Közel nyolcvanszázalékos részvétellel zajlanak a lakógyűlések a budapesti VI. kerületi, Munkácsy utcai Sonnenberg-házban, ahol a lakók közös ügyüknek tekintik az épület felújítását. A szecessziós építészet egyik gyöngyszemének tartott épület homlokzatdíszeit 1957-ben leverték, értékes, Róth Miksa által készített színes üvegablakait kalapáccsal kiverték. Néhány éve az egyik lakó, a külföldről hazatelepült Szinger Margit és férje kezdeményezésére a lakóközösség úgy döntött, saját erővel és pályázatok segítségével megpróbálják elérni, hogy a ház újra régi szépségében pompázhasson. Közben a társasházi lakóközösségből valódi közösség lett. A Szelfi vendége Szinger Margit, a Sonnenberg Alapítvány elnöke volt. Ez az adás szerkesztett, rövidített változata.
A teljes beszélgetés itt hallgatható meg:
Milyen céllal alakult meg a Sonnenberg Alapítvány?
A férjemmel arról ábrándoztunk, hogy amit elvett tőlünk (a házunktól) a történelem, a hozzá nem értő kezek, azt mi szeretnénk visszakapni és visszaépíteni. Ennek ad formát a Sonnenberg Házért Alapítvány.
Budapesten a VI. kerületben, a Munkácsy utcában található a Sonnenberg-ház, amelyben lakást vettetek. Hogyan vettétek rá a többi harmincnégy tulajdonost a közös felújításra?
1957-ben lerombolták a ház díszeit és levették a tetejét. Számomra egyértelmű volt, hogy legalább azt a keveset, ami megmaradt, a szobrokat és az oszlopokat meg kell őrizni. Először nagyon csodálkoztak, hogy mit akarok.
Gondolom, ez egy sokmilliós költségű házfelújítást jelentett.
Kérdezgettük a tulajdonosokat, hogy mennyibe kerülne, de mindig azt mondták, hogy ugyan, ez lehetetlen, hogy csilliárdokba fog kerülni stb. Arra, hogy valójában mennyibe, nem kaptunk választ egészen addig, amíg nem kértünk be árajánlatokat a restaurálásra. Először az oszlopok, illetve a nőalakok restaurálását kellett elvégezni, mert annyira rossz, életveszélyes állapotban voltak, bármikor leeshettek volna a helyükről. Tehát akármennyire is az volt az álmom, hogy az 1957-ben kalapáccsal kivert színes üvegablakokat vissza akarom kapni, első körben azt kellett megmenteni, ami még megvolt, hogy ne romoljon tovább a végletekig.
Gondolom, tovább bonyolította a helyzetet, hogy a magántulajdonosok mellett, ha jól emlékszem, önkormányzati tulajdon is volt az épületben.
Húsz százalék az önkormányzati tulajdon a házban. Ez amúgy nem jött rosszul, mert ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy sikerült meggyőznöm az önkormányzat felelős embereit, hogy mentsük meg, amit még lehet. Végül ők is beálltak mellénk.
Miért hívják Sonnenberg-háznak ezt az épületet?
Sonnenberg Imre építtette 1904-ben a családjának. Akkoriban ez nagyon különleges épületnek számított, annyira, hogy fotó is készült róla hál istennek, mert így láthatjuk, hogy milyen volt eredeti szépségében. Ez egy kereskedő család volt, egy hatszáz négyzetméteres lakást építettek maguknak a magasföldszinten, fölötte pedig két emeleten háromszáz-háromszáz négyzetméteres bérlakások épültek. Gyönyörű volt, egy csodaszép szecessziós palota. A háborút is túlélte, de 1957-ben nekiálltak rombolni.
Ennek mi volt az oka?
Nem volt divatos műfaj a szecesszió akkoriban. A lakáshiányra hivatkozva levették a gyönyörű, magas, zsolnai csempés tetejét az épületnek, és a hullámzó pártázatot is, ami a tető alatti díszes sáv volt. Ez nem nagyon volt kompatibilis a szocialista építészeti vagy művészeti elképzelésekkel. Ráépítettek egy ronda, oda nem illő harmadik emeletet, majd befejezték egy viszonylag kis dőlésszögű tetővel. Az épület arányait rontották el nagyon ezzel a ráépítéssel.
