Babarczy Eszter író, műfordító, eszmetörténész, egyetemi tanár. A lelkiismeretére hallgat, publicisztikáiban elemzi, értékeli, mi történik ma Magyarországon – a fiatalok elvándorlásától kezdve a közösségi médián és az oktatáspolitikán át saját depressziójáig. Azt mondja, a tanítás tölti fel, ez segít neki abban, hogy ne essen kétségbe a közállapotok miatt. A Szelfi vendége 2024 szeptemberében Babarczy Eszter volt. Ez a beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
Hány órából áll egy nap számodra? Annyi mindennel foglalkozol, hogy az ember úgy érzi, neked nem elég 24 óra.
Szeretek dolgozni, nem igénylek nyolc óra kikapcsolódást, igénylek viszont kilenc-tíz óra alvást. Ha valaki megnézi, hogyan telik egy napom, azt mondaná, hogy marha lusta ember vagyok, mert annyit töltök az ágyban. De amikor nem az ágyban vagyok, akkor viszonylag hatékonyan tudok dolgozni.
A publicisztikáidban elég elkeserítő állapotokat rajzolsz meg a fiatalokról, a Z generációról. Tényleg ennyire rossz a helyzet? Azt írod, hogy elfordultak a közélettől, nem érdekli őket már semmi.
Én művészeti egyetemistákat tanítok, akik egy csomó velük született oknál fogva inkább a liberális, balliberális irányra nyitottak. Úgyhogy amit mondok, az rájuk jellemző. Az a tapasztalatom – és ezt az amerikai kutatások megerősítik –, hogy ez egy nagyon elveszett, szétesett generáció. Nagyon sokan vannak közülük, akik mentális problémákkal, szorongással, depresszióval küzdenek. Nagyon sokan vannak, akik mérhetetlenül kiábrándultak. Nem látják azt az ígéretet a kapitalista demokráciákban, akiket én még láttam mondjuk 1990-ben, amikor én voltam fiatal. Ha megnézzük, hogy a társadalmi mobilitás hogyan alakult az elmúlt húsz évben, akkor azt látjuk, hogy egyre kevésbé veheti az ember magától érthetődének, hogy előrébb jut, mint a szülei; jobban fog keresni, magasabb iskolai végzettsége lesz. Egy csomó olyan, tulajdonképpen teljesen helyeselhető vágy, ami a negyvenes évek végétől éltette és dinamikussá tette a kapitalista demokráciákat, ezeknek a vágyaknak a kielégülése most egyszer csak nem garantált.
Ez globális?
Ez egy globális mértékű dolog, így van. A mi fiataljainkra is jellemző, de nem csak rájuk. Amit még látok, az az, hogy ez az egész klímahelyzet nagyon nyomasztja őket. Főleg az nyomasztja őket, hogy ez a jövőjükről szól. A magamfajta, ötven feletti tanár, vagy pláne a még nálam is idősebbek megvonják a vállukat, hogy ez majd 2050-ben lesz, mit érdekel engem? Én már nem fogok élni. Emiatt nagyon elárvulva érzik magukat. Nem érzik, hogy valaki foglalkozik a jövőképükkel. Olyan tragikus dolgokat hallani tőlük, hogy például nem akarnak gyereket.
Pont ezek miatt?
Igen. Már nincs se mobilitás, se klíma, se jövő. Akkor minek szüljek gyereket erre a világra?
És szerintük mi a megoldás?
Szerintem ők rövid távú célokat tűznek ki maguk elé, hogy a következő öt évben mit akarnak elérni. A következő huszonöt évről nem gondolkodnak. Azt gondolom, hogy egy kicsit többet kéne foglalkoznunk azzal, hogy a fiatalok hogyan birkóznak meg a kapitalizmussal, amiben élünk, és hogyan birkóznak meg ezzel az állammal, ami kialakult Magyarországon. Most mind el akar húzni innen. Ha megkérdezel ezer 19 évest, ötszáz azt fogja mondani, hogy csá. Ami azért az országnak nagyon nem tesz jót, mert mindig a mozgékonyabbak, ötletesebbek, tehetségesebbek mennek el.
Egy másik cikkben azt írtad, hogy aki a hatalom közelébe kerül, az óhatatlanul korrumpálóik morálisan. Ez Magyarországra hatványozottan érvényes?
