Hogyan hat a nyelvi otthonosság az anyagi sikerességre? Miért előny az, ami máshol nyelvi hátrány? Miért hasznosabbak a magyarországi tőkebefektetések a paternalista támogatáspolitikánál? Miért erősödik a magyar nyelvi buborék, melyek a kétnyelvűség költségei, és mi az etnikai marketing oka? Interjú a párhuzamos kisebbségi hálózatok hozzájárulásáról a szubjektív jóléthez, és gazdasági hátrányairól.
Miért növekedtek az etnikumok közti gazdasági egyenlőtlenségek a határon túli területeken, és ez milyen mutatókban látszik a jövedelmi különbségeken kívül?
Kezdjük a rendszerváltással. Romániában a vállalatok privatizációjából a magyarok nem jöttek ki jól. Akkor érte őket a rendszerváltás, amikor a mobilitási csatornák számukra már szigorúan korlátozottak voltak felfelé, így kisebb közvagyont tudtak magántulajdonba kivinni. A kétezres években a háromszáz leggazdagabb romániai ember között alig voltak magyarok.
A fordulat után az egyik legnépszerűbb intézkedés az állami lakások privatizációja volt, ahol hasonló a helyzet. A szocializmusban korlátozták a magyarok betelepedését a nagyvárosokba, ezért nekik a most több százezer eurót érő lakások kevésbé vannak a birtokukban. A visszaszolgáltatott ingatlanok helyzete kicsit ellensúlyozhatná mindezt, de ezek jelentős része közösségi vagy egyházi tulajdon, menedzsmentjük nehezebb, kevésbé is átlátható, vagy pedig a rendies hagyaték mentén, koncentráltan, néhány szerencsésebb örökös tulajdonában vannak, akik ugyan közösségi célokat is támogatnak, de ennek társadalmi jelentőségét valószínűleg túlértékeljük.
Csata Zsombor szociológus a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka Intézetének oktatója, a HUN-REN Társadalomkutató Központ Kisebbségkutató Intézetének munkatársa. Gazdaságszociológiai témákkal foglalkozik, elsősorban az etnikumközi viszonyok ökonómiája, az etnikai-nyelvi sokféleség jóléti vonatkozásai érdeklik.
Aztán ott vannak a mezőgazdasági területek. Ezek értéke általában alacsonyabb a magyarok által sűrűbben lakott területeken, de az uniós csatlakozás után a területalapú támogatások miatt kissé nivellálódott a helyzet. Nagy gond, hogy rengeteg terület máig nincs telekkönyvezve, ezek aránya a hegyvidéken magasabb. A hagyományos közösségi gazdálkodási szervezetek – szövetkezetek, közbirtokosságok – a mai napig nem kapnak megfelelő támogatást.
Vagyis az erdélyi magyarok gazdasági hátránya alapvetően a ’89 előtti diszkrimináció következménye?
A vagyoni hátrányok terén jelentős mértékben igen.
Vannak jövedelmi hátrányok is. Egy elemzés 2012-ben kimutatta, hogy a szocializmus idején a magyarok átlagjövedelme körülbelül hét százalékkal magasabb volt a románokénál. Ez nem a magyarok kedvezőbb helyzetéből fakadt, hanem annak ellenére alakult ki, hogy a jövedelmekben kimutatható volt egy diszkriminációs komponens: azonos jellemzők mellett a magyarokat hátrányosan kezelték a bérezésben.
A rendszerváltás után a magyarok átlagjövedelme elkezdett elmaradni a románoké mögött, bizonyos szektorokban a bérhátrány elérte a tizenöt-húsz százalékot is. De ez már nem a nyílt diszkriminációval, inkább strukturális tényezőkkel magyarázható: a foglalkozási szegregációval, a gazdasági szektorok átalakulásával és azzal, hogy a magyarok számára a magasabb fizetésű állásokhoz való hozzáférésnek több az akadálya.
Egy másik elemzés szerint a magyaroknak csupán kilenc százaléka tartozott a jövedelmi felső egyötödbe, az alsó egyötödbe viszont 34 százalékuk. Frissebb vizsgálatok mutatják, hogy azóta tovább romlott a helyzet.
Miért növekednek az egyenlőtlenségek?