Ez a ráépítés a szükséges pluszlépcsősor miatt tönkretette a gyönyörű, nagy, Róth Miksa által festett, tizenkét négyzetméteres, színes üvegablakot?
Igen, kiverték kalapáccsal, hogy az új lépcső tartásához szükséges keresztgerendát beépíthessék. A helyére drótüveg került.
Amikor először találkoztunk, azt mesélted, hogy az első olyan lakógyűlés, ahol felhoztad a felújítás témáját, úgy történt, hogy meghívtátok a lakókat a saját lakásotokba, és vettetek néhány üveg sört, üdítőt meg pogácsát. Mit szóltak ehhez a szomszédok ?
Csodálkozva kérdezték, hogy nálatok, a lakásotokban lesz a lakógyűlés? Mondtuk, hogy igen, van hely és van elég székünk. Sütöttem kuglófot, készítettünk limonádét. Korábban egy iskolában tartották a lakógyűléseket mérsékelt érdeklődés mellett, ráadásul elég sok indulat kíséretében. Ezt mi nem értettük.
Kíváncsian jöttek, hogy mit is akarnak ezek a belgák – ez volt a tekintetek mögött. (A férjemmel Belgiumból költöztünk haza Magyarországra nyugdíjasként.) Leültettük őket körben, és megkérdeztem tőlük, hogy mi lenne az, amitől jobban otthon éreznék magukat ebben a házban.
Mi volt a válaszuk?
Drámai csönd és az arcokon a kifejezés, hogy „mit akar ez a nő?”. Mondtam, hogy én örülnék, ha jobban megismernénk egymást, és hogy biztos vannak olyan dolgok, amin lehetne javítani, amit komfortosabbá lehet tenni, hogy jobban magunkénak érezzük az épületet. Erre jött az első válasz, hogy a félemeleten a lengőhajtó nyikorog évek óta. Beolajoztuk, és már nem nyikorgott többé.
A férjeddel, vagy a többiekkel közösen?
Nem, hogy őszinte legyek, én egyedül csináltam meg.
És ezután egy idő után be tudtad vonni a többieket is az ilyen feladatokba?
Igen. Készítettünk egy tervet, amiben leírtuk, hogy ami a legsürgősebb, az mennyibe kerülne, és hogy mit kell ahhoz tennünk, hogy a többi dolog is visszakerülhessen. Ez egy értelmes terv volt, látták a többiek is, hogy meg lehet csinálni. Más kérdés, hogy az első lépés az volt, hogy száz százalékkal meg kellett emelni a közös költséget.
Ezt sikerült elfogadtatni mindenkivel?
Erre vagyok a legbüszkébb, mert 73 százalékos részvétel mellett száz százalékban megszavazták. Ez Budapest történetében még nem fordult elő állítólag. Számomra ez azt mutatta, hogy az emberek nem érzéketlenek. Ha van egy értelmes terv, és van valaki, aki üti a vasat, akkor beállnak mellé, akkor magukénak tudják érezni.
Addigra már látták, hogy azt csináljuk, amit mondtunk. Létrehoztuk az alapítványt, aminél kikötés volt, hogy fizetést senkinek nem lehet adni, itt csak önkéntesként, ingyen lehet dolgozni.
Azért kellett az alapítvány, hogy tudjatok indulni pályázatokon?
Igen, ez nagyon fontos volt, hogy adjunk egy formát annak, amit csinálunk. Mert azt reméltem, hogy ha az emberek megismerik ezt a civil kezdeményezést, látják, hogy ez nem politika, hogy ez egy jobbító szándékú civil kezdeményezés, akkor majd beállnak mellénk.
És ez történt?
Igen.
Milyen volt az első alkalom, amikor együtt dolgoztatok valamin?
Hívtunk egy vállalkozót, kértünk egy árajánlatot, hogy mennyiért takarítaná ki a pincét. Ott évtizedes holmik voltak, nagyon rendetlen volt, és senki se tudta, hogy melyik kié. A vállalkozó háromszázezer forintot kért volna azért, hogy kihordja az utcára a cuccokat a lomtalanításkor. Én meg mondtam neki, hogy „egy sváb asszony nem fizet ezért ennyi pénzt”, majd mi megcsináljuk. A vállalkozó azt mondta, hogy senki nem fog nekünk segíteni. De amikor elkezdtük a férjemmel (mi voltunk a legidősebbek), elkezdtek szivárogni az emberek, és végül együtt kitakarítottuk a pincét. Közben jókat nevettünk. Tulajdonképpen egyfajta csapatépítő tréning lett a takarításból.
Utána a teraszunkon beszélgettünk a házról, hogy mit szeretnénk, hogyan lehetne jobbítani, mennyibe kerülne, és hogy mit kellene ahhoz tennünk, hogy megvalósulhasson. Volt egy kikötésem, hogy mielőtt bárhonnan kérünk, előbb bele kell tenni a magunkét munkában és pénzben is, hogy lássák, nem csak kinyújtott kezünk van. Azt mondtam, hogy én addig nem fogok kuncsorogni sehol, amíg mi nem csinálunk meg mindent, amit meg tudunk csinálni.
Sikerült?
Igen. Akkor leszünk jogosultak mások segítségére, ha látják az emberek, hogy nem várjuk a sült galambot, hanem teszünk érte.
Megkérdezhetem, hogy mennyi pénzt sikerült összeszedni a felújításra saját forrásból és pályázatokon?
Nem tudok pontos összeget, de most van egy tizenötmilliós projektünk, a nagy ablak, a másik körülbelül tízmillió forintba került.
Hogyan sikerült összeszedni ezt az összeget? Mekkora része az, amit a lakók adtak össze, mennyi jött pályázatokból vagy adományként?
Pályáztunk az önkormányzatnál, kaptunk, azt hiszem, 4,2 millió forintot. Én mindent megpróbálok, tényleg.
Mit jelent ez a minden?
Például azt, hogy kinyitjuk a házat a kulturálisörökség-napokra; több mint 250-en jártak aznap a házunkban. Több turnusban meséltem az embereknek erről, hogy mi történik itt. Az emberek szomjazzák a jó történeteket, érdekelte a látogatókat. Nagyon jó volt látni, hogy jött kétezer forint Marika néni megjelöléssel, nem is tudjuk, ki ő. Valaki mástól kaptunk negyvenezer forintot, az egyik tulajdonostárs befizetett pluszban egymillió forintot, és idegenek is betársultak.
Az alapítvány számára?
Igen, mert látták, hogy átláthatóak vagyunk, hogy ez egy tiszta projekt, és hogy ez adja a keretet ahhoz, hogy valóra válhasson a ház felújítása.
Akkor ez bátorítást jelentett, ugye?
Igen, és a ház hozzátett tízmillió forintot.
Ezt a lakók adták össze?
Igen, nem összeadták, hanem összegyűlt a lakásonként a felújítási alapba befizetett összegekből.
Mi volt a legnagyobb nehézség számotokra, amikor belevágtatok a felújításba?
Számomra nagyon furcsa volt, hogy az emberek nem nagyon ismerik egymást. Ez volt az egyik. Én falun nőttem föl, ott szokás volt köszönni mindenkinek, még akit annyira nem ismertünk, annak is. Itt ez nem egészen így nézett ki az elején, de most már mindenki ismeri a másikat. A másik dolog, ami rendkívül zavart, az volt, hogy az emberek érdeklődése véget ért a saját küszöbüknél. Nem értettem, hogy a lépcsőház miért nem érdekli a lakókat, vagy a kert, a kerítés, hiszen ezek is az övék.
Hogy tapasztaltad ezt? Felvetettél egy témát, és közönnyel találkoztál?
Az elején igen.
Hogy például fel kellene újítani a kerítést vagy a lépcsőt, és erre azt kérdezték, hogy minek?
Hogy minek, meg hogy az sokba kerül, és különben is itt megállt az idő. Ez a kedvenc mondásom volt. A következő lakógyűlésen bejelentettem, hogy nem állt meg az idő, azért is folytatódik. Elhívtam egy művészettörténészt egy közgyűlésre, aki egyórás előadást tartott a házunkról. Ez egy nagyon fontos fordulat volt, nagyon sokakat érdekelt a lakók közül.