Én úgy érzem, hogy Magyarországon ez fokozottan igaz, mert nagyon egyenlőtlen a verseny, és mert a jelenlegi kormány valahogy normalizálta, hogy az általuk kitűzött célok fényében minden eszköz elfogadható, nem mutatnak semmiféle erkölcsi gátlást, sőt arra tanítanak minket, hogy az erkölcsnek nincs helye a politikában. Emiatt azok az – egyébként sokszor nagyon rendes – emberek, akik politizálni akarnak, vagy elkedvetlenednek, és azt mondják, hogy nekem ott nincs szerepem, helyem, vagy ilyen Hadházy-féle magányos harcosok, gerillaharcosok lesznek. Vagy azzal szembesülnek, hogy belépek a politikába, és egy csomó kis kompromisszumot el kell fogadnom: például nem mondunk mindig igazat. Mivel a közönség nagy része, a választók, amúgy is gyanakodva néznek a politikusokra, ezért semmi nem tartja őket vissza attól, hogy egyre súlyosabb stiklikbe menjenek bele.
Szerintem ami erre megoldás lehet, az a transzparencia. Minél jobban követelni kell azt, amitől most nagyon messze állunk, hogy a politika működése transzparens legyen, és hogy a sajtónak legyen jogosultsága, lehetősége ellenőrizni a politikai működést. Azt gondolom, hogy ez a két dolog az, ami visszatartó erőként jelenik meg egy politikai cselekvő életében, és ami hosszabb távon megalapozhat egy jobb bizalmi viszonyt, azt a viszonyt, hogy hajlamosabbak vagyunk hinni a politikusainknak. Persze van egy ilyen probléma is, hogy se a politikusoknak nem hiszünk, se a sajtónak.
Volt egy 2010-es publicisztikád, amiben arról írtál, hogy lehet, hogy nem is feltétlenül baj, hogy a Fidesz kétharmadot szerez.
Igen, akkor arra gondoltam, hogy a Gyurcsány-kormány nagyon elvesztette az ellenőrzés képességét, nem tudott kormányozni. Arra gondoltam, hogy például az önkormányzatok óriási bajban vannak, és ahhoz, hogy az önkormányzatokat rendben lehessen tenni, bizony kellett egy kétharmad. Volt racionális oka, hogy miért írtam ezt, de megbántam.
Kaptál hideget-meleget?
Nem is az, hogy kaptam, de megérdemeltem abban az értelemben, hogy sokkal jobb indulattal voltam a Fidesz-kormány iránt, mint amennyit a későbbi cselekedeteik alapján megérdemeltek. Volt egy olyan elképzelésem, hogy ha a Fidesz-kormányban Lázár János azt mondja, hogy nem fogjuk módosítani az alkotmányt – ahogy ezt mondta –, ezt el lehet neki hinni. Hát nem lehet neki elhinni. Úgyhogy ebből megtanultam, hogy sajnos odazüllött a politikai hatalomért folytatott harc Magyarországon, hogy lényegében nem lehet abban hinni, hogy a fair play szabályai még érvényesek. Miután a Fidesz úgy játszik, hogy minden eszközt megragad és minden pénzért lehajol és minden, ellenségnek kikiáltott civil szervezetet megpróbál megfojtani, totális ellenőrzésre törekszik, ezért azt gondolom, hogy nem bízhatunk abban semmilyen szinten, hogy mérsékletet fog tanúsítani. Más kérdés, hogy egy ilyen helyzetben az ellenzéknek van-e más lehetősége, mint hogy ugyanezt tegye.
Igen, ez egy spirál tud lenni.
Ez egy ilyen spirál tud lenni, így van. Amiben mi most sajnos elég mélyen lenn vagyunk, a víz mélyén, beszippantott minket. Szerintem csak lassan fogunk tudni kijönni ebből, még akkor is, ha sikerülne a Fideszt leváltani, mit tudom én, 2026-ban vagy 2030-ban.
Folyamatosan tanulmányozod és figyeled, hogy mi történik a társadalomban, mi történik a közéletben. Ez azért egy elég nagy mentális teher, nem?
Nekem van egy buborékom, az egyetem, és azon az egyetemen én nagyon helyes, motivált, tehetséges fiatal emberekkel találkozom naponta. Ők hozzák helyre a kétségbeesett lelkiállapotomat, ami a politika miatt esetleg kialakul. Ezenkívül nem szabad engedni, hogy érzelmileg mozgósítson minket a politika. Egyrészt, mert akkor kicsit elhülyülünk és mindent elfogadunk és mindent lenyelünk, mert szeretjük azt az aktuálisan kiválasztott, nem tudom, csodatévő rabbit, aki majd mindent megold. Lehetőleg távolságtartással kell elemezni. Vannak emberek, akik azt mondják, hogy híreket sem olvasnak. Csomó ilyet ismerek. Nem csak a fiatalok, mert rájuk egyébként is jellemző volt. Ami engem érzelmileg megérint, az az egyetem meg a fiatalok meg az irodalmi élet meg a művészet. Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy taníthatok, és hogy motivált fiatalokkal van dolgom. Szerintem minden embernek, aki elmúlt ötvenéves, kutya kötelessége lenne valamiféle kapcsolatot keresni a gyerekei barátaival, vagy akármilyen módon, mert nagyon sokat lehet tanulni ezektől a fiataloktól. Néha egy kicsit deprimáló, amit tanulsz tőlük, de egy csomó mindenre rányitják a szememet.