Nehéz szétszálazni, ahogy azt is, hogy ez valami rejtettebb diszkrimináció eredménye-e, vagy sem. De kétségtelen, hogy például azokban a régiókban, ahol magasabb a magyarok aránya, a nagyobb infrastrukturális beruházások elmaradnak vagy késlekednek. Székelyföldet eddig elkerülte az autópálya, és a tervek szerint pont azt a vasútvonalat nem fogják feljavítani, ami észak–dél irányban megy át rajta. A hatások szinergikusan egymásra tevődnek. Például 2024-et írunk, és még mindig akadozik a gáz bevezetése.
A többségi kormányok a magyarok által lakott régiókba számokban kimutathatóan kevesebb forrást adnak, és kevesebb uniós forrás is jut ide?
Nem ismerem ezt közelről. Kétségtelen, hogy amikor az RMDSZ kormányon van, a nagyobb infrastrukturális beruházásokra inkább jut pénz; működik a kijárásos megoldás. De például Székelyföld egy része annyira bent van a hegyek között, hogy az autópálya brutálisan drága. Másfél milliárd euróba fog kerülni csak az, hogy Sófalváról Gyergyóalfaluba átvigyenek 32 kilométernyi autópályát. Ez egy földrajzi hátrány, de etnikai vetülete van.
Nem csak ezen múlik, de mintha a külföldi befektetések is befékeznének Székelyföld határán: az elmúlt tíz évben – lakosságarányosan – négyszer kevesebb összeget fektettek Kovászna megyébe, mint a szomszédos Brassó megyébe, Hargitában hétszeres az eltérés. De sok más adat bizonyítja, hogy Székelyföldön rosszabbak a versenygazdaság feltételei, ami ebben a neoliberális konjunktúrában probléma.
A másik tényező pedig, aminek a jelentőségét alábecsülték, a nyelv, a nyelvi határok ereje. Itt bejön az intézményi gazdaságtannak az a számomra szimpatikus megfigyelése, miszerint a határok átlépése plusz tranzakciós költségekkel jár. Ezek egyre nagyobbak, mert a gazdaság a tercier szektor felé mozdul el, ahol a tranzakciós tevékenységek aránya egyre nagyobb.
A kétnyelvűségnek nagy a tranzakciós költsége?
Nem triviálisak annak a költségei, hogy a nyelvi határokat át kell lépni. Nem csak erőforrás-igényesebb a kétnyelvű kommunikáció, hanem a piacin túl ennek szimbolikus jelentősége is van. Egy-egy többnyelvű, többetnikumú cégnél megjelenik a nyelvi érzékenység. Sok interjút készítettem etnikailag vegyes vidékeken, vállalatoknál. A nyelvhasználatból adódnak feszültségek, amiből általában nem lesz nagyobb baj, de ahhoz elég, hogy valaki egy hajszálnyival rosszabbul érezze magát a munkahelyén. A magyar azért, mert szünetben, a kávé mellett is elvárják tőle, hogy románra váltson akkor is, ha csak egyetlen román van a csapatban. Túl azon, hogy diszkomfortos váltani, itt bejön az, amit az irodalom plasztikusan nyelvi főhajtásnak nevez. A románnak meg az nem tetszik, ha nem érti, mi folyik körülötte.
Ezért nagyobb a fluktuáció ezeknél a cégeknél: a nyelvi koordinációs problémákra nehezen találnak kielégítő megoldást. Egyébként a románnyelv-tudás tabu az erdélyi magyar nyilvánosságban, keveset beszélünk róla. Pedig jelentős gazdasági tétje van.
A többségi nyelv ismerete hogyan befolyásolja a magyarok jólétét? Gondolom, nagyobb a munkahelyválasztási szabadságuk, és mivel tudnak románul kávézni a főnökkel, könnyebben is haladnak előre.
Mérhető a bérhátrány: azonos feltételek mellett azok a magyarok, akik nem beszélik jól a román nyelvet, rosszabbul keresnek, mert szűkül a kínálat, amiből válogathatnak, keskenyebb a lehetőséghorizont.
De az is látszik, hogy a nyelvi komfort fontosabb, mint gondoltuk. Programozóknál figyeltem meg, hogy sokan inkább lemondanak a bér jelentős hányadáról azért, hogy nyelvileg komfortos munkahelyen, az anyanyelvükön dolgozhassanak. Minél jobban fizető állásokról van szó, annál inkább megengedhetik maguknak.
Ebből azt a hipotézist is megfogalmaznám, hogy ha jobban keresnének az emberek, tehát középosztályosodna a társadalom, akkor az – minden egyéb változatlansága mellett – még inkább a nyelvileg homogén intézményi megoldásokat ösztönözné. Mert erős igény a nyelvi komfort, és egyre nagyobb relatív erőfeszítést igényel románul megtanulni.
