Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Dr. Apostol János: „Az emberi hülyeség ellen nagyon szeretek harcolni”


Dr. Apostol János
Dr. Apostol János

„Az egyetemen először volt, aki tanárnak hitt, aztán később megszokták” – mondja dr. Apostol János orvos, aki korábban informatikai szakemberként dolgozott. Negyvenéves elmúlt, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve beiratkozott az orvosi egyetemre. Sikeresen el is végezte; mindezt úgy, hogy diszlexiával és diszgráfiával küzd. Most az ötvenes éveiben jár, rezidensként dolgozik egy vidéki kórházban. Azt mondja: sok tekintetben segítette, hogy nem fiatalon kezdte el a pályát, így ugyanis sok mindenről kiforrottabb véleménye van. A Covid idején például a kötelező védőoltás mellett kampányolt, ami miatt tömegével kapta az életveszélyes fenyegetéseket. Ezzel együtt boldog, mert azt a munkát végzi, amit szeret. Dr. Apostol János podcastsorozatunk, a Szelfi vendége volt. Ez a beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.

Mondana pár szót az életéről, János? Honnan jött, hogy orvossá képzi magát, és hány éves volt, amikor megszállta ez az ötlet?

Negyvenvalahány éves voltam. Hogy honnan jött az ötlet? Eredetileg műszaki vonalon dolgoztam, és gondoltam, hogy ideje váltani. Nagyjából ennyi. Nincs semmi komoly indíttatás, semmi megrázó esemény, ami erre a pályára küldött volna.

De nem mindenki határozza el negyvenplusz évesen, hogy orvossá képzi magát.

Így van, sőt szinte senki.

Akkor meglehetősen egyedül volt az évfolyamban ezzel az életkorral, nem?

Az elején még nem. Az elején többen voltunk, viszont úgy nagyjából fél év múlva a többiek lemaradoztak.

Hogy történt a felvételi? Elsétált a tankönyvboltba, megvette a felkészüléshez szükséges tankönyveket, vagy magántanárhoz járt?

Nem, nem. Két tárgyból kellett felvételiznem. Én a fizikát és a biológiát választottam. Fizikából volt egy körülbelül negyed évszázaddal azelőtti érettségi jegyem, amit elfogadtak. A Műegyetemre jó volt az ötös, ide is jó volt. Biológiából emelt szinten újra kellett érettségiznem, ahhoz megvettem a könyveket. Három darab vékonyka biológiakönyv volt összevissza. Nem volt egy nagy mennyiség, úgy egy hét alatt esténként elolvasgattam, és elmentem belőle újra érettségizni. Igen jó eredménnyel sikerült, így aztán nem volt gond a felvételimmel. Miután én előtte is nagyon sokat tanultam, folyamatosan tanultam, nekem ez nem volt újdonság. És ennél azért jóval vastagabb könyveket is jóval rövidebb idő alatt sikerült megtanulni. Ha megkérdez egy bármilyen egyetemistát, hogy ha újra kellene érettségiznie valamilyen tárgyból, akkor mennyi idő alatt tudna felkészülni, valószínűleg mosolyogni fog rajta, hogy borzasztó rövid idő alatt. Az egyetem alatt megtanul tanulni az ember. Ráadásul az emelt szintű érettségik akkoriban nemcsak a tananyagra mentek rá, hanem az általános műveltségre is, ami meg életkorral növekszik. Ennyi előnyöm legalább volt. Már az érettségizők is meglepődtek rajta, hogy ennyi idősen érettségizek.

Milyen volt az első nap az egyetemen? Bement, beiratkozott – nem méregették gyanakodva az évfolyamtársak?

Néztek, volt, aki tanárnak hitt, aztán később megszokták. Nem volt túl sok túlkoros, engem egyedül meg elég gyorsan megszoktak.

Ön diszlexiában és diszgráfiában szenved, ahogy felvételen kívül elmondta nekem. Mennyiben jelentett ez hátrányt az orvosi tanulmányok során?