Az oktatás viszont szisztematikusan leépülni látszik Magyarországon.
Azt gondolom, hogy az, ahogy az oktatást leépítjük Magyarországon, tényleg nemzeti tragédia. Elvileg a tanároktól várhatnánk egy csomó mindent, amire se a társadalom, se a szülő nem képes. De a gyerekek nagyon-nagyon rászorulnak. A tanárt nem tesszük képessé arra, hogy ezt a munkát elvégezze, fölzárkóztasson, odafigyeljen, mert a tanárnak olyan tananyagot kell megtanítania, aminek köze sincs se a fölzárkózáshoz, se az odafigyeléshez, se a jelenhez. Ha a tanárt állandóan fenyítik, fenyegetik, utasítják, hogy semmiféle autonómiája nem marad, akkor ez a szerencsétlen tanár nem tud jól tanítani. Lényegében agyonverjük az oktatást számomra felfoghatatlan okból. Hacsak nem az az ok, hogy egy rendőr ezredes irányítja az egészet, vagy rendőrtábornok, vagy nem tudom, mi, aki hozzászokott ahhoz, hogy napi parancsokat adhat. Csend, rend, fegyelem, és mindenki kussoljon. Ha nem ebből fakad ez a fajta fenyegetésen, fenyítésen alapuló, szerintem katasztrofális oktatáspolitika, akkor én nem látok semmiféle pozitívumot benne. Nem látom, hogy mi a cél.
A szakszervezetek mennyire jelentenének megoldást? A MOME szakszervezetében aktív vagy, ez ér valamit?
Nekem nagyon nagy szerencsém van abban, hogy a MOME-n a vezetés elfogadja tárgyalópartnernek a szakszervezetet. A szakszervezetnek akkor van igazán lehetősége arra, hogy befolyásolja a dolgok menetét, ha elfogadják tárgyalópartnernek. Jelenleg a közoktatásban ez egyáltalán nem így van sajnos. Nagyon aljas és cinikus módon lényegében megvonták a tanároktól a szakszervezet egyetlen eszközét, a sztrájkjogot. Úgyhogy nem látom, hogy szegény szakszervezetek hogyan tudnának eredményt elérni. Pintér Sándorral nem lehet tárgyalni. Nem kíváncsi a szakszervezetekre.
Van kedved egy asszociációs játékhoz? Mondok szavakat, fogalmakat, és te elmondod, mi jut eszedbe róluk.
Megpróbálhatjuk.
Egészség.
Erről most az jut eszembe, hogy most volt tüdőrákom, kioperálták belőlem. Csodálatos módon a fiam, aki biokémikus, és rákutatással foglalkozik, lelkesen küldi nekem az újabb és újabb fantasztikus gyógymódokat, amelyekkel nemzetközi színtéren kísérleteztek. Úgyhogy az jut eszembe, hogy ha az embernek olyan gyereke lesz, akit érdekel az egészségügy, akkor folyamatosan gondoskodni fognak róla.
Boldogság.
A boldogság nagyon nehéz dolog, mert ha törekszünk rá, többnyire elillan. De ha nem törekszünk rá, hanem egyszerűen csak nem gyötör már minket az a kérdés, hogy miért nem vagyok boldog, szerintem az maga a boldogság.
Egyre jobb. Tinder.
Ez egy húspiac. Én nagyon nehezen értem, szerintem nagyon kétségbeesettnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy a Tinderen húzogasson jobbra-balra más embereket.
Vannak sikertörténetek.
Pont ezt akartam mondani, hogy miközben számomra ez taszító, ismerek egy csomó embert, akik megtalálták a párjukat.
Közösségi média? Ezt azért kérdezem, mert írtad valahol, hogy a fiatalok, akiket tanítasz, szenvednek tőle, látják, hogy csapda, ugyanakkor képtelenek lemondani róla.
Igen, nem is csak az, hogy képtelenek, hanem úgy érzik, hogy aki nincs a közösségi médián, az nem is létezik. Eljutottunk oda, hogy állandóan kell a saját brandépítés. Most már kénytelenek vagyunk önmagunk rabszolgájaként folyamatosan gyártani a saját brandünket, fényezni magunkat a közösségi médiában, amitől szerintem mindenki szenved. Mert akkor is szenvedek, ha azt látom, hogy másoknak milyen csodálatos, nem tudom én, kertje vagy nyaralója vagy gyereke vagy kiállítása van. És akkor is szenvedek, amikor azt érzem, hogy mutogatnom kell magamat egy gondosan megszerkesztett képpel. Belenavigáltuk magunkat egy csapdába. Egy idő után szerintem meg fogjuk tanulni, hogy ez nem szükséges az élethez. Nyilván nagyon hasznos tud lenni a közösségi média, de az a fajta kényszer, amivel most az emberek posztolgatnak az Instagramon vagy a TikTokon vagy akárhol, az szerintem nem egészséges.