Amiatt, mert már párhuzamos intézményi rendszerben élnek a magyarok?
Ez egyszerre ok és okozat. Kezdjük a demográfiánál. Az erdélyi magyarok egyre nagyobb hányada él olyan vidéken, ahol a magyarok többségben vannak.
Mert a szórvány beolvad?
Igen, a reprodukciós mutatók a szórványban a legrosszabbak, elsősorban az asszimiláció miatt. Emiatt földrajzilag beszűkül a románokkal való személyes interakciók tere. Intézményi okai is vannak a magyar szigetek kialakulásának nagyvárosokban is. Ez a pozitív hatása annak a kisebbségi érdekképviseleti munkának, amelynek nyomására kiépült egy párhuzamos magyar intézményrendszer. Vannak iskoláink a bölcsődétől a doktoriig, ezek nagyon fontosak, ez vitathatatlan eredmény. Csakhogy közben a világ gyerekközpontúbb lett, a szülők kapcsolatai is egyre inkább a gyerekek etnikailag homogén hálózatait követik: az apuka a magyar szülőtársakkal jár focizni.
A gyereknek pedig már karateoktatást is magyart keresnek.
Igen. Persze kora gyerekkorban ez abszolút indokolt, képzeljen el egy úszóleckét egy négyévesnek, aki semmit nem ért abból, amit körülötte mondanak. De itt jön be a marketizáció hatása: privatizálják a közösségi tereket, közintézményeket, emiatt egyre inkább klubjellegű szolgáltatásokat veszünk igénybe, és ezek a klubtagságok etnikai alapon szerveződnek. De a civil szféra is erősen megosztott etnikailag.
Tehát kényelmesen ki lettek párnázva ezek a magyar útvonalak. Az eredmény ott is látszik, amikor rákérdezünk, hogy a magyaroknak hány román barátjuk, ismerősük van, akire különböző élethelyzetekben számíthatnak a mindennapi boldogulásban, munkahelyi előmenetelben. A kapcsolatok hét százaléka ilyen, a fiataloknál még kevesebb: ők még inkább nyelvi buborékban élnek.
A párhuzamos intézményi struktúrán kívül, gondolom, a magyar és az anyaországi média fogyasztása is magyarázza a magyarok romló szlovák-, illetve románnyelv-tudását. Létezik a dafke, csak azért sem attitűd is, vagy már nincs?
Sok magyarországi kollégától hallom azt, hogy a székelyek nem akarnak megtanulni románul. Ez nagyon kevéssé köszön vissza a vizsgálatainkban. Nem vagyok se nyelvpedagógus, se pszichológus, de azt hiszem, hogy különbség van a nem akarás és a halogatás között. Mindenképp praktikusabb, nem annyira indulati oka van.
Három dolgon múlik, hogy mennyire sikeres a nyelvtanulás. Az egyik az oktatás hatékonysága. Ez elég lehangoló. Ha összeadjuk a diákok románóráinak számát, érettségiig heti öt nap napi nyolc órával számolva, tehát főállásban, másfél évig csak romántanulással foglalkoznak. Mégis, amikor egyetemre jönnek, például hozzánk, Kolozsvárra, egyharmaduk legfeljebb alapszinten, további egyharmaduk pedig középszinten beszél, ami aligha elég egy komolyabb beszélgetéshez. Ez az egyetem alatt sem nagyon változik: kevesebbet bandáznak, megvannak a magyar helyek, gyakrabban utaznak haza satöbbi.
A másik komponens éppen ez, a kitettség, hogy nem találkoznak románokkal, de a médiakitettség is gyökeresen megváltozott: alig néznek román televíziót, hallgatnak román rádiót. Mert magyarul is elérhető, ami komfortosabb. Berobbant az internet és a szociális média, ami tovább mélyíti a törésvonalakat – nemcsak etnikai, hanem osztályalapon is. Már az is komoly útfüggőséget teremt, hogy milyen nyelven van telepítve a telefonon az Android vagy az iOS. Automatikusan magyar tartalmak jönnek, pluszerőfeszítés kilépni a nyelvileg homogén ökoszisztémákból.
A harmadik pedig a motiváció. Itt jön be megint a transznacionalizmus és a globalizáció. A virtuális térben sokkal inkább szembejön és rád ragad az angol, mint a román, így a környezeti nyelv egyre inkább az lesz. Keresleti oldalon nő az angol értéke, a nemzeti nyelveké pedig fokozatosan csökken.