Én tényleg vért izzadtam az első két évben. A két legnagyobb tárgy az első két évben az anatómia és a biokémia. Ezeknél vért izzadtam, mert mind a kettő olyan, ahol be kell nyalni az anyagot, és visszabüfizni. Volt egy harmadik tárgy, amiből a második év végén van nagy szigorlat, az élettan. Az élettan logikus, ott logikával sok minden kikövetkeztethető, értelme van. Az első két tárggyal sokat szenvedtem, többször ki is vágytak mind a kettőből, többször vizsgáztam újra. Jó, volt, amikor egyszerűen megpróbáltak kiszórni. De élettanból meg átolvastam az előadásanyagot, aztán elmentem, leszigorlatoztam. Az első két-három évben, amikor ilyen nagyon biflázós tárgyak voltak – még a gyógyszertan ilyen –, addig nagyon sokat szenvedtem. A második három évben semmilyen problémám nem volt, vizsgázni utáltam, de logikusak voltak a tárgyak, az sokkal könnyebben ment. Akik nem ilyen defektes aggyal születnek, mint én, azoknak egyforma nehézségű. Volt olyan, aki az utolsó három évben szenvedett rengeteget. Amennyivel én lassabban tanulok meg például szavakat vagy bármit, ami nem logikus, addig gyorsabban megy az, ami logikus. Ez valamennyire jó egyébként az orvosi pálya alatt is, mert – hogy csak egy példát hozzak – ha ön patadobogást hall, akkor ló jut az eszébe. Nekem nem, meg általában a diszlexiásoknak nem: mi gondolunk az égvilágon mindenre, ami doboghat a zebrától kezdve a zsiráfon, a szamáron, az öszvéren keresztül mindenre, majd elkezdjük leszűkíteni, hogy elég ritka errefelé a zsiráf meg a zebra, szamárból is kevesebb van, mint lóból meg öszvérből, így feltehetőleg ló lesz. Így lassabban jutunk el oda, ahova el kellene jutni, viszont átnézünk az égvilágon mindent. Ez orvosként, egy diagnózis felállításánál határozottan jó tud lenni, mert míg másnak egyetlen ötlete van, nekünk az összes ötlet megvan, és tudjuk, hogy melyik közülük a legvalószínűbb.

Jó hallani, hogy azért a diszlexia és a diszgráfia valamelyest előnyt is jelentett.

Vicces dolog. Ha mondjuk a körúton felszállok egy villamosra, végig vigyorgok, amíg megy, mert félreolvasok az égvilágon mindent, ami ki van írva.

Milyen volt a fogadtatás az egyetem részéről vagy az oktatók részéről?

Az első két évben nem túlságosan jó. Az orvosi egyetemeken nem nagyon szeretik a túlkorosokat. Némi igazság van ebben: az idősebbek egyrészt nehezebben veszik az akadályokat, már egy kicsit lassulnak, másrészt van egy olyan vélekedés, hogy aki negyvenvalahány évesen elkezdi az orvosi egyetemet, azt már kár kiképezni, mert már alig lehet orvos pár évig. Hat év az orvosi egyetem, utána még négy-öt-hat év a szakvizsgáig, és onnan lesz csak teljes értékű szakorvos valaki, tehát kábé 11-12 év múlva lesz használható; ezért a fiatalabbakat érdemesebb képezni.

Gondolom, ezt a számolást ön is lefuttatta fejben.

Engem nem ijesztett meg, hosszú életre számítok, és nem nagyon szeretnék nyugdíjba menni 65 évesen. Majd meglátjuk.

De mégis mi az, ami egy műszaki területen dolgozó embert arra sarkall, hogy minden körülménynek és az egyetemi közegnek ellentmondva úgy határozzon, hogy na, én akkor jelentkezem, felvételt nyerek, elvégzem, és utána orvosként fogom élni az életemet?

Erre nehéz válaszolni. Maximum azt tudom elmesélni, hogy én hogy csináltam. Amikor elhatároztam, hogy valami mást fogok csinálni a műszaki terület helyett, akkor leballagtam egy tankönyvboltba, vettem egy felvételi tájékoztatót, és kiszelektáltam belőle azt, ami már voltam, meg azt, ami nagyon nem hozzám való, ami nem továbblépés, hanem inkább visszalépés lenne. Gyakorlatilag maradt az orvosi egyetem. Ebből egy volt Pesten, tehát ide jelentkeztem.

Csak irigyelni tudom a hozzáállását és az optimizmusát, főleg, mert munka mellett végezte el az egyetemet. Feltételezem, hogy muszáj volt közben dolgoznia.

Senki nem tartott el, igen.

Akkor ez hatványozottan nehéz volt, nem?

A fiatalokat még nagyrészt eltartják a szüleik, az idősebbeknek viszont valahogy maguknak kellene megszerezniük abban a hat évben az egyetemre való pénzt, ami elég nehéz. Második egyetemként kezdtem, fizetős volt. Az orvosi egyetem elég drága, ezt valahogy elő kellett teremteni. Ez nehezen megoldható, nehéz mellette bármilyen más munkát végezni, mert gyakorlatilag több mint nyolcórás elfoglaltság.

De ön végig dolgozott.

Innentől gyakorlatilag nem volt szabadidőm. Azt a hat évet, amit az egyetemen töltöttem, pihenőidő nélkül sikerült véghez vinnem.

Mit gondolt minderről a családja, a barátai, a szociális közege? Milyen visszajelzéseket kapott?

Volt, aki nem tartott normálisnak, de volt, aki azt mondta, hogy hú, milyen klassz lesz, ha sikerül.

Volt a fejében valami elképzelés arról, hogy milyen területre specializálódna? Mi volt az, ami az orvosi szakmán belül érdekelte?

Alapvetően bármi érdekelt az orvosi szakmán belül, így az elején úgy mentem neki, hogy majd meglátom. Lesz időm rá, hat év alatt azért ki lehet találni. Ez egyébként jó döntés volt, mert a legtöbben, ha úgy is mentek neki, hogy egyből tudták, hogy milyen szakterület felé indulnak, az általában a hat év alatt megváltozott. Erre van az egyetem, a különböző gyakorlatok alatt meglátogatjuk az összes szakágat, megismerjük, így könnyebb választani.

Végül sebész lett, ha jól tudom.

Eredetileg érsebész lettem, most pedig radiológus vagyok. Váltottam menet közben. Van, akinek nem sikerül elsőre eltalálnia, mit szeretne.

És most boldog, János? Elégedett az életével?

Igen, igen. Volna még mit javítani rajta, de természetesen igen.

Most sincs sok szabadideje. Ezt az interjút is elég nehéz volt összeegyeztetni, mert gyakorlatilag folyamatosan dolgozik.

Mutasson olyan orvost, aki nem.

Ez mondjuk igaz.

Ez a rezidensek élete. Ebben a hónapban, ha jól emlékszem, hét darab 24 órás ügyeletem van. Ez a normális. Plusz két nap négy-négy órát ráhúzok a nyolc órára.

Milyen érzés volt viszonylag érettebb fejjel bevonulni egy kórházba, hogy rezidensként kezdjen dolgozni?

Egyrészt furcsa, mert a legaljáról kellett kezdeni, a táplálkozási lánc legaljáról indul az ember, és azért ennyi idősen már nem ott szokott lenni. De nem volt választásom.

Ez nehéz időszak volt? Kapott olyan megjegyzéseket, hogy valójában nem itt volna a helye?

Nem emlékszem semmi konkrétra, vagy lehet, hogy elengedtem a fülem mellett.

Mit tapasztalt? Pont a Covid alatt volt rezidens, ha jól tudom.

Igen. Tulajdonképpen még mindig az vagyok, mert a radiológiát csúsztatva kezdtem el, tehát most két éven vagyok túl, szakorvosjelölt vagyok radiológiából.

Milyen tapasztalatai vannak a Covid-időszakról?

A Covid-osztályokon nagyon-nagyon sok rezidens dolgozott. Egyrészt mert ők voltak a fiatalabbak, tehát kisebb eséllyel lett fatális következménye annak, ha elkapták a Covidot. Az idősebbeknek sokkal nagyobb esélyük volt egy súlyosabb Covidra, esetleg elhalálozásra, ezért a rezidenseket küldték le. Másrészt a rezidensek leküldhetők voltak. A magyar orvosi rendszerben – nem azt mondom, hogy ők a feláldozhatók – ők azok, akiket bármilyen munkára el lehet küldeni. Én nem intenzív Covid-osztályon, hanem normál Covid-osztályon dolgoztam. A különbség nem az, hogy mennyire súlyos betegek voltak nálunk, hanem hogy milyen volt a felszereltség. A relatíve egyszerűbb eseteket a sima Covid-osztályra érkeztették. Amikor súlyossá vált az állapotuk, akkor vagy átvette őket az intenzív osztály, vagy közölték, hogy helyhiány van, vagy a beteg állapota olyan, hogy kezeljük továbbra is mi. Ezeken az osztályokon nagyrészt rezidensek dolgoztak, olyanok is, akiknek körülbelül semmi közük nem volt ahhoz, hogyan lehet egy Covid-beteget ellátni. Covid-betegek ellátására pulmonológusokat, belgyógyászokat lehetett volna leginkább használni, vagy infektológusokat. Ennek ellenére pszichiátercsemetéktől kezdve a fogorvosokig mindent találtunk ott. Erőforráshiány volt minden szempontból.

Ön annak idején meglehetősen egyedülálló nézeteket fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellett volna kiterjeszteni a védőoltást a magyar lakosság egészére.

Kénytelen voltam az élére állni ennek, mert senki nem akarta elvállalni. Mindenki dolgozott, senki nem akart az oltásellenesek célkeresztjébe kerülni.

Mi volt az a vélemény? Össze tudná foglalni? És így gondolja-e még most is?

Nagyon egyszerű. Amikor a Covid-osztályon dolgoztam nagyjából fél évet, azt láttam, hogy aki be volt oltva, az nem került be hozzánk. Nagyon sok beteg volt nálunk, nagyon sokan elhunytak, és nem volt köztük olyan, aki be lett volna oltva. A józan ész is azt diktálja, hogy ha beoltjuk az embereket, akkor nem kapják el azt a betegséget, ami ellen az oltást kapták. Ez nagyon jól működik a gyerekeknél, rengeteg védőoltást kapnak a magyar gyerekek, gyönyörűen védettek. Nem lát például kanyarós gyereket Magyarországon. A védőoltás előtt bőven volt, és elég sok fatális következménnyel járt. Ugyanígy a Covid-oltás is megoldható lett volna. Megpróbáltuk. Végül is az orvosi esküben nemcsak az van benne, hogy meggyógyítjuk a betegeket, meg csökkentjük a fájdalmukat, hanem szó szerint az is, hogy megelőzzük a betegségeket.

És ezt hogy fogadták? Nem lett kötelező a védőoltás Magyarországon.

Igazából nem is a kötelezővé tételen volt a hangsúly. Körülbelül úgy lehetett volna megfogalmazni, hogy aki nem védett, az ne mehessen közösségbe. Ezt próbáltuk kommunikálni. Ez nagyjából azt jelenti, hogy csak az mehet mindenhova, aki be van oltva, aki nincs beoltva, az maradjon otthon, hogy lehetőleg ő se kapja el, és ne fertőzzön meg olyanokat, akik esetleg nem kaptak védőoltást vagy az állapotuk, a koruk vagy bármi egyéb miatt, vagy nem hatott náluk, mert semmilyen védőoltás nem százszázalékos. Ezek a védőoltások nyolcvan-kilencven százalékos valószínűséggel védtek a betegség ellen és közel százszázalékosan a betegség súlyos kifejlődése ellen.

Bármennyire is racionális ez, el tudom képzelni, hogy elég erős ellenállást érezhetett.

Nagyjából két hét alatt kaptam több mint ezer életellenes és mocskolódó fenyegetést a közösségi oldalon. Tehát igen, elég erős volt az ellenállás. Nagyrészt az emberi butaság, másrészt a különböző médiumokban elhangzó furcsa hírek és egyebek alapján az emberek elég furcsán álltak hozzá. De meg kellett próbálni. Nem aludtam volna nyugodtan, sőt nagyon sokan nem aludtunk volna nyugodtan, mert nem egyedül voltam ebben.

Ha ezt sikerült volna végigvinnünk, akkor most körülbelül negyvenezer magyarral több élne az országban. Az elég sok. Nem csak negyvenezer magyarral több élne. Ezt úgy szokás számolni, hogy a direkt Covid-halálozásnak körülbelül négy-ötszöröse az, ami az úgynevezett járulékos halálozás. Ez abból áll össze, hogy amíg a covidosokat gyógyítjuk, addig nem tudunk szűréseket végezni, például rákszűréseket, nem tudunk teljes erővel gyógyítani, a Covid-ellátásra koncentrálunk eszközöket, embereket, így nem jut máshova. Tehát ez a bizonyos negyvenezer ember, ez tulajdonképpen ennél jóval több, csak évek alatt fog kijönni, mondjuk tíz év alatt. Körülbelül még kétszázezer haláleset jön hozzá. Már a negyvenezer is nagyon-nagyon sok, de ez a körülbelül negyedmillió, ez már rengeteg. Mindez azért, mert néhányan kitalálták, hogy csipet raknak az emberbe, meg hogy az oltás krokodillá változtatja őket, meg hogy rengeteg szövődménye van és a többi. Volt egy rakás ilyen légből kapott kitalálmány, amit nem tudom, hogy milyen okból, de sokan továbbítottak a közösségi médiában. Mások meghallgatták és elhitték. De ezt elbírálni nem az átlagember feladata lett volna, hanem szakmai körökben kellett volna kezelni, szakmai és politikai körökben. Tehát képzelje el, ha két évvel ezelőtt, amikor ezt elkezdtük, három hónap alatt beoltottunk volna mindenkit Magyarországon, vagy majdnem mindenkit, akkor úgy 2021 augusztusára Magyarországon megszűnt volna a Covid. Ugyanis nem lett volna kinek továbbadni. Lett volna egy ország a világon, ahol nincs Covid. Milyen kitűnő dolog lett volna ez! Nemcsak azért, mert kevesebben betegedtek és haltak volna meg, hanem gazdaságilag is.

Most, hogy orvos lett, és rezidensként dolgozik, már valószínűleg részleteiben látja belülről az egészségügy működését. Nem csalódott?

Valamennyire ismertem az egészségügyet már előtte is, nem vakon mentem bele. Körülbelül ezt vártam. Azért reméltem, hogy nem lesz ennyire ilyen, de nem jöhet be minden reménye az embernek.

Mi a véleménye a tervezett változásokról? A tervek szerint küszöbön áll, hogy blokkolóórás rendszerrel kell majd belépniük az orvosoknak a kórházba. Ez ön szerint mennyire életképes dolog, és mi lehetett emögött az elképzelés?

Ettől égnek áll a hajam. Ez nem egy gyár, ahova bemegy az ember, ledolgozza a nyolc órát, majd kijön. Itt minden egyes beteg más. Egy orvos nem fog hazamenni, amikor véget ér a nyolc órája. Ha kifizetik a túlórát, még akár örülhetnénk is a blokkolóórának. De ha nem, akkor ez nem más, mint megfélemlítés, vagy nem is tudom, micsoda. Ez nagyon fura, nagyon-nagyon nem ide való. Ez nyomásgyakorlás. Hivatalosan az az ok, hogy az orvosok állítólag később mennek be és korábban mennek haza, mint a munkaidejük. Érdemes azért azt is megnézni, hogy mennyi ideig marad bent egy orvos, aki mondjuk műtőben áll. Nem fogja letenni a szikét, és kimenni, bizony végigcsinálja az operációt. Másrészt – hasonlóan a tanárokhoz – az orvosi munka sem csak abból áll, hogy bent vagyok a kórházban, hanem abból is, hogy képzem magam. Felkészülök arra, ami másnap vár rám, a rezidensek még tanulnak is otthon.

Milyen ennek a fogadtatása az orvostársadalmon belül?

Elég egységes. Senki nem örül neki, senki nem látja az értelmét, nagy valószínűséggel kidobott pénz. Elég sok blokkolóórára lesz szükség. Nem tudom, hogy oldják meg majd a beléptetéseket, fogalmam sincs, hogy ebből mi lesz.

Ha volna egy varázspálcája, min változtatna a magyar egészségügyben? Mi lenne a legfontosabb és elsődleges, amin ön szerint azonnal változtatni kellene?

Biztos, hogy nem egy dolog. Ott kezdeném, hogy csinálnék egy egészségügyi minisztériumot egy egészségügyi miniszterrel, aki nem politikus lenne, hanem szakmabeli, hozzáértő, aki befejezné ezeket az utóbbi pár évben tapasztalható ad hoc változtatásokat.

Óvatos változtatásokkal lehet optimalizálni, de nem lehet felforgatni az egészet. Mert például nincs olyan, hogy kitalálok egy új ügyeleti rendszert, és azt olyasvalaki nyakába sózom, akinek egyébként már van feladata, és azt is 110 százaléknyi erőbedobással tudja csak teljesíteni.

Most a mentőszolgálatos ügyeleti rendszerre gondol?

Igen. Most az ottani lukakat rezidensekkel tömködik, a rezidensek kapnak levelet, hogy önkéntesen legyenek szívesek ügyeletet vállalni. Az egészségügyi szolgálati jogviszonyban 44 napra bárhova vezényelhetők vagyunk.

És mi van, ha erre a felkérésre valaki azt mondja, hogy kösz, szívesen mennék, de sajnos nem érek rá?

Nem tudjuk még. Erre mondtam, hogy nem tudom, mi lesz azután, hogy nincs elég ember. Én is kaptam ilyen levelet, nem válaszoltam rá, mert nem volt benne konkrét kérés, hogy válaszoljunk akkor is, ha nem. Nem minden szakterület alkalmas orvosi ügyelet ellátására. Igazából a háziorvos, a sürgősségi szakorvos, esetleg belgyógyász lenne az. Belőlük esetleg lehetne használni, de nagyon sokan vannak, akiknek gőzük sincs arról, mit kellene ott csinálni. Jó, van valakinek egy orvosi egyeteme, de nincs rutinja, nincs tapasztalata, és az orvosi egyetem csak egy alap, a szakképzés az, ami felkészíti arra, amit majd egy egész életen keresztül csinálni fog.

Anyagilag mennyire látja rózsásnak a jövőt az, aki most áll orvosnak?

Három évvel ezelőtt rendesen megemelték a fizetésünket, csak három évre elosztva. Ezért aztán a mai napig azt mondják, hogy minden évben emelnek, pedig ez nem igaz, ez a három évvel ezelőtti emelés. Előtte katasztrofális fizetések voltak. A Covid-időszak elején én például ezerforintos órabérért dolgoztam a Covid-osztályon, és nem csak én, az összes többi rezidens is. Ha megbetegedtünk, csak hatszáz forintot kaptunk, mert nem ismerték el azonnal munkahelyi megbetegedésnek azt, amikor – még az oltás nélküli időkben – 12 órákat lehúzva elkaptuk a Covid-osztályon a fertőzést.

Ez nem hangzik túl jól. Abban az időben egy gyorsétteremben volt kétezer forint körül az órabér.

A mienk másfél-kétszerese, így van. Amikor orvosként kezdtem, 2017-ben, akkor 650 forintos órabérünk volt, ebből nem jött ki az albérletem Budapesten. És akkor még nem is ettem semmit. Most ezt emelték meg relatíve elég jelentősen, de mondjuk nagyon alacsonyról, tehát ahogy szokták mondani, Etiópia össznemzeti termékét elég könnyű megduplázni, de próbálná meg ugyanezt valaki mondjuk Kínával vagy az USA-val.

Még egy: valamikor érdemes lenne a tb-rendszert megváltoztatni Magyarországon, hogy mindenki annyit fizessen, amennyit ront az életén.

Mondjuk egy dohányos fizessen többet?

Igen, igen. Orvosként pontosan tudom, hogy mondjuk egy dohányzónak körülbelül harmincszor akkora esélye van infarktusra vagy bármi egyébre, ami kórházi ellátást igényel, mint egy átlagembernek. Nem fair, hogy ennek ellenére ugyanannyit fizet. Érsebészként a harmincvalahány ágyas osztályon általában csak egy olyan páciens volt, aki nem dohányzott. Egyetlenegy, aki általában cukorbeteg volt, vagy valami genetikai problémája volt. A többiek mind önsorsrontók voltak. Egyszer összeültünk egy közgazdász barátommal meg néhány orvossal, és nekiálltunk kiszámolni, hogy körülbelül milyen szorzókkal lehetne ezt úgy megoldani, hogy mindenki annyit fizessen, amennyi kárt tesz a testében. Ön dohányzik?

Nem.

Túlsúlyosnak sem tűnik, tehát ön a normálisabb kategóriába tartozna, körülbelül egyhuszadát fizetné annak a tb-járuléknak, amennyit most. Egy dohányost viszont körülbelül harmincas szorzó illetne, egy túlsúlyost szintén körülbelül ennyi, egy dohányzó túlsúlyost pedig hetven-nyolcvan-kilencvenes szorzóval kellene számolni, mert ennyiszer több egészségügyi ellátásra van szüksége.

Ezt nyugodtan meg lehetne csinálni országos szinten, nem azonnal bevezetve, hanem mondjuk azt mondanánk, hogy három év múlva vezetjük be. Addig van idő leszokni a cigarettáról, van idő elkezdeni a fogyást, nem kell addigra a normál kategóriába kerülni, csak a tendencia legyen meg. Ennek húsz-harminc éven belül iszonyatosan jó következményei lennének a magyar lakosságra nézve, sokkal kevesebb betegünk lenne, sokkal kevesebb dolgunk lenne. Kevesebb pénzből lehetne fenntartani az egészségügyet, és ráadásul az fizetné, aki használja. A szűréseket is meg lehetne szervezni: aki megfelelő időben, rendesen elmegy a szűrésekre, annak nem növekedne a befizetni való tb-je, aki pedig nem megy el, és emiatt később problémája lesz, annak megemelni.

Azzal együtt is boldog, hogy belülről látja a rendszer működését?

Alapvetően optimista ember vagyok, tudomásul veszem a kiinduló feltételeket, és azon belül próbálok boldog lenni. Jó helyen dolgozom, normális kollégáim vannak. Természetesen őket is, minket is sújt az egészségügy szörnyű helyzete. Állandó emberhiány és eszközhiány van, és túl sok beteg, de megpróbálunk azért valahogy teljesíteni.

Az ön csoporttársai közül hányan mentek külföldre, lehet-e tudni, hogy hány százalék távozott?

Pontos százalékot nem tudok, de aránylag sokan, és még sokan tervezik. Nagyon sokan külföldön folytatták, jobb körülmények között, és nem lehet őket elítélni ezért. Főleg a fiatalok mozgékonyabbak ebből a szempontból. Aránylag jó képzést kapnak Magyarországon, tehát bárhol a világon megállják a helyüket, keresik is őket, és elég nehéz ellenállni a magasabb fizetésnek. Tudok olyan évfolyamról, aminek a fele már nem Magyarországon dolgozik. Az én évfolyamomból sokan maradtak, de volt olyan évfolyam, ahol nem ez a helyzet. Gondoljon bele: amikor én 650 meg ezerforintos órabérért dolgoztam, akkor ennek a tízszeresét lehetett megkapni egy országgal arrébb. Volt, ahol ennek a sokszorosát, nem a tízszeresét, hanem annál is jóval többet, és ennyivel nem kerül ott többe a megélhetés.

Itt a magyarországi fizetésből képtelenség volt akkoriban megélni egy rezidensnek, tehát nem volt választásuk. Nem volt olyan, hogy itthon maradok, és kevesebb pénzből csak megélek valahogy, hanem ahogy mondtam, nekem sem volt elég az albérletemre a fizetés. Aki nem dolgozott mellette mást, vagy nem vállalt megfelelő mennyiségű ügyeletet, annak szó szerint felkopott az álla.

Nagyon tanulságos az élettörténete és a szakmai elhivatottsága. Sok sikert kívánok a továbbiakban a gyógyítói munkához. Kíváncsi leszek, hogy ez lesz-e az utolsó állomás az életében.

Köszönöm szépen. Ötven év múlva a jogot célzom majd meg.

A teljes podcastot itt hallgathatja meg:

Dr. Apostol János: "az emberi hülyeség ellen nagyon szeretek harcolni"
please wait

Jelenleg nincs elérhető tartalom

0:00 0:43:22 0:00

  • 16x9 Image

    Nagy András

    Nagy András korábban televíziós riporterként, tudósítóként és műsorvezetőként dolgozott, többek között az RTL Klubnál és a Magyar Televíziónál. Az utóbbi tíz évben videóriporter volt az egykori Népszabadságnál, majd az AP és az FSN amerikai hírügynökségnél. Most a Szabad Európa multimédiás tartalmait szerkeszti.

XS
SM
MD
LG