„Nagyon sok olyan részlet van egy ország múltjában, amit semmi mással nem lehet megmutatni, csak a védett történelmi épületekkel. Ezek teljes vagy részleges megsemmisítése, bontása a nemzet egészének okozott kár. Különösen fájó, ha az épület egyedi vagy területi védelem alatt állt” – fogalmazott egy, a Szabad Európának nyilatkozó örökségvédelmi szakember.
Évek óta rendszeresen megjelennek botrányos műemlékvédelmi ügyek a nyilvánosságban (például itt, itt és itt). A Partizán műsorában néhány hete a nyilvánosság elé álló örökségvédelmi szakember, Bátonyi Péter a területért felelős állami vezetők feljelentésével igyekezett nyomatékosítani, hogy a szabályok mindenkire vonatoznak. A feljelentéssel érintett minisztérium ellenfeljelentéssel válaszolt a nyilvánosan is megfogalmazott vádakra.
Közben az örökségvédelmi szakma gyakorlóit tömörítő Régi Épületek Kutatóinak Egyesülete (RÉKE) szolidaritási nyilatkozatot tett közzé, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy rendszeresen gazdasági és magánérdekek írják felül hazánkban a kulturális örökség sértetlen és hiteles megőrzésének közérdekű szempontját.
Ehhez kapcsolódóan: Hiába a Petőfi-évre költött milliárdok, omladozik az egykori Landerer-nyomda épülete
A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Tudományos Bizottságának tagjai az ügy kipattanása nyomán nyílt levélben erősítették meg a „rendszeresen tapasztalt műemlékrombolásokat”. Az ügyről kérdeztük egy szakértő forrásunkat, aki az esetleges retorzióktól tartva neve elhallgatását kérte.
Ön korábban egy, a műemlékvédelemmel kapcsolatos háttérbeszélgetésünk során úgy fogalmazott, hogy országpusztítás az, ami ma sok esetben Magyarországon az épített örökséggel történik. Mire utalt?
Kós Károly Az országépítő című könyvének már a címe is sugallja: ha egy közösséget fel lehet építeni, akkor szét is lehet zúzni. Az országpusztítás kifejezéssel arra kívántam figyelmeztetni, hogy milyen feszítő ellentmondás rejlik abban, ahogy egy több mint ezer esztendőt megélt nép tagjai egyéni érdekeiket követve készen állnak arra, hogy elpusztítsák saját közös értékeiket és a nemzet azok által őrzött emlékezetét. Kérdés, vajon mindent megtettünk-e annak érdekében, hogy ez ne következzen be. Ha nem, akkor mind bűnösök vagyunk, csak a személyes közrehatás mértéke lehet kérdéses. A felelőtlenség okozta bűnöktől pedig csak úgy lehet megszabadulni, ha szembenézünk velük.
Ön szerint van esély változásra a magyarországi műemlékvédelemben?
Mindenesetre van mit újjáépítenünk, még akkor is, ha a tönkretett történeti épületek elpusztított helyiségeiben, kibontott tégláiban, szemétre vetett födém- és tetőgerendáiban, összetört nyílászáróiban, kőlépcsőiben és rézkilincseiben velünk élő évszázadokat utólag már nem pótolhatja semmi.
Hogyan él velünk a történelem ezekben az eltűnő épületszerkezetekben?
Csak tegyünk fel magunknak néhány kérdést: vajon kik éltek és dolgoztak az elpusztított épületekben és helyiségekben hajdanán? Vajon hány történelmi személy érintette az eltűnt lépcsőket, kilincseket? Vajon megismerhetjük-e máshonnan az eredeti építéstechnológiát (hol lehetne például ma a csapos gerendafödémekhez megfelelő törzsátmérőjű tölgyfát találni stb.)?
Mi valójában a baj az örökségvédelemmel?
A legutóbbi újsághíreket ismerve bárki feltehetné a kérdést: mi az, ami rendben van ezen a területen? Arról, hogy mi minden tud félresiklani az épített örökség kezelése során, jó áttekintést ad az ICOMOS, vagyis a Műemlékek és Helyszínek Nemzetközi Bizottsága, az UNESCO Világörökségi Bizottság tanácsadó testülete magyar nemzeti bizottsága által évente kiosztott Citrom-díj. (Korábban ilyen „elismerésben” részesült például egy budapesti tetőtér-átépítés és a veszprémi Szent György-kápolna vasbeton védőtetőjének elbontása is.)
Amint Bátonyi Péter bátor fellépése, a RÉKE szolidaritási nyilatkozata és az MTA-tagok nyílt levele is látni engedi, rendszerszerű problémákról van szó.
A fő probléma a műemlék sértetlen és hiteles állapotban történő fennmaradásához fűződő közérdek és az elbontásához (illetve a helyén új, nagyobb, több pénzért kiadható/eladható épület építéséhez) fűződő magánérdek konfliktusa. Vannak, akik ezt a régi és az új, a maradiság és a haladás ellentétére redukálnák arra hivatkozva, hogy a világ és benne az ember történelme a folyamatos alkalmazkodás – ekként a megújulások – sorozata. Ők valahogy így érvelnének: „Amióta ember élt a földön, mindig bontott el régi épületeket, hogy aztán újakat emelhessen a helyükre. Mi itt a gond?”
Ön hogy válaszol ezekre az érvekre?
Az eklektikus Budapest elpusztította a klasszicista Budát és Pestet, amely korábban szintén elpusztította a megelőző barokk városképet, ami ugyancsak az addigi városi infrastruktúra átalakulása, pusztulása árán jöhetett létre. Ennyiben tehát akár igazuk is lehetne azoknak, akik azt mondják: ne sajnáljuk a XIX–XX. századi historizáló-eklektikus városképet, hiszen azzal most csak ugyanaz történik, mint a XIX. század eleji klasszicista és a XVIII. századi barokk városképpel: átépül és fokozatosan eltűnik.
Csakhogy van egy lényeges különbség korunk és az elmúlt évszázadok között: Franciaországban időközben feltalálták a műemlékvédelmet, amely elterjedt szerte Európában és a világban. Rájöttek ugyanis, hogy a töretlen fejlődéssel sok olyan érték is veszendőbe megy, aminek sosem lenne szabad. Ennek köszönhető, hogy a budapesti historizáló-eklektikus városképet is törvény védi ma az eltűnéstől.
A műemlékvédelem alapgondolata az, hogy a műemlékben testet öltő kulturális örökség védelme közérdek. Mégpedig azért, mert nagyon sok olyasmi van egy ország múltjában – a történelmi események helyszíneitől és a történelmi személyek által használt és az életmódjukat és életútjukat reprezentáló terektől kezdve a különböző építészeti stílusok kvalitásos példáin át az építőipari szakmák mesterfogásainak bemutatásán át –, amit semmi mással nem lehet megmutatni, csak védett épületekkel. Ezért a kulturális örökség védelme érdekében a köz- és magáncélú fejlesztéseket – így különösen a terület- és településfejlesztés, terület- és településrendezés, környezet-, természet- és tájvédelem és az ezzel kapcsolatos beruházások tervezését – a védelemmel összhangban kell végezni.
A kulturális örökség a nemzet egészének közös szellemi értékeit hordozza, ezért megóvása mindenkinek kötelessége (a tulajdonosoknak, a használóknak, a tervezőknek és kivitelezőknek, az engedélyező hatóságoknak, a szabályozó önkormányzatoknak és az államnak), miközben mindenki számára tilos a kulturális örökség védett elemeinek veszélyeztetése, megrongálása, megsemmisítése, meghamisítása, hamisítása.
A védelem érdekében tehát ki kellett alakítani a műemlékek kezelésének szabályait, a műemlékekkel való helyes bánásmód és együttélés magatartásmintáit, meg kellett állapítani, hogy mi az, amit lehet, és mi az, ami tilos.
Hogyan lehet rávenni az ingatlantulajdonosokat, hogy rombolás helyett az értékőrzés legyen a cél?
A műemlék-tulajdonosoknak el kell fogadniuk, hogy mások érdekében korlátozzák teljes tulajdonosi szabadságukat, nagyjából úgy, mint minden emberi közösségben, legyen az család, munkahely vagy a társadalom. A műemlékként nem védett ingatlanokkal is pontosan ugyanez a helyzet: ha építtető vagyok, nem építhetek olyan házat az építési telkemre, amivel elépítem a szomszéd elől a kilátást, ha bányatulajdonos vagyok, akkor nem művelhetem úgy a bányámat, hogy a meddőhányó rászakadjon a hegy lábánál lévő falura és így tovább. Ebből a szempontból önmagában aligha érthető, hogy miért épp a műemlék-tulajdonosok sérelmezik, hogy nekik is eleget kell tenniük a rájuk irányadó törvényi előírásoknak.
A műemlékek ráadásul jelentős ösztönző hatást gyakorolnak például a gazdaságban. A filmes produkciók épp azért érkeznek Budapestre, mert máshol nincs ekkora méretű, összefüggően fennmaradt, csaknem sértetlen XIX. századi történelmi városszövet. A 2010-es évtized közepén az Európai Unióban például 415 milliárd euróra becsülték a turizmus hozzájárulását az uniós GDP-hez, emellett 3,4 millió turisztikai vállalkozás 15,2 millió munkahelyet tartott fenn közvetve vagy közvetlenül a kulturális örökség talaján. Kiderült például, hogy az uniós utazók 27 százaléka döntően a kulturális örökségekre tekintettel választ úti célt, az uniós polgárok 52 százaléka legalább egy műemléket vagy emlékhelyet meglátogat (közülük 37 százalék saját országbeli múzeumot vagy galériát, míg 19 százalék egy másik uniós tagállamban található műemléket vagy történelmi helyszínt keres fel).
A műemlékek összessége tehát nemcsak közös örökség, de gazdasági erőforrás is, amelynek gondozása közös felelősség. Ezért várhatnák el jogosan a műemléki ingatlanok tulajdonosai, hogy ha a közérdeket reprezentálni hivatott állam a műemlékek jó karban tartásának kötelezettségével többletterhet ró rájuk a közösség érdekében, akkor megfelelő eszközökkel – például adókedvezményekkel, beruházási és eszköztámogatással, tanácsadással stb. – segítse is őket kötelezettségeik teljesítésében.
Ezt hogyan lehet megvalósítani?
A tulajdonosok, a tervezők és az építési beruházók sokszor panaszkodnak arra, hogy szerintük a műemléki védettség változtatási tilalmat jelent, aminek ők – úgymond – az áldozatai. A teljes magyarországi épületállomány több millió lakás és nem lakás céljára szolgáló épületből, valamint egyéb építményből áll (a tipológia megtalálható itt). A teljes épületállományon belül több mint 2,6 millió épület lakás céljára szolgál, ennek csaknem ötven százaléka 1944 előtti. Ehhez képest a műemléki védelemmel érintett objektumok száma – ami 2017-ben még megközelítette a húszezret – 2023-ra 15 ezerre csökkent, azaz a lakóépületek számához viszonyítva is csupán 0,6 százalék, az összes építményhez képest pedig még kisebb az arány. Tehát korántsem arról van szó, hogy ne lenne lehetőség a funkciójukban és megjelenésükben kortárs, modern épületek felépítésére, mert a műemléki védettség elvenné a modern építőipar kibontakozásának lehetőségét.
Az elmúlt években elérte a nyilvánosság ingerküszöbét a műemlék épületek törvényellenes rombolása. Mik a fő problémák ezzel kapcsolatban?
A legjellemzőbb esetek az alábbiak:
a) Parazitaépítészet (ránövő építészet): amikor a történelmi épületre ránövő új épülettömeg megszünteti az épület történelmi karakterét és ezzel kulturális örökségi értékét. Az épület homlokzata, esetleg bizonyos terei megmaradnak, de a házat körbeépítik, belefoglalva egy nagyobb, magasabb tömbbe, a beruházás így – zavaros megjelenésű hibridet eredményezve – elnyeli az eredeti épületet. Példái láthatók itt, itt, itt és itt.
b) Tetőteresítés: durván hitelességromboló beépítések („kutyaólak”, skybarok stb.). A tetőtér-beépítés különös körültekintést kíván, ha az épület és környezete városképi szempontból kiemelt jelentőségű. (Néhány jó példa látható itt, itt és itt.) A műemlék-tulajdonosok által igénybe vehető állami és önkormányzati támogatások hiányosságaira figyelmeztet, hogy egy-egy ilyen tetőtér-beépítés manapság életmentőnek tűnhet az épületek számára (mivel az épület olyan nagy, a tulajdonosok pedig olyan anyagi helyzetben vannak, hogy a leromlott állapotú épület felújításához szükséges források rendelkezésre állását csak a tetőtér, pontosabban a beépítésével nyert új lakások eladásából származó bevétellel remélik biztosítani).
A tetőtér-beépítéséhez való tulajdonosi hozzájárulásért cserébe az épület többi részén hosszú ideje szükséges, de mindig elmaradó kisebb-nagyobb felújítást eszközlő beruházó így végül felújítva pusztítja el a védett épületek történeti értékét hordozó jellegzetességek szűkebb vagy tágabb körét. A műemléki feltételeknek az felel meg, ha a tetőtér-beépítéssel érintett tetőtömeg az épület főpárkánya alatt lévő részeivel egységes képet mutat a meglévő épület tisztelete és az új részek stiláris összhangja mellett. Ehhez elengedhetetlen a tetőgerinc magasságának megtartása és legalább az utcai oldalon a tetőtömeg és tetőkontúr megőrzése (műemléki jelentőségű területen, míg egyedileg védett műemlék esetében – ahol az átformálás csak a védett érték érvényesítése érdekében megengedett – még ennél is nagyobb körültekintés szükséges).
Mi a véleménye arról a bevett gyakorlatról, amikor – ahogy a többszörösen védett MAHART-ház tömbjével történt – az épületeket teljesen kibelezik, csak a tartófalak maradnak meg, megőrizve a történelmi külsőt.
Faszádizmusnak nevezik, amikor egy történelmi épületet teljesen lebontanak az utcai homlokzat kivételével. Az épület így elpusztul, a történeti utcaképnek csak az illúziója marad. Márpedig egy védett műemlék minden ízében – a legkisebb alkotórészeivel és tartozékaival együtt – védett, csak azt szabad elbontani, aminek az eltávolítása elősegíti a védett érték maradéktalan érvényesülését. Amíg lehetnek olyan szakmabeliek, akik elfogadják az épületek ilyen módon történő kizsigerelésére vonatkozó beruházói szándékot, és amíg lehetnek építési hatóságok, amelyek nem utasítják vissza az ilyen beruházói programot, addig az ország épített öröksége és az épületekben megtestesülő történelme – a nemzeti emlékezet – tovább pusztulhat. (Ez történt például a volt MAHART-házzal, a Heinrich-udvarral és a Radetzky-laktanyával is.)
Káros gyakorlat az is, amikor a műemléki épület egyes, önkényesen kijelölt részeit hagyják meg (ez az úgynevezett kimazsolázás), kiragadva őket az összefüggésekből. Ami így megmarad az akár a világörökségi védettségű területen fekvő történelmi épületből, az nem több, mint értelmezhetetlen kulissza, önmaga karikatúrája.
Ezek az épületek történelmünk néma tanúi, így az okozható károk közül a legsúlyosabb a történelmi épületek teljes vagy részleges megsemmisítése, bontása.
Melyek voltak ennek a legbántóbb példái Budapesten?
A pesti zsidó negyedben területi védettség alatt álló történelmi épületek bontási hulláma a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején. Ez volt az első eset, amikor a fővárosi világörökségi terület védőzónájában hajtottak végre sorozatos bontást. Bár a tömeges pusztítást – ugyan jelentős késéssel – sikerült megállítani, addigra számos ház vált az áldozatává. A beruházók is vérszemet kaptak, hozzászokva, hogy ezt lehet. Ennek megfelelően eggyel tovább léptek, amikor lebontották a Paulay Ede utca 52. szám alatti történeti épületet. Ez volt az első alkalom, hogy már nem a védőzónába, de magába az Andrássy úthoz kapcsolódó világörökségi magterületbe bontottak bele, ami addig példa nélkül állt.
Elmarasztalás hiányában nőttek a tervezői és kivitelezői ambíciók, amint a volt Pénzügyminisztérium egykori budavári épületének (a teljesen vasbetonból épített, kilencszintes irattári tömböt, a hazai vasbeton-építészet egyik legelső alkotását érintő) részleges bontása és a Citadella – a jelenlegi Magyarország területén fennmaradt legutolsó XIX. századi hegyi erőd – csaknem teljes pusztulása is mutatta.
Ehhez kapcsolódóan: Budapest főépítésze: Hamisítványok épülnek a várban
Külön problémát jelentenek a hitelesség nélküli épületrekonstrukciók. A műemléki védelem ugyanis az anyaghasználatot is magában foglalja. Egy-egy épület műemlékké nyilvánításának okai között ugyanis nem ritkán éppen az épületben megtestesülő építéstechnológiai tudás (anyaghasználat, megmunkálás) képviseli a védendő értéket. A hitelesség szempontjából tehát vitatható beruházások azok, amelyek a műemléki védettségre tekintet nélkül az eredetileg alkalmazott építőanyagok és építési technológia helyett azoktól karakteresen különböző anyaghasználattal, technológiával megvalósított épület(rész)eket eredményeznek (még akkor is, ha ezeket korhűnek szánt dekoratív burkolóelemek alá rejtik). A kulturális örökség védelmével kapcsolatos szabályokról szóló 68/2018. (IV. 9.) kormányrendelet 68. § (2) bekezdés e) pontja szerint ugyanis a hatóságnak vizsgálnia kell a hagyományos anyaghasználat érvényesülését a műemlékeket érintő beruházások során.
A leginkább aggályos gyakorlat, amikor közvetlenül az eredeti maradványokra építenek rá, mint az esztergomi és a sümegi vár esetében történt. Évek óta szakmai vita folyik a történelmi épületek átépítéséről, visszaépítéséről. (Ennek néhány példája itt, itt és itt látható.)
Ennek a trendnek két sajátságos vállfaja a valóságban soha nem létező (legfeljebb tervezett), historizáló építmények felépítése és az egyházi épületek belső tereinek hitelességet csorbító leegyszerűsítése, ami talán az egyházi szegénységet kívánja hangsúlyozni, olykor mégis kifejezetten nagy ára van. Ez történt a karmelita épületegyüttes, a pannonhalmi bazilika, a győri katedrális és a veszprémi székesegyház esetében is.
Ehhez kapcsolódóan: Bulvár-történetírás, giccsnacionalizmus – történészek a kormány emlékezetpolitikájáról
Problémás a történelmi épületek szállodává alakítása is: a nemzetközi szállodasztenderdekhez való kényszerű alkalmazkodás miatt ezeket az értékes épületeket (például a Klotild-palotákat, a MAHART-székházat vagy a Haggenmacher-palotát stb.) a főfalakig, akár a homlokzatig visszabontják, megfosztva őket belső értékeik jelentős részétől vagy akár egészétől. Budapest így a következő évtized végére Potemkin-várossá degradálódhat. Ráadásul ha a szállodafunkció nem bizonyulna fenntarthatónak (például nem elég nyereséges), akkor a házból már nem vagy csak aránytalanul költséges beruházással lehet újra más funkciójú épületet kialakítani (az elvesztett történeti értékeket persze ekkor sem lehet pótolni, a „kibontott emberöltőket” nem lehet újra beépíteni).
A történelmi épületekre nézve jelenleg a fentiek mellett az egyik leginkább aktuális fenyegetés a külső megjelenés történelmi hitelességét csorbító/megsemmisítő, vastag homlokzati nikecell paplanok alkalmazása olyan esetekben is, amikor helyette más megoldást, műemléki jelentőségű területen álló, egyedileg nem védett történeti épületek esetében például belső oldali hőszigetelést is alkalmazhatnának a kulturális örökségi értékek sérelme nélkül. A hűtést biztosító egyéni megoldások (például egyedi légkondicionáló berendezések telepítése) esetén a kültéri egységek méltatlan megjelenése szintén megnehezíti a műemléki értékek megóvását. A lakók jellemzően az egyszeri magasabb beruházási költség miatt utasítják el a közös rendszert, ami pedig akár olcsóbb is lehet.
Műemléki szempontból gondot jelent a túlépítés: felhőkarcolók, magasházak, a műemléki védettséghez, az adott építési telekhez és városrészhez képest túlzó méretű és infrastruktúra-igényű új építések (MOL-torony, Közvágóhíd, mini-Dubaj stb.), de idesorolhatók a Nemzeti Kastély- és Várprogram egyes elemei, mint Diósgyőr, Kisvárda, Nagyvázsony is.
A budapesti világörökségi helyszín világörökségi jegyzékbe felvételére irányuló tárgyalások alkalmával – a cím elnyerésének feltételeként –Magyarország képviselője kijelentette az UNESCO előtt, hogy „kormánya vállalta, hogy nem módosít Budapest panorámáján túlzó léptékű építkezésekkel”, ennek ellenére épülnek ilyen épületek, akár úgy is, hogy az építésüket övező vitában olyan látványterveket is felhasználnak, amelyekről utóbb egyértelművé válik, hogy köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.
Ráadásul a hatályos szabályozás (a világörökség-egyezmény végrehajtási rendeleteként alkalmazandó működési irányelvek 112. pontjának második és harmadik mondata) szerint a világörökségi helyszín védelme, megőrzése és bemutatása érdekében a tervezés során a világörökségi helyszínen és védőzónáján túli szélesebb környezetre is tekintettel kell lenni (azaz a világörökség védelmét garantáló szempontokat a világörökségi terület határain túl is érvényesíteni kell, ott sem történhet olyasmi, ami hátrányosan befolyásolja a világörökségi érték – Budapest esetében a panoráma, a történeti városkép zavartalan feltárulása – érvényesülését).
40-45 méteres építési magasságot meghaladó épület – magasház – pedig csak ott lenne építhető, ahol az a védett világörökségi terület bármely pontjáról bármely másik pontja felé nézve egyáltalán nem látható. Szakmai szervezetek már évekkel ezelőtt felhívták a figyelmet az ezt biztosító pontos lehatárolás fontosságára.
Hogyan lehetne megakadályozni a szabályellenes és a történelmi épületekre, a városszövetre káros beruházásokat?
Ha a jogosulatlanul felépített épületeket le lehetne bontatni, jelezve, hogy a jogszabályok mindenkire vonatkoznak, akkor e gyakorlat következetes alkalmazása tudná korlátozni, talán mérsékelhetné a beruházói nyereségvágy káros következményeit. Ám ilyesmire még nemigen akadt példa. Akadályozza a szabálytalan építkezések korlátozását a hatóságok belenyugvása, a korábban rendelkezésre álló védelmi és jogorvoslati lehetőségek (például ügyféljog, actio popularis stb.) korlátozása/kizárása, az örökségvédelmi szakapparátus megszüntetése, a műemlék-tulajdonosok által igénybe vehető hatékony támogatási rendszer hiánya, a nemzetgazdasági szempontból kiemelkedő jelentőségűvé minősítő rendeletek kiadása.
Jelenleg az épített örökség állapotára felügyelő hatóságok jellemzően nem vagy nem kellő mértékben szankcionálják az örökségi értéket sértő tulajdonosi, tervezői magatartásokat (például nem szabnak ki örökségvédelmi bírságot stb.), és a kulturális örökségi védelem megsértőit sem ezzel, sem más módon (elérhető támogatásokkal, a támogatások felhasználásához kötődő kötelező szaktanácsadással stb.) nem igyekeznek visszatartani a jogsértéstől. Amíg nem lesz változás ezeken a területeken, addig a műemlékek hiteles, sértetlen és tartós fennmaradása iránti közérdek érvényesítése legfeljebb csak bíróság előtt – peres úton, egyedi esetekben – sikerülhet.
Gondolom, különösen nehéz az úgynevezett kiemelt beruházások esetében fellépni a szabálytalanságok ellen.
Az egyes beruházásokat nemzetgazdasági szempontból kiemelkedő jelentőségűvé minősítő aktusok jogintézménye eredetileg csupán a hatósági ügyintézés felgyorsítását célozta, amennyiben a kötelező feladatokat rövidebb idő alatt kellett elvégezni, de így is hiánytalanul el kellett. Sajnos ehhez képest – az elmúlt évek tapasztalatai alapján – mára a kötelezően ellátandó feladatok ellátása alóli felmentésre (például egyes engedélyezési eljárások mellőzésére) is használhatják a nemzetgazdasági jelentőségre hivatkozással történő kiemelést. Szélsőséges esetben ezt akár úgy is értelmezhetik, hogy nem pusztán egyes örökségvédelmi eljárásokat nem kell lefolytatni, de maguknak az örökségvédelmi jogszabályoknak sem kell megfelelni. Ilyesfajta felhatalmazásról azonban szó sincs: az örökségvédelmi törvények és egyéb jogszabályok ugyanis változatlanul hatályosak, a kiemelő rendeletekre hivatkozva ezért nem lehet felmentést kérni az ellenőrzés lefolytatása alól. Tehát úgy kellene megfelelni a továbbra is érvényes jogszabályi előírásoknak, hogy a koordinációs feladatok ellátására kijelölt hatóságoknak az átlagosnál jóval nagyobb felelősségük lenne abban a tekintetben, hogy az engedélyezés és a beruházás folyamatában felhívják az érintettek figyelmét a törvényi és egyéb jogszabályi előírások esetleges megsértésére, illetve a betartásukra.
Ugyancsak a védelem hatékonyságát érinti, hogy nem kötelező az állami műemlékvédelem szabályozási javaslatainak figyelembevétele, amelyeket a helyi (önkormányzati) szabályok megalkotása során tett: a helyi szabályozást elfogadó önkormányzati közgyűlések dönthetnek másként. Az állami örökségvédelem által javasolt szabályok elfogadtatására ebben az esetben csak azoknál a terveknél van lehetőség, amelyek hatályossá válásához az állami főépítész által adott záróvélemény is kell. Az állami örökségvédelem által javasolt szabályozás helyi szinten még ekkor is csak úgy juthat érvényre, ha az állami főépítész tevékenységének irányítója minden esetben bevonja a záróvéleményezésbe az örökségvédelemért felelős állami szakembereket.
A beruházók, tulajdonosok gyakran – tévesen – azt feltételezik, hogy építési terveik tekintetében a kerületi tervtanácsok és a településképi véleményt adó (al)polgármesterek véleménye az ügydöntő. A valóság ezzel szemben az, hogy műemléki/örökségvédelmi kérdésekben sem a tervtanácsoknak, sem az alpolgármestereknek nincs hatáskörük, ezek valamennyi építési és bontási engedélyezési eljárásban kizárólag a kormányhivatalok építésügyi, építésfelügyeleti és örökségvédelmi feladatot ellátó szervezeteinek hatáskörébe tartoznak. Az önkormányzat véleménye a település esztétikus megjelenéséért viselt helyi felelősségből fakad, az állami szakvélemény viszont a kulturális örökség jövő nemzedékek számára történő, sértetlen és hiteles átörökítése iránti alkotmányos kötelezettségen alapul.
Több országban támogatásokkal, adókedvezményekkel is ösztönzik a műemlék épületek tulajdonosait az ingatlan értékeinek megőrzésére.
A műemlék több kötelezettséggel – építésügyi és használati korlátozással – jár, mint jogosultsággal. Az államnak elővásárlási joga van, a műemléket alkalmasint be kell mutatni a közönségnek (ebben az esetben a tulajdonos tűrni köteles, ha a társadalom bármely tagja élni kíván a műemlékben megtestesülő kulturális örökségi érték megismeréséhez fűződő, törvényben biztosított és szabályozott jogával), így a bemutatás miatt többletmunkát is végezni kell. A műemlék épületben építkezés, telekalakítás csak az értékek megőrzése mellett lehetséges. A teljes bontás tilos (lenne), a részleges pedig szigorú feltételekhez kötött. A műemlékek helyreállítása és használata során törekedni kell(ene) a történetileg összetartozó ingatlanokat, ingatlanrészeket egyesítő megoldásokra, továbbá a korábban – az eredeti műemléki érték csorbításával – eltávolított, fellelhető és azonosítható alkotórészek, tartozékok és berendezési tárgyak visszahelyezésére. A törvények szerint a műemléki környezet területén minden változtatást, beavatkozást a műemlék városképi, illetve tájképi megjelenésének és értékei érvényesülésének kell alárendelni.
A műemlék-tulajdonosok ezért gyakran úgy érzik, hogy az ingatlanuk műemlékjellege csak akadályozza őket tulajdonjoguk gyakorlásában, cserébe nem kapnak semmit. Ellensúlyozásképp a műemlékek tulajdonosai helyiadó-kedvezményre, pályázati forrásokra lehetnek jogosultak, ám ezek az előnyök még nem mindig állnak arányban a műemlékre fordítandó többletköltségekkel, így sokat segíthetne a Nyugat-Európából ismert jó gyakorlatok alapos vizsgálata és esetleges adaptációjuk. Ilyen például a brit Heritage Lottery Fund (Történelmi Örökségi Lottóalap), ami mindenfajta örökségvédelmi tevékenység támogatására használható oly módon, hogy minden lottószelvény után körülbelül öt pennyt átutalnak az alapba; így a teljes éves lottóbevétel mintegy öt százaléka áll rendelkezésre.
A társasházi tulajdonlás jelenlegi működési módjai is kihívást jelentenek a védett értékek számára, hiszen eleve nagy nehézségekbe ütközik a több tucat lakással és tulajdonossal működő társasházakban a szakszerű, hiteles történelmi épületfelújítás megszervezése.
Mi lehet a megoldás a jelenlegi helyzetben?
- Az örökségvédelmi szakapparátus önállóságának növelése, helyreállítása, érdemi intézkedési lehetőségeinek bővítése.
- Az engedélyezésben közreműködők rendszeres továbbképzésének és a jogalkalmazást egységesítő irányelvek kiadásának folytatása.
- Az örökségvédelmi szakmérnökképzés fejlesztése, a kamara minőségbiztosító szerepének erősítése (kamarai fellépéssel, a szakmagyakorlási szabályok érvényre juttatásával a szabályoktól eltérő magatartást tanúsítókkal szemben).
- A bíróságok előtti jogkeresés és jogérvényesítés megszüntetett lehetőségeinek helyreállítása, bővítése, a bírói függetlenség garanciáinak további erősítése, a szakmaibb jogalkotás megteremtése.
- A védett kulturális örökségi értékek sérelmére elkövetett jogsértő magatartások következetes és folyamatos szankcionálása.
- Hatékony támogatási rendszer kiépítése a jól működő, korszerű nemzetközi gyakorlatot alapul véve.
- Jobb tájékozódási lehetőségek biztosítása a tulajdonosoknak az adott épületre vonatkozó szabályokról.
- A műemlékként védett épületekre vonatkozó adásvételi, tervezési, beruházási szerződések minőségbiztosítása (például a kötelezettségekre figyelmeztető klauzulák alkalmazása vagy a szerződések kötelező bemutatása aláírás előtt a műemlékvédelmi hatóságoknak).
- A beruházók/tulajdonosok igazítsák a szándékaikat a jogszabályokhoz, és nem fordítva.
Fontos hangsúlyozni, hogy az elkeserítő példák sokasága mellett jó megoldások is léteznek, amikor a megrendelői szándék tervezői és kivitelezői hozzáértéssel párosul és olyan eredményre vezet, ami a jogszabályi és szakmai előírások lehető legteljesebb érvényesülésével találkozik.
Ezek közé tartozik például a jáki templom felújítása. Van tehát lehetőség arra, hogy a jó gyakorlatok terjedése váltsa fel a szomorú tüneteket, és a rendelkezésre álló erőforrások ezek terjedését ösztönözzék. Jó lenne bízni benne, hogy sikerülhet.