Addig nem tudták, hogy miért értékes ez a ház, miért különlegesek a megmaradt díszek. Nem tudták, ki tervezte az épületet. Amikor az ember hazaér a szatyrokkal a piacról, a munkából, akkor nem érdekli, hogy a kovácsoltvas korlát milyen a lépcsőnél. De amikor a művészettörténész erről mesélt, utána rengeteg kérdést kapott. Elkezdték a lakók értékelni azt, amiben élünk.
A közgyűlések továbbra is nálatok voltak, a lakásotokban? Hány ember jön ilyenkor össze?
Mindig ott van nálunk a közgyűlés, igen. Nagyon magas a részvételi arány, 73-74, sőt 78 százalékos. Ez nem azt jelenti, hogy annyian vagyunk, hanem ennyien képviseltetik magukat. Ami nagyon jó ilyenkor, hogy utána ott maradnak, és beszélgetünk. Arról, hogy kinek született gyereke, kinek tört el a nagymamájának a lába, vagy mit kéne csinálni a parkolóval. Amikor valaki ismeri a másikat, csökkennek a fenntartásai. Ezt látom más területeken is, hogy a megismerés bontja le az előítéleteinket.
Tehát a házfelújítás közösséget is épített.
Nekem ez nagyon tetszett. Az volt az első, igen, hogy ott voltak, beszélgettek, másnap már köszöntek a lépcsőházban, mert egy kicsit már ismerték egymást, és ez 2016 óta tart.
Az emberi kapcsolatokon kívül mivel kellett megküzdenetek?
A pénz. Ezek nagyon drága dolgok. A Róth-üvegablakot kalapáccsal kiverték 1957-ben, sima drótüveg lett helyette. Én a fejembe vettem, hogy ezt is vissza akarom kapni. Két és fél év kutatómunkával megtaláltuk az eredeti Róth-terveket. A csodával határos volt, ahogy a mozaik összeállt, hogy hol lehetnek. Megvolt egy magánygyűjtőnél, ezért lehetett rekonstruálni. Már három ablak elkészült a négyből, Fűri Judit restaurátor munkái Róth tervei alapján.
Építészetet, művészettörténetet tanultál? Ha jól emlékszem, a MOME-n is végeztél, bár eredetileg biológus vagy.
Eredetileg művészeti középiskolába jártam kerámia szakra. Aztán volt egy nagy ugrás. Akkor biológiatanár lettem, biológia–technika szakos. Tanítottam is jó pár évig. Aztán a MOME-n art design szakon szereztem a második diplomámat. Mindig művészetközeli dolgokkal szerettem foglalkozni.
A férjeddel már nyugdíjasok voltatok, amikor elkezdtétek a házfelújítást?
Igen, amikor nyugdíjba ment, akkor kitaláltuk magunknak, hogy nincs nagy kedvünk nyugdíjasklubba járni, kártyázni, nagyon aktívak voltunk, még alkotni akartunk valamit. Több lakást felújítottunk, beköltöztünk, kipróbáltuk, hogy milyen. Ha volt hiba, kijavítottuk. Egy idő után eladtuk, vettünk egy másikat, és újrakezdtük. A legtöbb ember számára hátborzongató a lakásfelújítás, de mi élveztük.
Milyen tanácsot adnál annak a társasházi közösségnek, amelyik hasonló projektbe vágna? Mi az, amit másképp csinálnál ma?
Azt hiszem, ugyanígy csinálnám, az emberekkel, a közösséggel kezdeném, nem az épülettel, hanem hogy őket meggyőzzük. Mert amikor a lakók látják, hogy ez jó és értük van, akkor beállnak a projekt mögé.
Mi már majdnem célba értünk. Felújíttattuk a szobrokat, az oszlopokat, a kaput. Már visszakerült három ablak a négyből, most dolgozik az üvegművész a negyedik ablakon. Ha bárki segíteni szeretne ebben, meglátja benne a jót, azt örömmel fogadja a Sonnenberg Házért Alapítvány.
