Az alkotmányellenes törvények újraértelmezése helyett a jogállamot kijátszó illiberális rezsimekben a tehetetlenség érzése uralkodott el a jogászok között, pedig a jogállamiság militáns felfogása nem tér el a jogállam értelmezésében meglévő lehetőségektől – mondja a CEU alapító professzora.
Elsőként arra kérem, hogy tegyen különbséget jogállam és a törvények uralma, a joguralom között.
Az európai kontinensen alapvetően német hatásra jogállamról írtak, és azt követelték a XIX. századtól kezdve. A common law, tehát az angol joghatás alatt álló területeken volt a rule of law, a joguralom. Ezek között hagyományosan az volt a különbség, hogy a kontinensen mindenekelőtt azt követelték, hogy az állami szervek viselkedését jogszabályok határozzák meg, tehát csak akkor cselekedhetnek, ha valamilyen jogszabály erre felhatalmazza őket.
Az angol felfogásban azon volt a hangsúly, hogy az állam és polgár közti különféle jogvitákban mindig bíróság döntsön, illetve az állampolgár bíróság előtt érvényesíthesse a jogát.
Ez a két megközelítés aztán egyre jobban közeledett egymáshoz: ma már hozzátartozik a jogállamhoz, hogy a jogokat bíróság előtt lehessen érvényesíteni, és a common law országokban elfogadott, hogy az állam vagy az állam szerve csak törvényi felhatalmazás alapján léphet föl.
Akkor vegyük még föl az értelmezendő fogalmak közé a demokráciát is. Ön azt írja egy két évvel ezelőtti tanulmányában, hogy az illiberális rezsimek esetében „valójában a demokrácia elsíbolásáról van szó. Az EU azonban jogállamisági kérdésként tárgyalja a demokrácia sorsát, és ez a megközelítés, ez a nyelvhasználat meghatározza a probléma hazai felfogását is. Ennek a problématranszponálásnak persze jó oka van: ezzel a jogászítással kerülik el a politikai konfliktust.”
A liberális rezsimek valódi problémája – azon kívül, hogy egyre több illiberális intézkedést hoznak – a demokrácia sajátos aláásása, az Európai Uniónak pedig az, hogy erre nem gondoltak, amikor az alapító szerződéseket meghatározták. Azt képzelték, hogy a demokrácia minden tagállam számára adott, és ennek megítélése alapvetően politikai kérdés maradt. Tehát a demokrácia eltűnik a jogállami megítélés mögül.
Sajó András jogtudós, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1991 és 1992 között a Közép-európai Egyetem Jogi Kara alapító dékánja. 2008 és 2017 között az Emberi Jogok Európai Bírósága bírája. Tagja a Facebook/Meta nemzetközi boardjának, amely a szólásszabadság és a Facebook tényellenőrző mechanizmusai közötti viszonyt ellenőrzi. A Cambridge kiadónál megjelenés előtt álló, legújabb könyve címe: Militant Rule of Law (Militáns jogállam).
Az elméleti összefüggés pedig abban áll, hogy ha a demokráciát nem korlátozza a jog – ilyenkor szoktak joguralomról beszélni, de valójában a jogállamiság hasonlóképpen korlátozza –, akkor a többségi uralom könnyen többségi zsarnoksággá válik, esetleg kisebbségi zsarnoksággá. Tehát alkotmányos korlátok nélkül – és az alkotmányos korlátok közé tartozik a jogállamiság – nincs garancia arra, hogy a demokrácia ne forduljon önmaga ellen, és ne a nép, hanem csak a nép egy speciálisan kiválasztott részének az uralma legyen, és a nép nevében egy szűk elit kerüljön hatalomra.
Ön korábban a jogállam helyreállításával foglalkozott, már 2002-ben írt róla, aztán húsz évvel később beszállt az erről szóló, a választás előtti magyarországi vitába is, most pedig a militáns joguralomról ír könyvet. Egy tavalyi tanulmánya címe – ha jól fordítottam –: Militáns joguralom és a nem olyan rossz jog. Ebben azt írja, hogy a joguralom, a legalitás a hatalom megerősítésének eszközéül szolgálhat, de a jognak vannak önvédelmi mechanizmusai az ellen, hogy a belső működése megmérgeződjék. Saját fordításban az ön angol mondatai: „A legalisták a jog uralmát az ember uralma fölé helyezik, de a joguralom igényli az embert is, elsősorban jogászokat, akik támogatják, fenntartják a joguralmat, szélesebben, mint a formális jogszerűség. Rájuk vár a feladat, hogy a jog megerősítése érdekében a csalárd törvényeket újraértelmezzék.” Magyarországon több száz jogász dolgozik ilyen csalárd törvények megalkotásán, sokan az alkalmazásukon és a megfelelő értelmezésükön, a legtöbben pedig egy pozitivista jogszemlélet mögé rejtőzve széttárják a kezüket, hogy azokba jogilag nem lehet belekötni. Miért foglalkozik kiemelten a jogászi hivatásrenddel?
Valószínűleg pusztán azért, mert a szakmám révén elsősorban itt érzem magam kompetensnek. Lehangolónak tartottam és tartom most is – amit az új könyvemben próbálok elméleti alapon igazolni –, hogy nem igaz, hogy a jogállamiság vagy a joguralom nevében a jogászok tökéletesen ki lennének szolgáltatva a törvény betűjének, amikor tudják, hogy azokat a betűket meglehetősen önkényesen rakták egymás mellé.
Az illiberális demokráciák egy részében a jogászok között a tehetetlenség érzése uralkodott el, és ez a tehetetlenség nem teljesen megalapozott. Nem arról van szó, hogy morális hősiességet lehetne vagy kellene várni a bíróktól, ügyvédektől, egyszerűen csak a szakmai lehetőségekkel kell élniük.
A jogszabályok jelentős részének több jelentése van. Az Alaptörvénnyel – vagy más országban az alkotmánnyal – összefüggésben kell értelmezni a jogszabályokat; nincs olyan demokrácia vagy illiberális demokrácia, ami ne ismerné el például az egyenlőséget, ami nélkül eleve nincs modern demokrácia. Tehát például az egyenlőséggel összhangban kell a különféle szabályokat értelmezni. Nem igaz, hogy egy jogi helyzetre feltétlenül csak egy szabály vonatkozik; a szabályokat együtt kell tudni és lehet értelmezni. Úgyhogy kifejezetten sok lehetőség van, és ezzel élni kell vagy élni illene.
Visszatérve még az egyik kérdésére, hogy az emberek is szükségesek a joguralomhoz vagy a jogállamisághoz. Ez egy klasszikus tétel: Arisztotelész óta tudjuk, hogy nem az ember uralmáról van szó, hanem a törvények uralmáról, de a törvény önmagában holt anyag. Emberek kellenek, hogy a saját törvényeikben rejlő szellemnek megfelelően cselekedjenek. Emberek nélkül nincs jogállam, a formai értelemben legtökéletesebb jogállam sem működne, ha nem lennének olyan emberek, akik elkötelezettek iránta.
A jogállamiság sem öngyilkossági szerződés – írta. Mi a különbség a militáns demokráciafelfogás – ahogy például a német AfD alkotmányellenesnek minősítését értelmezik – és az ön által képviselt militáns jogállamfelfogás között?
A militáns demokrácia arra épül, hogy bizonyos körben korlátozzák a meglevő alkotmányos jogokat bizonyos feltételek mellett. Tehát nagyon drámai lépés, mert ha nem is tér el az alkotmánytól, ami felhatalmazza erre, de a normális jogvédelem szintjétől igen.
Ezzel szemben a militáns jogállamiságnak az a sajátossága, hogy noha bizonyos értelemben rendkívüli helyzetre reagál – akár amikor megakadályozza a jogállam erózióját, akár amikor a jogállam restaurációjáról van szó; mindkét eset rendkívüli –, általában nem kell eltérni a meglevő lehetőségektől.
Egy példát mondanék. Magyarországon az volt az álláspont 1992 óta, hogy a kommunizmus vagy pártdiktatúra idején elkövetett bűncselekmények elévülési ideje nem hosszabbítható meg, vagyis az ’56-os gyilkosságokkal szemben nem lehet már föllépni, mivel az emberölési tényállás szerinti idő eltelt. Az igazságtételi törvényekre azt mondták, hogy alkotmányellenesek. Ez egy meglepő, izolált, azt kell mondanom, hogy provinciális felfogás volt, mégis a mai napig állandóan ezt az alkotmánybírósági álláspontot idézik a magyar jogásztársadalomban.
A németek 1949-ben a náci bűnökkel kapcsolatban azt mondták, hogy akkortól kezdődik az elévülés, mert addig nem volt német hatóság, német demokratikus államiság, ami érvényesítette volna a felelősségre vonást. Ugyanezt az álláspontot képviselték a kommunizmus bukása után a csehek, a lengyelek be is iktatták az alkotmányba. Egyébként az Alaptörvényben is van valami hasonló. Tehát még ebben az alapvető kérdésben is, a büntetőjogi elévülésben is – a büntetőjogban veszik legszigorúbban és legkomolyabban a jogállamiságot – vannak alternatív megoldások. A németek, a lengyelek, a csehek azt mondták, hogy vannak kivételek.
Ezek igazából nem is kivételek, hanem egyszerűen a helyzet rendkívüliségéből következnek, és nem térnek el a jogállami gondolkodástól. 1992-ben az Alkotmánybíróság nem vett erről tudomást. Hozzáteszem: az igazságtételre törekvő törvénynek voltak egyéb alkotmányossági problémái is. Egyszerűen nem áll az, hogy a jogállam egyetlen megoldást tenne lehetővé. Ha tehát többféle lehetőség van, akkor nem kell eltérni a jogállami elvektől, hanem tudomásul kell venni, hogy azok sokkal rugalmasabbak, mint egyesek szeretnék beállítani.
Összegezve: a militáns jogállam nem tér el a jogállami elvektől, ellentétben a militáns demokráciával. Nem a jogelvek megszorításáról van szó, hanem egy rendkívüli helyzetre alkalmazott rugalmas felfogásról. A nemzetközi bíróságok, különösen a strasbourgi bíróság, de bizonyos értelemben az Európai Unió Bírósága is elfogadja, hogy ezek rendkívüli helyzetek, és ennek megfelelően kell értelmezni, ami nem eltérést jelent.
A magyar esetben is az volt az az érvelés az igazságtételt kérők körében, hogy a szocializmus alatt nem üldözték ezeket a bűnöket, ezért nem lehet számolni az elévüléssel.
Igen. Kétségtelen: a politikai vagy egyéb okból nem üldözött egy rendkívül tág fogalom, de használják más országok is: ez a lengyel alkotmány szövege.
Én személy szerint nem nagy híve vagyok a kifejezésnek, mert azt gondolom, hogy túl tág. De meg lehet határozni precízen is, hogy mi esik ebbe a körbe, és ez jobban passzol a jogállamisághoz. Sokat számít, hogy mi az általánosan elfogadott, mi a jogállamok közös hagyománya.
Sokan úgy fogják föl a német alkotmányvédelmi hivatal döntését – és nem is csak az AfD illiberális rokonai, mint a magyar kormány –, hogy a politikai elit egy része el akarja hallgattatni a számára kényelmetlen ellenzéki pártot. A leléptetett román elnökjelölt, Călin Georgescu esetében is erős volt az értelmezés, hogy egy politikai probléma politikai válaszokat igényel, és nem jogi eszközökkel kell belenyúlni. Ön erről mit gondol?
Az az alapvető kérdés – és ezt Németországban sokan követelik pártállástól függetlenül –, hogy az egyelőre titkos jelentést, amelynek alapján az alkotmányvédelmi hivatal eljárt, és amelynek alapján esetleg majd betiltási kísérletre kerülhet sor, nyilvánosságra kell hozni. A német bíróság, amelyik az AfD panaszával foglalkozik, valószínűleg szintén ezt kifogásolhatta, mert az alkotmányvédelmi hivatal a jelentésével kapcsolatban nemrég bejelentette, hogy hallgatólagosan felfüggeszti a döntését. A militáns jogállam nem jelenti a jogállam félretételét, mint ahogy itt is erről van szó: a demokráciát a jogállam keretei között, annak elvei szerint védik. Hogy ezután mi fog történni, az jelentős mértékben attól függ, hogy mi van abban a jelentésben.
Tehát a joguralom militáns értelmezése nincs ellentétben a jogi érvényességének pozitivista felfogásával, viszont felszabadítja a jogi érvelést – ahogy ön írja – „az olyan leegyszerűsítések alól, amit a rezsim kollaboránsai alkalmaznak a tudományos neutralitásra hivatkozva”. Ehhez egyfajta holisztikus jogértelmezést javasol. Mit ért ezen? Cél- és szándékértelmezést vagy jogszociológiai kiterjesztést?
Pontosan. Bizonyos esetekben használják a törvényhozói szándék vizsgálatát, ami elfogadott alkotmányos, jogállami technika. Eléggé megszorítva használják azonban, mert az a kiindulópont, hogy az állam tisztességes, és jóhiszeműséget kell feltételezni a törvényhozás vizsgálatakor.
Amennyiben a törvényhozói szándékot megvizsgálják, úgy az illiberális államok törvényhozásának jelentős része nem állja ki az alkotmányosság próbáját. Egy nagyon korai példát hoznék föl, amikor bizonyos orosz városok vezetői azt mondták, hogy persze, van gyülekezési szabadság, de a városkép, a történelmi város műemlékeinek védelme fölülírja a gyülekezési jogot, úgyhogy csak a történelmi városmagon kívül lehet tüntetni, majd meghúzták a történelmi városmag határait, ami történetesen kilencvenöt százalékban egybeesett a város határával. Magyarán csak a városhatáron kívül lehetett tüntetni.
Ez egyrészt észszerűtlen, másrészt ezzel összefüggésben nyilvánvalóan ki lehet mutatni a törvényhozói szándékot is. Egy sor ilyen törvény pillanatok alatt alkotmányellenesnek minősül, az is volt. Aki ezekre azt mondja, hogy alkotmányellenes, az nem valamiféle radikális természetjogi vagy isten tudja, milyen, ma megvetett felfogás képviselője, hanem egyszerűen a jogállam keretei között, következetesen gondolkodik. Pont az a probléma, hogy a jogállam kijátszása abban áll, hogy nem a jogállami elveknek megfelelően gondolkodnak a törvényhozók és a jogászok sem.
Ez a szándékelemzés nem azonos a célelemzéssel, amit az Orbán-rezsim még Alaptörvénybe is foglalt, hogy a bíróságok kötelesek a jogszabály célját figyelembe venni az ítélkezésnél.
Pontosan. Egyébként sokszor még a célelemzés is ezt az eredményt hozza: hogy tudniillik van egy meghirdetett cél, az előzetes normakontroll során meg kell vizsgálni az előrelátható következményeket, és az ilyen törvényeknél a céllal legfeljebb minimális összefüggés mutatható ki.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlata szerint a másodlagos célokat is vizsgálni kell, és ha azok nem felelnek meg az egyezménynek, akkor baj van. A bíróság nem semmisítheti meg a jogszabályt, de jogsértést megállapíthat. Tehát a cél vizsgálata is szolgálhatja a jogállamot, ha valaki komolyan veszi. De miért ne lehetne komolyan venni?
A bírók, de még az alkotmánybíróságok is egyedi ügyekkel foglalkoznak. Nem várható el tőlük a holisztikus jogértelmezés, ráadásul már csak a hatalommegosztás elve miatt is tartózkodnak a jogszabályok valódi céljának és hatásának vizsgálatától.
Vajon ezzel a referenciális, tiszteletteli visszahúzódással képesek-e adott körülmények közt – és még egyszer mondom, ezek rendkívüli körülmények – ellátni az alkotmányvédelmi feladatukat?
Egy sajnálatosan normalizált – elterjedt kifejezéssel élve „normális” – országban normális körülmények között helyénvaló lehet ez a fajta bírói visszafogottság. De még talán ez sem teljesen igaz, mert azt az alkotmánybíráskodás modern – mondjuk így – feltalálója, Hans Kelsen is (aki elutasította, hogy alkotmánybírák jogot alkossanak) elismerte, hogy van olyan, hogy negatív jogalkotás, ami az alkotmánybíróság részéről annyit jelent, hogy kimutatja: bizonyos, a jogalkotó által választott utak járhatatlanok. Egy alkotmánybíróság nem mondja meg, hogy mi a követendő jogpolitika, mi a követendő megoldás, de azt megmondja, hogy mi nem lehetséges, mi nem fér bele. Talán túlzott elhárítás dolgozik azokban, akik azt mondják, hogy nem a bíróság dolga jogot alkotni, és tisztelettel kell viszonyulni a törvényhozáshoz. De ha már nincs alap a jó szándék feltételezésére, akkor ez nem tartható.
Nincs meg az a veszély, hogy a szándék megállapítása szubjektív marad, és ezért nyitott az önkényességre? Nem jogos a bíróságok félelme?
Jogos a félelem, és ezért kell objektív tények alapján eljárni. Egy példa segíthet ennek a tisztázásában. Az első Trump-korszakban az elnök egy proklamációval tiltotta – ahogy ő mondta eredetileg – a muszlimok vagy arabok bejövetelét.
Utána ezt hat országra korlátozta, mind a hat iszlám ország volt, ahonnan nem jöhet be senki.
Az összes bíróság, amelyik ezzel foglalkozott, kimondta, hogy világosan meg tudjuk állapítani a jogszabály mögötti szándékot, mert megmondta az elnök, megmondták az ebben a kérdésben nyilatkozó, talán kevéssé megfontolt hivatalnokai, hogy ezeket az országokat vallási alapon olyannak tekintjük, ahonnan állampolgáruk nem jöhet be. Ez egy vallási alapú megkülönböztetés, ami összeegyeztethetetlen az amerikai alkotmánnyal, a szövetségi alsóbb bíróságok ezért alkotmányellenesnek találták az elnöki intézkedést.
A legfelsőbb bíróság ezt megváltoztatta. Nem azt mondom, hogy nem komoly jogi érvekkel – vitatható, de releváns érvekkel – arra hivatkozott, hogy az elnöki jogkör alapján bevándorlási kérdésekben a végrehajtó hatalomnak sokkal szabadabb mérlegelése van, mint egyéb összefüggésekben. Tehát ezek a bírók nem voltak hajlandók figyelembe venni azt, ami egyébként tényszerűen igazolható volt, csak számukra ezek a tények irrelevánsak voltak. Azt mondták, hogy az elnöki hatalom természetére tekintettel nem kell figyelemmel lennie ezekre. Ez a szempont egy európai jogállamban nem vetődik föl, mivel ezek parlamentáris rendszerek, és a végrehajtó hatalomnak nincs olyan széles jogköre, mint Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága szerint az elnöknek volt.
Tehát ön szerint lehet jogszabályt alkotni az alkotmányban meghatározott formális eljárási szabályok figyelmen kívül hagyásával is, ha az a szabály szakmailag igazoltan nem a jogállamiságot és az igazságosságot szolgálja. De ezt a jogállam-helyreállító kivételes állapotot – miközben a kivételességre hivatkozás veszélyei közismertek, ahogy ön is írja –, ezt az átmeneti, rendkívüli jogállami restaurációs állapotot ki jogosult kimondani? Azt, hogy olyan a helyzet, hogy a legalitás most félretehető, hogy a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság állítása, miszerint jogállamiságot nem lehet nem jogállami eszközökkel helyreállítani, most érvénytelen: tehát kik azok, akik jogosultak ezt a pontot megjelölni? Ahogy az ellenérvek szólnak: a senki által meg nem választott, demokratikus legitimitást nélkülöző elitek, köztük a jogászok, akiknek ráadásul csak egy része állítja ezt?
Próbáljunk meg elitek nélkül élni. Próbálja meg azt mondani egy laikus, hogy nem az orvos látja jól a betegséget. Persze az orvosok is tévednek. Nem hiszem, hogy önmagában az, hogy valaki ért valamihez, az ellen szólna, hogy állást foglaljon szakkérdésekben.
Másrészt az sem igaz, hogy a bíróknak nincs felhatalmazásuk arra, hogy ilyen kérdésekben döntsenek. Aki ezt mondja, az figyelem kívül hagyja a lengyel, a magyar vagy akár az orosz alkotmányt és a vonatkozó jogot.
Egy kiegészítés: az Európai Unión belül az országok jogrendjének jelentős része nem nemzeti jog, hanem európai jog. Úgyhogy amennyiben valami európai jogot érint – akár a nemzeti alkotmányok felhatalmazása alapján –, akkor bizony egy senki által nem választott, ráadásul nem is nemzeti bíróság döntheti el, hogy mi a jogszerű, mi nem.
Nyilvánvalóan minél messzebb megy egy eltérés a rendkívüliség jegyében, annál inkább szükséges ehhez valamilyen demokratikus felhatalmazás. Egy eltérés nem lehet önkényes kisebbségi óhaj. És az utolsó megjegyzés: akárkinek a kivételes döntéséről legyen szó, annak a kivételnek meghatározott időbeli korlátai és meghatározott érvényességi területe kell legyen. A büntetőjoggal kapcsolatban pedig semmiképp sem lehet ezeket az indokoltnak vélt eltéréseket alkalmazni, amely eltérések – hangsúlyozom – szerintem nem tagadják a jogállamiságot, hanem a meglevő lehetőségeknek a szükségesség szerinti kibontásáról lenne szó. De bármit tesz a jogalkotó, az biztos, hogy az eltérések csak ideiglenes jellegűek lehetnek, és amennyiben meglévő jogokat korlátoznak, rendkívül óvatosan kell eljárni.
És ha mondjuk a politikai véleménynyilvánítás van kriminalizálva? Tehát ha az izgatást, amit a rendszerváltáskor kivettek a Btk.-ból, visszaállítaná egy illiberális rezsim, akkor arra is érvényesnek tartaná, hogy mivel büntetőjog, rezsimváltáskor nem törölhető el?
Válasszuk megint ketté a dolgot. Ha a jogállam eróziójáról beszélünk, tehát bevezetnének egy egészen képtelen izgatási vagy rémhírterjesztési tényállást – nem akarok ötleteket adni, hogy mit lehet csinálni egy tág rémhírterjesztés jegyében –, akkor az a hatályos alkotmány vagy Alaptörvény alapján ellentétes a szólásszabadsággal. Bármely ország liberális demokratikus alkotmányos rendszerében nehezen elképzelhető, hogy a tág felfogású rémhírterjesztés ne ütközne a szólásszabadságba. Ki lehetne mondani, hogy alkotmányellenes.
Igen, de most egy olyan illiberális rezsimről beszélünk, amelynek az alkotmánybírósága nagyrészt lojalistákkal van feltöltve. Az nem fogja kimondani.
Azzal nem szeretnék foglalkozni, hogy mit csinál az Alkotmánybíróság, mert az ő logikájukat törvénytisztelő emberként logikának kell tekintenem.
De ettől függetlenül szakmailag, nemzetközileg az észszerűtlen vagy rejtett szándékú törvény elfogadása alkotmányosként védhetetlen álláspont, és a jog keretein belül ki lehet, sőt ki is kell mutatni egy ilyen hipotetikus esetben, hogy az nem alkotmányos.
A helyreállítás esetében pedig az a kérdés, hogy az örökölt jogszabályokkal mi a teendő. Az új helyzetben nyilván ugyanazon elvek alapján fölül lehet vizsgálni őket, mint ahogy fölül lehetett volna már a meghozatalukkor is. Legföljebb az a gond, hogy az eljárásjogi szabályok az utólagos felülvizsgálatot nehézzé tehetik. Ha már van precedens, akkor milyen alapon lehet azt felülbírálni? Ezek technikai kérdések, és itt lehet egy innovatívabb jogértelmezéssel dolgozni.
Az nem csak egy eljárásjogi nüansz, hogy kétharmados törvényt felessel nem lehet átírni.
Az valós probléma, és mindenki ezzel van elfoglalva. Valóban nem lehet, alkotmánysértő. A kérdés az, hogy a formális alkotmánysértés minden esetben alkotmányellenességet jelent-e, ha ezzel a tartalmi alkotmányellenességet konzerválják. Elég sok eset, példa szerint nem minden formális alkotmánysértés alkotmánysértő, ha egyébként az alkotmány helyreállítását szolgálja. Van példa arra, hogy ez elfogadott.
De hozzá kell tennem még egyszer, hogy azok a törvények, amelyeket meg kell változtatni, valószínűleg jelentős részben semmisek, alkotmányellenesek, mert a szándék a következmények alapján igazolhatóan alkotmányellenes. Tehát nem arról van szó, hogy új törvényt kell hozni, hanem csak meg kell állapítani a tényt, hogy ezek az alkotmányba vagy Magyarországon Alaptörvénybe ütköznek.
Tudom, hogy most az lesz a kérdés, hogy hogyan fogja ezt az Alkotmánybíróság kimondani adott összetételében…
Nem ezt akartam kérdezni.
De erre nem is tudnék válaszolni. Itt válik az Alkotmánybíróság helyzete politikai kérdéssé. De ez már a militáns demokrácia kérdése, hiszen a demokrácia helyreállításához volna erre szükség. Azt egyébként nem lehet tudni, hogy egy bíróság egy megváltozott helyzetben hogyan viselkedik.
Ha már úgyis leszámolunk a jogbiztonsággal: ön azt is írja – idézve egy II. világháború utáni német alkotmányjogászt –, hogy a jogbiztonság akkor érték, ha a közjót szolgálja. De a közjó is gumifogalom, másrészt a különböző elitcsoportok máshogy értelmezik, és pont arra kérnek a választáson demokratikus felhatalmazást, hogy az ő értelmezésük kaphasson kodifikációs lehetőséget.
Visszatérnék Kelsenhez: ez negatív jogalkotás lenne. Azt ki lehet mutatni, hogy valami nem szolgálja a közjót, azt sokkal nehezebb kimutatni – de nem is dolga a bíróságnak –, hogy valami szolgálja-e valamilyen módon a közjót. Azt, hogy mi nem szolgálja, tényekkel összefüggésben ki lehet mutatni.
Lehet, hogy a politikusok, a filozófusok, az újságírók és a lakosság kedve szerint értelmezi a közjó kifejezést, elméleti síkon én például rendkívüli fenntartásokkal viszonyulok hozzá. De azért azt ki lehet mutatni, hogy kinek miből van kára, nem olyan bonyolult dolog az. Nem arról van szó, hogy az a közjó, ha Németországból rendelünk fegyvert, vagy ha Svédországból, vagy nem rendelünk, csak arról, hogy egy adott döntés olyan fegyvereket eredményezett, amelyek használhatatlanok. Nem akarok a járvány során tapasztalt anomáliákra hivatkozni, de az világos, hogy a használhatatlan eszközök nem segítik a betegek gyógyulását.
Úgy emlékszem, hogy a kilencvenes években az USA-ban csak szűk többséggel utasította el a legfelsőbb bíróság egy halálra ítélt fekete rab fellebbezését, aki egyszerűen statisztikai adatokkal bizonyította, hogy az amerikai bíróságok ugyanolyan bűncselekményekért szignifikánsan nagyobb eséllyel ítélnek halálra egy fiatal afroamerikai férfit, mint egy fehéret. Meddig lehet eliminálni a tételes jog határait, érvényességét például a jogszociológia felé?
Az, hogy bizonyos összefüggéseket, viszonylag meggyőző, prezentált tényeket nem vesznek figyelembe, szerintem szakmai hiba. De mivel valaha a Halálbüntetést Ellenzők Ligájának voltam az alapítója, ebben a kérdésben ne várjon tőlem elfogulatlan véleményt.
Az azonban más kérdés, hogy ritkán sikerül nagyon hosszú ideig fenntartani a társadalmi közfelfogással – amit nagyon nehéz meghatározni, szinte olyan rossz fogalom, mint a közjó – ellentétes álláspontot. Ha már jogszociológiánál tartunk, a bíróság egy ponton kénytelen figyelembe venni a közfelfogást.
Hogy hogyan veszi figyelembe, az nehéz és vitatott kérdés. Az amerikai abortuszszabályozást szokták példaként felhozni, amikor a tagállamok erősen megindultak abba az irányba, hogy liberalizálják. Egyre több ilyen intézkedés született, és akkor valamilyen okból – vitatott, hogy miért – a legfelsőbb bíróság elébe vágott ennek a folyamatnak, és alapjogszerűséget konstruált a reprodukciós jogból.
A hetvenes évekbeli Roe v. Wade ítéletre utal, amit most visszavontak.
Igen. Nemrég azzal helyezték hatályon kívül a döntést, hogy ez a tagállamok hatáskörébe tartozik.
Van egy fordított eset, az azonos neműek házassága, ahol már olyan intenzív volt a – mondjuk így – demokratikus folyamat, olyan erősnek tűnt a közfelfogás változása, hogy azt nem hagyhatta figyelmen kívül az egyébként akkor már konzervatívnak tartott amerikai legfelsőbb bíróság sem. A bíróság úgy találhatta, hogy meg kell változtatni a szabályokat, mert a közfelfogásnak ez felel meg.
Persze voltak nyilvánvaló jogi érvek is az álláspontváltozásra, de azok mögött biztos, hogy szerepet játszott, hogy nem lehetett ilyen fokú társadalmi elfogadottságnak ellenállni. Tehát ha említette – értem, hogy az ördög ügyvédjeként – az elitekre vonatkozó elítélést, ami szintén egy szép populista gondolat, az amerikai legfelsőbb bíróság nyilvánvalóan nem akart és nem is tehette meg, hogy olyan értelemben elitista legyen, hogy ne vegye figyelembe, hogy mi történik a világban.
Visszatérve a mi kis rezsimjeinkre: az illiberális rezsimek lojalisták beültetésével megszerzik – ahogy ön írja – az alkotmányos vétópontokat, mint az alkotmánybíróságok vagy a médiatanácsok. Aztán ott van még az elévülési idő, a nullum crimen (a nullum crimen sine lege – „nincs bűncselekmény törvény nélkül” – azt jelenti, hogy amit a törvény nem nyilvánít büntetendő cselekménynek, azt nem lehet bűncselekménynek tekinteni – K. Gy.), a személyiségi jogokkal kapcsolatos aggályok: ezek mind akadályozzák egy új politikai és jogrendszer kiépítését. Milyen példák vannak arra, hogy diktatúrából vagy autoriter rezsimekből és azok modern változatából, az illiberális rezsimekből kilábaló országok hogyan oldják föl ezeket a dilemmákat?
Sokkal kevesebb fenntartással, mint amit én itt hangsúlyoztam. Amit szeretnék még egyszer megismételni, hogy a nullum crimenhez nem lehet nyúlni, nincs is rá szükség. Amikor 1945-ben sor került a náci főbűnösök nürnbergi perére, akkor is csak a genocídiummal kapcsolatban vetődött ez föl, mivel ez nem volt korábban ebben a formában bűncselekmény. Hogy ez ne legyen akadály, trükköztek. A statútum, az eljárásra vonatkozó nemzetközi megállapodás kimondta, hogy erre a bíróság előtt nem lehet hivatkozni, ami azért nem volt nagyon elegáns megoldás. Mindenesetre ott genocídiumról volt szó, és itt hála istennek ilyen problémával nem kell foglalkozni.
Visszatérve a kérdésre, hogy meddig mehet ez el: nyilván a minimálisan szükségesig, tehát csak az fér bele ebbe a militánsjogállam-fogalomba, ami elkerülhetetlenül szükséges. A nullum crimen biztosan nem.
Korábban a strasbourgi bíróság még elfogadta a trafikmutyi kapcsán a jogalkotó szándékaként a fiatalok egészségének védelmét, holott nyilvánvaló volt, hogy valójában a gazdaság egy területének koncesszióba vétele és politikai klienseknek való átadása történt. Ugyanakkor az EJEB a lengyel bírósági kinevezési rendszerről már kimondta, hogy a kitűzött cél igazolása nem volt elég. Aztán a luxembourgi bíróság még keményebben fogalmazott a lengyel legfelsőbb bíróság nyugdíjkorhatárának reformjával kapcsolatban. A reform valódi céljait vette figyelembe, és kételyeit fejezte ki a bejelentett célokkal kapcsolatban. Volt egy ilyen jogfejlődés az európai bíróságoknál?
Volt. Nagyon nehezen alakult ki, és mindvégig kísértett, hogy elkerüljék azt a vádat, hogy eltérnek a leírt jogszabályszövegtől. De amikor bekövetkezett a fordulat, megint csak nem arról volt szó, hogy valami nem létezőt hoztak bele a jogba.
Az emberi jogok európai egyezményének van egy 18-as szakasza, ami kifejezetten erre vonatkozik: az államok nem élhetnek vissza a joggal, nem fordíthatják olyan célra, ami nem felel meg az egyezménynek. Jogot korlátozni csak azon célok érdekében lehet, amelyek benne van az egyezményben. De ezt a szakaszt nagyon kivételesen alkalmazták, és mindenféle bizonyítási előfeltételeket talált ki a bíróság, hogy az államok elítélése tényleg egészen kivételes legyen.
Csak 2017-ben enyhítettek ezeken a feltételeken, akkor mondták ki egy grúz ügyben, hogy ha van is egy reális vagy elfogadható cél, de van mellette egy másik is, akkor már annak alapján is el lehet ítélni egy országot egyezménysértésért.
Ezért gondolom azt, hogy ez a militáns jogállamiság – az elnevezésen túl, amit már egy kicsit bánok, mert túlságos radikalizmust sugall, de már mindegy, valahogy fel kellett venni a versenyt a militáns demokráciával –, tehát ez csupa olyan dolgot szeretne javasolni, ami létezik. Csak egyszerűen kellene hozzá egyfajta tartás, hogy alkalmazzák a meglévő szabályokat, elveket, mint ahogy van szándékelemzés is, elismerten létezik a joggal visszaélés tilalma is; egyébként a magyar polgári jogban is – csak alkalmazni kell. Nem arról van szó, hogy eltérünk egy szent jogállamiságtól, amelyet csak a szent jogállamiság megszentelt, kivételes és furcsa módon nagyon megszorító eszközeivel lehet érvényesíteni. Ez egyszerűen nem így van. Sokkal gazdagabb a jog annál, mint amit a telekkönyvi bejegyzéshez szükséges feltételek teljesítésén pallérozott elme diktál. Szakmailag nagyon sok lehetőség van arra, hogy a jogállam keretei közt védjük meg vagy állítsuk helyre a jogállamot.