A nyolcvanas-kilencvenes évekhez képest nagyon megváltozott az emberek mentális térképe. Bukarestbe nincsen repülőjárat mondjuk Vásárhelyről, de Londonba van, és három óra alatt ott vagy. A magyar médiatér és a szakma túlzottan Magyarországra figyel, alábecsüljük a közös európai piac és a transznacionális tőkemozgások jelentőségét, hatásait. Pedig ez változtatja meg a nyelvek gazdasági értékét és reputációját.
Mi a hatása annak, hogy az angol sokszor munkahelyi nyelv a multiknál?
Úgy tűnik, hogy az angolnyelv-tudás csökkenti a bérkülönbségeket a magyarok és a románok között. De ezt meg kell erősíteni, mert még csak néhány kismintás kutatás igazolja. Ami még fontosabb, hogy a multicégeknél, mivel a globális piacon vannak, enyhébbek a nyelvi elvárások a románnal szemben, ami pozitív fejlemény, mert még mindig az a baj, hogy a románnyelv-tudás hiányát bünteti a piac, a meglétét viszont nem jutalmazza. Ha van egy, a nyelvi egyenlőtlenséget és a magyarok hátrányát kifejező tételmondat, akkor ez az.
Ahol hivatalos nyelv a kisebbségi, esetünkben a magyar, ott ez javítja vagy rontja a gazdasági pozíciókat?
Sehol sem hivatalos a magyar nyelv, erre vigyáznak. De például az adminisztrációban elvileg lehet használni ott, ahol a magyarok aránya meghaladja a húsz százalékot. Látszik egy gyenge, de szignifikáns hatás, hogy azokon a településeken, ahol a magyar nyelvet használni lehet az adminisztrációban, csökkennek a jóléti hátrányok.
Az a feltételezésünk, hogy a kisebbségek ezt a megbecsültség jeleként értelmezik, ami hozzájárulhat a közintézményekkel, az állammal, az önkormányzattal szembeni lojalitásuk erősödéséhez, ami a közösségi pénzügyekre is pozitív hatással lehet: nem költöznek el jobb helyre, rendesen befizetik az adót stb. De ezt csak egyetlen vizsgálat alapján mondjuk, tehát csak egy erős hipotézis.
Beszéltünk arról, hogy az erdélyi magyarok párhuzamos intézményi struktúrában élnek az óvodától kezdve a házassági piacig és a szabadidő eltöltéséig. A gazdaságban hogyan intézményesül az etnikai párhuzamosság?
Piaconként változik. A munkapiacon ezt – csúnya intézményi gazdaságtani nyelven – koetnikus klaszteresedésnek nevezzük, ami annak az eredménye, hogy a magyarok inkább magyar munkahelyet választanak, magyar munkaadó inkább magyar munkatársat vesz fel, illetve ha egy magyar magyarokkal dolgozik, akkor tartósabban ott marad. Az eredmény az, hogy azok a munkahelyek, ahol a magyarok dolgoznak, arányaiban magyarabbak, mint a település vagy régió, ahol ezek a munkahelyek működnek.
A Csíki Sörnél durva etnikai marketinget láttunk. A gazdaságban megmutatkozó etnikai párhuzamosság a fogyasztók elérésében is látszik?
Igen, de a Tiltott Csíki Sör gusztustalanul túltolt kampánya önmagában nem sokat ért, sőt. Miért? Mert – ez az adatainkból jól látszik – az etnikai választásoknak, amit fogyasztói etnocentrizmusnak nevezünk, csak kisebbik része kapcsolható kifejezetten a vulgáris, köldöknéző nacionalizmushoz vagy valamiféle képzelt kultúrfölényhez.
Igaz, az erdélyi magyarok negyven százalékának nem közömbös: ha egy termék árában és minőségében nincs különbség, akkor inkább magyar eladót választ, de emögött legtöbbször a nyelvi komfort áll. Minél intimebb a szolgáltatás, és minél nagyobb a tétje – orvoshoz kell menni vagy pénzügyeket intézni –, annál fontosabb a nyelv. Tehát az etnocentrikus döntés gyakrabban pragmatikus döntés, mint gondolnánk. De nemcsak opportunista vállalkozóknál, hanem komolyabb szakértők, médiaszereplők körében is divat, hogy az átlagembert együgyű, érzelmi ösztönlénynek tekintik, infantilizálják. Ez méltóságon aluli, és tragikusan félrevisz, mert sokszor tényleg nagy a tét. Sokan azért nem mennek orvoshoz, mert románul kell megszólalni, még akkor sem, ha nagy a baj, és már nincs visszaút. Tehát az etnocentrikus döntésekben is a nyelvi komponens az erősebb. Abszurd, hogy épp a gyógyszerek tájékoztatóin, tűzoltópalackokon, menekülési útvonalak térképén nincs magyar felirat. Az etnikai marketingnek fontos funkciója kéne legyen, hogy az embereket eligazítsa az anyanyelvükön.
Ugyanakkor lehet benne multikulturális vonzerő is: az idegenforgalomban állítólag már jobban szeretik a Hargitán a román vendégeket, mint a magyarországiakat, mert jobban költenek.
A turisztikai piac más, ott a másság egzotikum, ezért is jönnek a bukarestiek Székelyföldre, és állítólag nem is garasoskodnak annyit. Abba most ne menjünk bele, hogy ez kulturális dolog-e, vagy nem. Nem tudnám statisztikailag igazolni, de visszatérő toposz a vállalkozókkal készült interjúkban.
És igen, az etnicitás kommodifikációja, áruba bocsájtása piaci értelemben véve jó. Hogy ez okoz-e károkat a helyi közösségnek vagy az értékhagyatéknak, arról az antropológusok, etnográfusok talán többet tudnak mesélni. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a piaci és a közösségi várakozásokban, de törekedni kell rá.
Mégis az volt a kutatási hipotézisük, hogy a gazdaságban is intézményesülő etnikai párhuzamosság beszűkíti a kisebbségi magyarok lehetőséghorizontját, így hozzájárul a relatív gazdasági hátrányok fennmaradásához. Ez a hipotézis megáll?
Általában igen, de részpiaconként eltérések vannak. A turizmusban, művészetekben, gasztronómiában a másságból előnyt lehet kovácsolni, más ágazatokban inkább pluszkihívásokat jelent egy cégnek, ha magyarokat is alkalmaz. Kompenzálnia kell a nyelvi hátrányt, foglalkoznia kell a nyelvi menedzsmenttel stb., ami megemeli a tranzakciós költségeket cégen belül, de az ügyfelekkel, a megrendelőivel, a beszállítóival és a hatóságokkal is. Persze dönthet úgy, hogy csak magyarokat alkalmaz, magyarokkal üzletel, de belőlük kevesebb van, szűkebb kínálatból válogathat – innen a hátrány.
Az etnikailag párhuzamos intézményrendszer ugyanakkor segíti a magyarokat identitásuk megőrzésében és továbbadásában. Mi a megoldás? Végeredményben észszerű döntése a kisebbségi magyaroknak, ha a nyelvi buborékjukon belül maradnak?
Igen, ilyen intézményi feltételek mellett az etnikai párhuzamosság ára a relatív gazdasági lemaradás. Hogy ez az antagonizmus megszűnjön, szimmetrikusabb nyelvi szabályozásra van szükség a mostaninál. Vagy megtanulnak a románok magyarul, vagy angolul kommunikálunk egymással. Egyik sem valószerű.
Áttérhetünk a magyar gazdaságpolitikai támogatásokra?
Igen, de rögtön tennék egy megjegyzést. Magyarország gazdasági befolyása, a gazdasági támogatások jelentősége – hangsúlyozom, a gazdaságról beszélek, nem a politikáról vagy a médiáról – szerintem túl van dimenzionálva.
Milyen nagyságrendűek ezek a támogatások más forrásokhoz képest?
2020-ban kábé nyolcszázmillió eurót helyeztek ki támogatásképpen a határon túlra, nem csak Erdélybe. Ebben benne van nagyjából minden: egyház, kultúra, oktatás és a gazdaság is. Ez kiugróan magas érték, mert az előző két évben négyszázmillió körül volt, 2010–15 között pedig nem haladta meg az évi százmilliót. A csúcsévben a nyolcszázmillió nagyjából annyi, mint Kolozsvár költségvetése 2024-ben, vagy körülbelül húsz kilométer autópályára elég Bucsinon keresztül.
Tehát nem olyan sok.
Mindenki maga döntse el, de nem az uniós támogatásokhoz mérhető nagyságrend. Románia 2023-ig bezárólag 91 milliárd eurót kapott az EU-tól, miközben 29 milliárd eurót fizetett be, tehát a nettó egyenleg plusz 62 milliárd euró. Az uniós pénzek szépen lecsorognak, az elején akadozva, de egyre több önkormányzat és vállalkozás kapott támogatást egy lényegesen transzparensebb és nyitottabb rendszerben, mint Magyarországon, és forráslehívásban nem állnak rosszul a magyar többségű önkormányzatok, vállalkozások sem. Csíkszeredának idén 73 milliós a költségvetése, ebből 47 millió fejlesztésre megy, 28 millió egy évben – euróban kifejezve – uniós támogatás.
Ezek valószínűleg a bőség évei, később nem lesz ilyen kedvező az egyenleg. Az is igaz, hogy ebből sok Nyugat-Európába megy vissza, mert tőlük vásárolunk. De már az előny a magyaroknak, hogy ezt Brüsszelben osztják újra, és nem Bukarestben, és kikényszerítik a folyamat átláthatóságát. Azoknak a székelyföldi falvaknak a történelmében, ahonnan én származom, ilyen mértékű fejlesztés ilyen rövid idő alatt még nem volt, és ez javarészt uniós forrásokból valósult meg. Zárójel: az erdélyi magyar pályázatíró cégeknek – főleg a három-négy nagyobbnak – ebben óriási szerepük van. Méltatlanul keveset beszélünk róluk.
A kisebb anyaországi gazdasági támogatásoknak mégis nagy súlyuk van a határon túli magyarok tudatában. Hogyan hatnak a többség-kisebbség viszonyra? Ezt egyébként figyelembe kell-e vennie a támogatónak, vagy elég, ha a támogatások megerősítik a magyar embereket és közösségeket?
Vannak befolyásosabb körök, akik nagyon jól jártak a magyarországi támogatásokkal, és a kisembernek is jól jött, hogy tudott venni egy traktort. De összességében a szimbolikus jelentősége jóval nagyobb, és a PR-ja is nagyon jó. Sok műemlék, templom hetven-nyolcvan százalékban uniós pénzből lett felújítva, a többit egészítette csak ki a magyar kormányzat, de ez az emberek fejében magyarországi támogatásként jelenik meg. Előfordult, hogy a lelkész a nyolcvan százalékban uniós pénzből felújított templom átadásakor elkezdett brüsszelezni a prédikációjában.
A magyarországi médiatértől való függőséget mutatja, hogy ennyire makacsul erősek ezek a panelek. De az uniós hatóságok inkompetenciája is, hogy nincs saját kampány, még rendes tájékoztatás sincs, ami az emberek fejében a helyére tenné legalább a számokat. Helyette vannak unalmas kék-fehér bannerek meg táblák szerte az EU-ban, és legtöbbször csak románul! Ezek nem fogják a székely embert közelebb vinni az unióhoz, sőt.
A magyar kormány támogatásaihoz képest mi jellemzi azokat a gazdaságfejlesztési modelleket, amelyeket nemzeti kisebbségekhez tartozó közösségek bevonásával vagy nekik céloznak skandináv, dán, német területeken vagy Dél-Tirolban?
Azokat nem függőlegesen integrálják, hanem megpróbálják bevonni a helyi szereplőket, és ehhez rendelnek uniós erőforrásokat. Tehát erősen összefügg a regionalizációs politikával, különösen a skandináv országokban.
A magyar kormány is bevonja Kató Bélát és még egy-két szereplőt.
Igen, de ezek nem annyira gazdasági támogatások, és ami fontosabb: ezekben nincs ott a román partner.
Ezekről a támogatásokról a magyar média részletesen beszámol, de keveset írnak arról, hogy mekkora a magyarországi tőke jelenléte Romániában. A 2007-es évi hétszázmillió euróról kúszott fel fokozatosan 3,2 milliárdra 2023-ig. De közben a Richter megszüntette a gyógyszertárait, az OTP-t most adták el a Banca Transilvaniának. Pedig ezek stratégiai ágazatok. Ami még fontosabb: intim, élő kapcsolatuk volt az erdélyi magyar átlagemberekkel is. Tőlük vették a gyógyszert, oda tették a megtakarításaikat. Fontos szimbolikája volt, hogy ott voltak minden erdélyi városközpontban. Ezt nagyon sajnálom, nyelvileg is otthonosabbá tették ezeket a tereket a magyar ember számára.
Igaz, közben izmosított a WizzAir Romániában, és az MVM bejelentette, hogy megvenné az E.ON romániai kirendeltségét. De mondjuk egyik iparág sem különösebben népszerű a lakosság körében.
A magyarországi tőke jelenléte legalább annyira fontos, mint a támogatások, még ha csak egy részük jut is el a magyarok lakta régiókba. Szimbolikus értelemben nagy előnyük, hogy nem a segélyező-segélyezett logikában működnek, mert a támogatás aszimmetrikus: ők adják, mi pedig kapjuk, bele van kódolva, hogy hálásnak kell érte lenni, még ha nem is nyújtják be a számlát. Függőséget, paternalizmust, patrónus-kliens viszonyokat, egyszóval rendies elköteleződést teremt. Annak is egy sajátosabb formáját, mert egy másik országban élünk, és nehezebb a vállalt feladatok számonkérése. Tehát a veszély még inkább fennáll, hogy ha egy vállalkozás érdemtelen járulékként kapja a támogatást, az a versenyképességén is ronthat.
Ehhez képest a magyarországi cégek jelenléte a határon túl – és az erdélyieké Magyarországon – a magyar–magyar gazdasági együttműködésnek sokkal elegánsabb, polgáribb, szimmetrikusabb módja.
Korábban a magyar kormányzat retorikájában is az volt a hangsúlyosabb, hogy határokon átnyúló üzleti partnerségeket kell szorgalmazni, bevonva a kisebbségi magyarokat potenciális brókerként, közvetítőként, ami hálózatilag nagyon előnyös pozíció, főleg mert információs többletet hordoz. Azt remélték, hogy így lehetne működtetni egy Kárpát-medencei gazdasági teret, ahol a határon túli magyarok töltenék be ezt a fajta integrátori szerepet.
De ez a hálózatépítés nem lett kifuttatva, az a része különösen nem, hogy erdélyi termékeknek magyarországi piacot teremtsenek. Inkább az a retorika erősödött, hogy a kisebbségi magyarok helyzete egyre rosszabb, tehát segíteni kell rajtuk. Aminek természetesen helye van, sok jóhiszemű, tenni akaró ember dolgozik rajta, és az eredmény is látványos a műemlékeken, bölcsődéken, óvodákon, az oktatásban, kultúrában. De egy fenntarthatóbb gazdasági fejlesztéshez a másik modellre is szükség van.
Ahelyett, hogy az üzleti érdekek olvasztótégelyként összehoznák a magyar és a többségi szereplőket és partnereket, a magyarországi támogatások paradigmaváltása mellett a neoliberális román vagy szlovák kormányzat relatíve egyre kevesebbet költ az integráció szempontjából fontos közprogramokra, közintézményekre, emiatt az etnikai szegregáció erősödik a gazdaságban is?
Ahogy mondtam, a nyelvi tényező borzasztóan fontos, ez az oka elsősorban a párhuzamosságnak. Ha a közterek vagy a közszolgáltatások nem ingyenesek, hanem klubjellegűek, a piacon kell őket megvenni, akkor etnikaivá válnak. A piac a homogén megoldások felé tereli a döntéseket és az intézményeket. De félreértés ne essék, ez egyáltalán nem színtiszta piaci automatizmus. Ha itt valami láthatatlan kéz működne, akkor a piac a kisebbségi nyelveket teljesen kivezetné a forgalomból, ez játékelméleti alapon törvényszerű.
És ezt nem akarnánk.
Nyilván nem, de kisebbségiként akarhatunk bármit, az általában nem elég. Kell a mindenkori magyarországi diplomácia és főleg azok a kisebbségjogi garanciák, amelyeket jobb híján egyedül a szupranacionális entitások – mint az Európai Unió – tudnak tartósan biztosítani: például a kisebbségi nyelvek chartája, hogy jogunk legyen használni az anyanyelvünket az oktatásban, az egészségügyben stb. Tehát amit mondok, az egy ilyen általánosabb intézményi status quo mellett érvényes. Ha nem lennének ezek a biztosítékok, akkor nem párhuzamosságról és a gazdasági hatásokról beszélnénk most, hanem sokkal kedvezőtlenebb forgatókönyvekről, például hogy Székelyföldön kívül húsz vagy inkább harminc év alatt tűnnének el teljesen a magyarok.
A kisebbségi nyelvi charta nem a gazdasági szereplők, hanem a közigazgatás, az állam nyelvhasználatára vonatkozik.
Igen, csak ennek van egy tovagyűrűző hatása a gazdaságra is, illetve lehetőséget teremt a nyelvi szocializáció megvalósulására az intézményekben, elsősorban az oktatásban, hogy az erózió ne legyen olyan mértékű, amilyen automatikusan lehetne.
Amikor a kisebbségi jogi szabályokról beszél, az etnikai párhuzamosság pozitív hatását említi, másrészt viszont azt, hogy a gazdaságban nem jó ez a párhuzamosság.
Amint említettem, vannak kivételek, de általában nem tesz jót a gazdaságnak. De valóban antagonizmusról beszélek. Sőt arról is, hogy az aszimmetrikus nyelvi rezsim jelenlegi feltételei mellett ez szerintem feloldhatatlan: az etnikai szegregáció és a gazdasági fejlődés között fordított a kapcsolat, negatívan korrelálnak.
Ha a magyart ugyanúgy használhatnánk mindenütt, mint a románt, akkor lenne esélye egy olyan ideális állapotnak, amit akkulturációnak ír le az irodalom, ahol a többnyelvűség kifejezetten kívánatos, és egyértelmű gazdasági előnyökkel jár. De mivel – az egyértelműen pozitív változások ellenére – a jelenlegi nyelvi rezsim továbbra is a tituláris nyelvnek, a románnak kedvez, a kisebbségi nyelv gazdasági értéke kisebb, ezért a többes vagy hibrid identitásokból előbb-utóbb asszimiláció lesz, a magyar nyelv út közben elmarad. Az identitás megőrzéséhez marad tehát a párhuzamosság útja a vele járó nyelvi és gazdasági hátrányokkal; helyenként mondhatnék akár szegregációt vagy enklavizációt is.
Engedjük el az identitásunkat és a nyelvünket, mert akkor leszünk sikeresebbek?
Ez így sarkos, mert egyrészt ez egy valószínűségi kapcsolat, és vannak kivételek, másrészt korrelálnak, mert ezek folytonos változók, tehát nem vagy-vagy van, hanem fokozatok. Épp ez az egyik oka annak, hogy a helyzet nem annyira reménytelen. Nem választani kell, hanem megkeresni azt az észszerű kompromisszumot, amiben ki-ki jól érzi magát – ebben persze a lehetőségeink nagyon eltérők.
De ezt teszi a kolozsvári programozó, amikor úgy dönt, hogy tíz-tizenöt százalékkal kevesebbért, de inkább magyarokkal dolgozik, mert a szubjektív jólétéhez erre van szüksége. Épp most olvasom Scitovsky Tibor önéletrajzát, ő írta Az örömtelen gazdaságot. Ma már triviálisnak számít, amit ő modellezett le először, hogy a gazdasági növekedés egy ponton túl nem jár együtt a boldogság növekedésével. Az erős fókusz az anyagi javak gyarapítására eltereli a figyelmet azokról a tényezőkről, amelyek valóban hozzájárulnak az életminőség javulásához. Ilyenek az emberi kapcsolatok, a kultúra, a kreativitás, a harmónia a természettel.
Több Kárpát-medencei kérdőíves vizsgálatban feltettük a kérdést, hogy mennyire elégedettek az emberek az életükkel egy 1–10-es skálán, és a székelyföldiek átlagai mindig magasabbak, pedig a versenygazdaság hagyományos mutatói szerint a régió lényegesen rosszabbul teljesít az átlagnál. Azokban a modellekben ugyan, ahol becsüljük az elégedettséget, első helyen vannak az anyagiak, de rögtön utána jön az egészség, átlag feletti a kapcsolatok minősége, a természeti környezet. Az igaz, hogy nem pörög a gazdaság, de kisebbek a társadalmi egyenlőtlenségek – ezt látom visszaköszönni a szubjektív jólétre vonatkozó adatokban.
Nem akarom sem menteni, sem idealizálni a helyzetet. A programozónk szerencsésebb, mert jól keres, és van miről lemondania, az átlagembernek viszont egyelőre a fontosabbakra sem telik. Olyan szintjére kellene jutni a gazdasági fejlettségnek, ahol megvan a jóléti minimum, adott a rendes lakhatás, a hozzáférés a minőségi egészségügyi szolgáltatásokhoz, anyanyelvi oktatáshoz, tiszta környezethez, lehetőleg minél több társadalmilag beágyazott intézményi megoldás bevonásával, hogy aztán minél több embernek legyen lehetősége szabadon választani, például azt, hogy milyen nyelven akar boldogulni. Meglepődnék, ha a kisebbségi magyarok nagyon nagy többségének nem az anyanyelve lenne az első.