Bizalom.
A bizalomról az jut eszembe, hogy szerintem ez a legfontosabb. Különböző, egymástól nagyon eltérő politikai nézeten lévő polgárok is képesek legyenek bizalmat érezni egymás iránt. Ettől nagyon-nagyon messze vagyunk most. A bizalmi szint csökken a modern társadalmakban, de azok a társadalmak működnek jobban, ahol a bizalmi szint magasabb. Magyarán szólva elkezdtük magunkat leereszteni a lefolyón, amikor feladtuk azt a törekvést, hogy a honfitársainkkal kapcsolatban alapvető, kezdeti jóindulattal induljunk neki egy beszélgetésnek. Magyarországon mindenki haragszik, mindenki gyanakszik, mindenki fél, és ez akadálya annak, hogy bizalommal forduljunk egymás felé.
Sebezhetőség.
Az a tapasztalatom, hogy ha az ember megmutatja a saját sebezhetőségét, akkor sokkal kevésbé kegyetlenek az emberek, mint feltételezhető. Azt gondolom, hogy az emberek egy jelentős része alapvetően nagyon rendes, és ha szembesül valakinek a sebezhetőségével, akkor nem az az első gondolata, hogy na jó, akkor most megforgatom benne a kést, hanem az, hogy hogyan tudnék segíteni.
Te tapasztaltál hasonlót? Amikor mondjuk bátran kiálltál, és felvállaltad a depressziódat?
Igen.
Kellett hozzá bátorság?
Abszolút kell hozzá bátorság, persze. Most már hozzászoktam, de nagyon nehéz volt ezt bevállalni, csak nagyon szükségesnek éreztem, mert mindig arra gondoltam, hogy ha én 16 éves koromban találkoztam volna azzal a ténnyel, hogy van ilyen, hogy depresszió, és hogy ezzel lehet mit kezdeni, és hogy ez nem valamiféle morális bűn, hanem előfordul emberekkel, egy betegség – ha ezzel találkoztam volna, akkor valószínűleg máshogy alakul az életem. Ezért kezdtem el erről beszélni, és a tapasztalatom az, hogy vannak rosszindulatú trollok, de a visszajelzések túlnyomó többsége empatikus vagy érzékeny, vagy olyan valaki véleménye, aki talán nem érti, hogy miről van szó, de elfogadja. Egy csomó olyan reakcióval találkoztam, amik szerintem nagyon pozitívak.
Mi a jó hozzáállás, ha az ember a közvetlen környezetében ilyen mentális problémát lát?
Nagyon nehéz helyzetben van valaki, akinek a párja, családtagja stb. mentális zavarral küzd, mert bár már lehet róla beszélni, az, hogy hogyan viselkedjek egy ilyen helyzetben, arról sokkal kevesebbet van szó. Ha röviden kellene tanácsot adnom, akkor a legfontosabb az odafordulás és a nem ítélkezés. Az, hogy meghallgatom, és nem mondom azt, hogy jaj, szedd már össze magad, vagy jaj, milyen hülyeség, hanem meghallgatom, és azt mondom, hogy szeretnék melletted állni, szeretnélek támogatni, de nem tudom, hogyan. Járjunk utána. Azt is gondolom egyébként, hogy semmiképpen nem a hozzátartozó felelőssége, hogy meggyógyítsa azt, aki valami ilyesmivel küzd. Elég, ha befogadja annak a másik embernek az esetleg negatív és fájdalmas tapasztalatait. Ha ennyit megteszünk, akkor már nagyon sokat segítettünk. Azt is lehet mondani, hogy ne haragudj, nem értem, mert sosem éltem ezt meg, de kérlek, mondd el, hogy jobban értsem. Azt gondolom, hogy hatéves korban el kéne kezdeni tanítani a mentálhigiénés ismereteket. Először csak annyival, hogy ha haragszol, mit csinálsz. Mit csinálsz, ha szomorú vagy? Hogy tudsz segíteni valakinek, aki szomorú? Hogy tudsz segíteni valakinek, aki haragszik? El kellene kezdeni hatéves korban ezzel foglalkozni, és mire az ember 18 éves lesz, nem lesz annyira megdöbbenve, ha a kamaszkorral amúgy is együtt járó érzelmi hullámzások valamilyen formájával szembesül egy barátjánál vagy barátnőjénél.
A beszélgetés hanganyagát itt meghallgathatja:
Ez pedig az interjú videós változata:
