Fotós, matróz, egykori angoltanár – különböző nemzetiségű és hátterű emberek, akikben az a közös, hogy évek óta Kelet-Ukrajna legforróbb pontjain végeznek vagy koordinálnak humanitárius munkát, rendszeresen kockáztatva az életüket. Van köztük, aki PTSD-vel küzd, más jó eséllyel célpontként van nyilvántartva, de egyikőjük sem tervez hazatérni.
Hermês, a francia fotós
Amikor 2022. március közepén negyedórán belül váratlanul 1100 ukrán nő és gyermek érkezett tizenegy buszba préselve a lengyel–ukrán határátkelőhöz többnapnyi vánszorgás után, a koromfekete éjszakában és zuhogó esőben tolongó tömeg túlterhelte az önkéntesek által üzemeltetett befogadóközpontot. Pillanatokon belül elfogytak a szendvicsek, az ingyenes SIM-kártyák és a meleg leves is. A bőrig ázott önkéntesek egy része, nem lévén már mit kiosztani, a bokáig érő esőben ácsorogva úgy döntött, hazamegy. De Hermês Pichon, aki alig néhány napja érkezett Franciaországból, hogy segítsen, úgy döntött, marad. Orosztudásával reggel kilencre mindenkinek talált szállást, majd összekuporodva befeküdt autója csomagtartójába, és elaludt a tetőt verő eső hangjára.
A következő két hónapban az időjárás változott, az ágya nem. Nappal parkoló autója csomagtartójában aludt egy hálózsákban, éjszaka pedig az érkező menekülteknek tolmácsolt. „Az a két hónap a lengyel határon nem szólt másról, mint intenzív, nonstop őrült mennyiségű munkáról, hogy minden érkezőnek segíteni tudjunk – emlékszik vissza. – Azon az éjszakán, amikor a zuhogó esőben az a rengeteg busz érkezett, akkor éreztem, hogy látom a háborút. Még az országban sem vagyok, de látom, itt van előttem. Anyák gyermekükkel a karjukon, ahogy holtfáradtan, sokkos állapotban szállnak le a buszról, a csoszogó, ijedt öregemberek.”
Az özönvízszerű eső után új időszámítás kezdődött az életében. Egy hónapra érkezett, de háromra maradt. Eldöntötte, hogy addig segít, ameddig kell, azt és ott, ahol kell, fotósként pedig dokumentálni fogja mindazt, amit átél. „Azután az éjszaka után minden írásom, képem, festményem, ami a háborúról szól, az Eső után című projektembe kerül, mert nekem az egész háború egy lábjegyzet ahhoz az esőhöz.”
A háború harmadik hónapjában a csapadékkal együtt az érkezők hulláma is apadni kezdett. Bár a háború kitöréséig szabadúszó fotósként dolgozott Franciaországban, nulla tapasztalattal a háborús övezetekről, úgy döntött, hogy belép Ukrajna területére, és bentről folytatja a munkát. Először Lvivben helyezkedett el, dízelt fuvarozott át a lengyel határról, mert 2022 tavaszán komoly üzemanyaghiány volt az országban. Egy nap felajánlották neki, hogy csatlakozzon egy Bahmutba tartó segélykonvojhoz. „Ez még nem az a Bahmut volt, amire az emberek gondolnak. Saslikot ettem a főtéren, miközben hallgattam a város körül dörgő ágyúkat.”
Nem sokkal később segélyt vitt Liszicsanszkba és Szeverodonyeckbe. Katonák számára rakodtak ládákat egyik furgonból a másikba. Ukrajnában az orosz hadviselés sajátosságai és a tét miatt a társadalom jelentős része segíti a hadsereget pénzzel, felszereléssel vagy kétkezi munkával. Ekkor járt először, de messze nem utoljára a fronton. Az első reakciója mégsem a félelem volt. „Hihetetlen szomorúság töltött el. Körülöttem füstölgő házak, közvetlen közel becsapódó tüzérségi lövedékek, égő mezők, minden sz*r. Egyszer csak egy erdőn átvágva egy tisztásra értünk, ahol megláttam két meddőhányót (gyakori elemei a bányászatból élő donbászi látképnek az óriási meddőhányók), tetejükön két toronnyal, szélkerékkel. Elsírtam magam. Bányászvidékről származom, a felmenőim között is van bányász, az otthonomtól három percre meddőhányók vannak. Az otthonomat láttam magam előtt lángokban. (…) Persze nagyon ijedt is voltam. Nem jó szó az ijedtség, mert miközben dolgozol, lebegsz az adrenalintól, de hazafelé belegondolsz, és nem hiszed el, mit éltél túl.”
Ezután Harkivba költözött. Amikor épp nem egy népkonyhán főzött, a frontot járta: vitt felszerelést, ruhát, vizet a falvakba, rendszeresen megfordult Bahmutban is, kivéve egyszer: ennek az életét köszönheti. „Átlagos evaukálásnak indult, már ha van ilyen” – meséli. A szervezet, amelynek akkor dolgozott (Davaj Ukraine) fotósként és tolmácsként, civilek evakuálásával foglalkozott különböző ostromlott városokból. Aznap Bahmutba indultak, ahol akkor már utcai harcok folytak.
A konvoj megállt egy sebesült civil láttán, aki egy viszonylag nyílt terepen feküdt. Egy amerikai önkéntesük, Pete Reed, aki korábban katonaorvos volt, kiszállt, hogy segítsen. Egy orosz tank azonban kilőtte a furgont, azonnal megölve őt és súlyosan megsebesítve további két, messzebb várakozó társát. „Két dolgom volt ott, fordítani és fotózni. Ha aznap ott vagyok, ott álltam volna Pete mellett: fordítottam és fotóztam volna, ahogy dolgozik.”
A konvoj a két sebesült munkatársat felvéve azonnal megfordult, és elhagyta a várost – másodpercekkel elkerülve a második orosz csapást, amely már a hűlt helyükre érkezett. Hermês még hetekig vezette az átvérzett ülésű minibuszt, takarót borítva a textilre. „Amikor sikerült végre erős tisztítóval eltávolítanom a foltokat, a sötét vásznon ott maradtak a szer által hagyott fehér foltok, örök emlékeztetőként arra, mi történt.”
Hermês jelenleg is kelet-Ukrajnában önkénteskedik. Tisztában van vele, hogy a rengeteg frontközeli munka és az átélt élmények miatt poszttraumás stressz-szindrómája van, amit esténként megpróbál festéssel kezelni. Több füzetet töltött meg a festményeivel, amelyeket esténként, az íróasztala fölé görnyedve készít. Rajong a Donbászért, különösen a meddőhányókért. „Nem tudom, mikor megyek haza. Amikor legutóbb otthon voltam, folyamatosan a híreket bújtam és a barátaimért aggódtam. Ha egy-egy hírt felolvastam az otthoni barátaimnak, nemhogy nem érdekelte őket, de azt sem tudták, hol vannak azok a városok, falvak, amikről beszélek nekik. Nem tudtam átélni a problémáikat, és többé ők sem az enyéimet.”
Eddy, a brit matróz
Eddy, aki vezeténeve mellőzését kérte, egy Kramatorszk melletti domb tetején lévő, elhagyott farmon lakik, ahonnan mindennap vizet, élelmiszert és gyógyszert szállít a közeli frontvonal mögött rekedt civileknek. Ottjártunkkor épp beomlott tetejű házakon végzett ácsmunkát, hogy a tél beköszöntével legyen valami az emberek feje fölött. Bár 2022 őszén három hónapra tervezett Ukrajnába menni, kisebb megszakításokkal már két éve ott van. „Nem tudom elképzelni, hogy ne Ukrajnában dolgozzak. Azok után, amiket itt csináltam, minden, de minden jelentéktelennek tűnik – meséli a farm konyhájában, amelynek teraszáról tökéletes panoráma nyílik az ízig-vérig szovjet gyárvárosra. – Éjjel innen szoktam nézni a város fölött cikázó drónokat, rakétákat meg a nyomkövetős lövedékeket, amikkel a sötétben megpróbálják őket leszedni. Olyan, mint a Csillagok háborújában” – meséli az ajtótámasznak használt üres rakétahüvely mellett.
A 28 éves brit középiskolai érettségije óta matrózként dolgozott, vitorlásokat fuvarozott a Földközi-tengeren és az Atlanti-óceánon keresztül a tulajdonosuk nyaralásának helyszínére. Időnként most is bevállal egy-egy utat, hogy finanszírozza ukrajnai életét. „Ez a legkevésbé kielégítő munka a világon. Ha a tulajdonos és a családja jól érezte magát a nyaraláson, akkor ennyi. De lehetővé teszi, hogy itt legyek.”
2022 februárjában épp a Karib-tengeren fejezett be egy fuvart, amikor olvasta a híreket: kitört a háború. „Sejtettem, hogy valami történni fog, így amikor megindult az invázió, az első gondolatom az volt, hogy ide kell jönnöm harcolni – meséli. Talált is egy brit, iraki és afganisztáni veteránokból álló csapatot, akik épp Ukrajnába készültek. – Ezek a srácok mind voltak katonák. Azt mondták, hogy elvisznek magukkal, és segítenek az elején, ha van kedvem hozzá.”
Április végére beszélték meg, hogy átlépik a határt, és az ukrán idegenlégióhoz csatlakozva felveszik a harcot a megszállókkal, amikor váratlanul lefújták a tervet. „Rájöttünk, hogy ez a háború sokkal rosszabb, mint gondoltuk.” Sok tapasztalt nyugati katona fordult vissza vagy ment haza Ukrajnából, miután belekóstolt a harcokba – mondja saját ismerőseivel példálózva.
„Először is itt nincs légierő, ami bármikor megjelenik megmentőként a horizonton. Itt nincsenek teherautónyi dízelrakományok, hogy a katonák sátrában, már ha van, mehessen nyáron a légkondi. A katonák úgy fagyoskodnak a lövészárkokban, mint az első világháborúban. Még egy pár zoknit is közösségi adakozásból kell beszerezniük, semmire nincs központi keret. Ahhoz sincsenek hozzászokva, hogy nem tudnak visszalőni. Felhívják a parancsnokot, hogy hányat lőhetnek. Ötöt – jön a válasz. Ma? Nem, a héten – válaszolja a parancsnok, majd elköszön, hogy nagyon sajnálják, és vigyázzanak magukra, de legközelebb csak akkor telefonáljanak, ha tényleg sürgős” – fűszerezi egy anekdotával a katonai kultúrsokkot.
Bár elmaradt a csatlakozás az idegenlégióhoz, egyre több önkéntes munkáját követte online, illetve adományozott nekik, mígnem 2022 októberében megérkezett Ukrajnába, hogy tevőlegesen segítse a védekezést. „Megkérdeztem néhány embert, mivel tudnék a legtöbbet segíteni. Mindenki azt válaszolta, hogy vegyél egy autót, gyere át, fuvarozz vele segélyt, majd mielőtt hazamész, adományozd egy helyi szervezetnek.”
Így is tett – azonban nem ment haza, amikor letelt a három hónap. „Elképesztő emberekkel találkoztam és olyan dolgokat csináltam, amiket nem gondoltam volna, hogy valaha is fogok. – Azon a télen kezdődött Bahmut ostroma. – Élelmiszert, gyógyszert, takarókat vittem a katonáknak, akik aztán megmutatták, hol bujkálnak a civilek. Utána őket láttam el mindenfélével, miközben állandó ágyútűz alatt volt a város. Furcsamód jó móka volt” – emlékszik vissza.
Az elhagyott kramatorszki farm, ahol jelenleg lakik, kultikus hely lett a nemzetközi önkéntesek körében. „Egy időben öten-hatan laktunk itt egyszerre. Önkéntesek, fotósok, egyszer még egy festő is, hogy a háborúról fessen, majd eladja a képeit Nyugaton, a befolyó pénzt pedig eladományozza.”
A konfliktus előrehaladtával azonban egyre többen mentek haza, míg Eddy végül egyedül maradt a dombtetőn. Szerinte a nyugati profi segélyszervezetekre ugyanaz jellemző, mint a brit veteránokra: senki nem tud felkészülni az ukrajnai háború léptékeire, itt akár hátrányt is jelenthetnek a korábbi tapasztalatokból fakadó módszerek, elvárások. „Egy nagy nyugati segélyszervezetből érkező munkatárs hozzá van szokva, hogy minden misszió előtt kipipálnak egy húszpontos listát az autó olajszintjétől kezdve a táskájuk pántjáig. (…) Ez a módszer Kelet-Ukrajnában tarthatatlan: nem beszélik a nyelved, a dolgok általában elromlanak vagy eltörnek, és ha tönkremegy alattad az autó, jó eséllyel magadnak kell annyira megjavítanod, hogy elgurulj vele a legközelebbi szervizbe, mert a frontvonal mögé senki nem jön ki, hogy elvontasson” – teszi hozzá.
Szerinte kifejezetten az előnyére vált, hogy nem volt önkéntestapasztalata. Azt mondja, matrózként hozzászokott, hogy mindent neki kell megoldania, megjavítania. Amíg szükség lesz rá az országban, és van rá pénze, marad. „Nemrég pár hónapra visszamentem vitorlázni, egy hajón dolgoztam Máltán. Csak ültem a fedélzeten, és nem csináltam semmit. Úgy éreztem, ez a legunalmasabb dolog, amit életemben csináltam.”
Franklin Orosco, az amerikai angoltanárból lett szakács
„Amikor megérkezel Harkivba, sötét lesz, valószínűleg hideg. Aztán rövidesen meghallod élesben a légiriadót; egészen más, mint amit a tévében hallottál. Az éles vonyítás végigpattog az utcákon, behatol minden szegletbe, és fogalmad sincs, mikor lesz vége, de nagyon várni fogod, hogy végre abbahagyja.”
Ezzel a figyelmeztetéssel kezdi minden interjúját Franklin, amikor új önkéntes akar csatlakozni Harkivban üzemelő népkonyhájához, amely napi nyolcszáz–ezer adag meleg ételt készít kórházaknak és a hadsereg katonáinak. Amerikai állampolgár, 2020-ig Belaruszban dolgozott angoltanárként egy informatikai cégnél. Az elcsalt belarusz elnökválasztást követő brutális rendőri és politikai terror elől menekült Ukrajnába, mondván, itt majd béke lesz, és tovább hódolhat két szenvedélyének: az angol nyelv tanításának és Kelet-Európának.
Utóbbi történelmének több ikonikus pillanatánál is jelen volt. Alighanem a felbomló NDK első kapitalista szellemű vállalkozását alapította meg, amikor a berlini falat bontó tömeg közepén felmászott az építmény tetejére, és terpeszülésben elkezdte Polaroidjával fotózni a falat bontó embereket, majd darabját pár dollárért eladta szuvenírnek. Alighanem az első megszűnő vállalkozás is az övé, mivel egy keletnémet rendőr lerángatta.
Egészen addig nem vette komolyan a háború lehetőségét, amíg a kijevi amerikai nagykövetség nem bérelt fel szakembereket elektronikus szervereik, eszközeik profi elpusztítására. Ekkor úgy döntött, Budapestre költözik, ott érte a háború kitörésének híre. Nem volt ismeretlen számára a magyar főváros: a nyolcvanas évek végén sokat utazgatott errefelé, később pedig recepteket és leckéket vett a magyar konyháról.
Egykori rigai kávézójában monarchiabeli süteményeket szolgáltak fel. Szinte akcentus nélkül és csillogó szemmel ecseteli, mennyire szereti az Eszterházy-tortát, a túrógombócot, milyen nehéz dobostortát készíteni, és hogy a somlói galuska a kedvence.
A konyha a háború első napjaitól üzemel, spontán jött létre néhány barát összefogásával. „Felállították, és elkezdték hívogatni a barátaikat, hogy hé, van nálatok edény és serpenyő? Elhagyod a várost? Megkaphatnánk ezt vagy azt? Az emberek elkezdték egymást hívogatni, azt mondták, hogy hozzatok bármit, ami van. Ha van rizs, liszt, bármi, főzünk a csapatoknak.”
Ma már egy átalakított hostel helyén működnek, kiürítettek néhány helyiséget, egy szobát hűtőszobává alakítottak át, szereztek ipari generátort, hogy áramszünet idején is tudjanak működni. Nem sokkal később visszatért Ukrajnába – amikor látszott, hogy az oroszok sem Kijevet, sem Harkivot nem tudják elfoglalni –, és elvállalta a konyha önkénteseinek menedzselését. „A konyha nem vonzó azoknak, akik jobb híján itt akarnak önkénteskedni, amíg nem veszik fel őket az ukrán idegenlégióba, vagy harctéren szeretnének sebesülteket evakuálni orvosi tapasztalat nélkül. Nálam az önkéntesek egész nap krumplit pucolnak és répát hámoznak – de enélkül az a katona vagy az a beteg nem kapja meg a napi normális, meleg, tápanyagdús ételadagját, mert a központi ellátás, lássuk be, elég szívás.”
A konyha a kezdetekben helyiek, később, ahogy elszívta őket a gazdaság fellendülése, külföldi önkéntesek tucatjainak munkájára támaszkodik. De nem csak a szakácsok nemzetköziek. „Amikor átvettem a konyhát, ugyanazokat az ételeket csináltuk mindennap nagyon korlátozott ízválasztékkal. Így aztán olyan dolgokat kezdtem el főzni, ami más volt, például japán, kínai, mexikói vagy magyar ételeket. Csirkepaprikást, nokedlit, túrógombócot; ezek végre újak voltak a katonáknak.”
Önkéntes kezekből pedig nincs hiány. „Még azok is, akik elmentek, visszajönnek, ha tudnak. Nehéz távol lenni, és olvasni a híreket arról, hogy megint támadják Harkivot. Inkább itt akarnak lenni, és átélni azokkal, akiket érdekel, mint olyanok között lenni biztonságban, akik nem törődnek az egésszel” – meséli.
Van azonban néhány alapszabály, amelyet be kell tartani, ha valaki csatakozni akar. Az egyik, hogy mondják el a családjuknak, hova mennek valójában. Előfordult, hogy valaki Lvivet, más egy svájci családtag meglátogatását kamuzta be otthon. „Amikor megérkeznek, megkérem őket, hogy írják fel a jelenlegi címüket, majd megkérdezem, hogy mit szeretnének, ki lépjen kapcsolatba a családjukkal, ha meghalnak, megsérülnek vagy orvosi ellátásra van szükségük. Én, vagy a külügyminisztériumuk egy munkatársa? Általában engem választanak.”
Ilyenkor a következő szentbeszéddel bírja jobb belátásra őket: „Szóval tudod, hogy én leszek az első, aki felhívja a családod, hogy heló, nézze, a fia önkéntes volt Harkivban, ami egy kelet-ukrajnai város, egy pekelna kuhyna (a pokol konyhája) nevű konyhán. Eddig tud követni? Én vagyok a külföldiek önkénteskoordinátora. És akkor vitatkozzak az egyre kétségbeesettebb hangú rokonokkal, akik az utolsó pillanatig szeretnék azt hinni, hogy a hozzátartozójuk Svájcban kirándul a régen látott nagybácsival? (…) Aztán persze azonnal megpróbálják elérni a gyereküket, sikertelenül. Senkinek nem szabad ilyesmit átélnie.”
A háborúval kapcsolatos fizikai sebesülés vagy haláleset még nem érte a konyhán dolgozókat, de érzelmi annál több. „Ezért figyelmeztetjük őket a felvételi interjúk során, hogy lesznek lerombolt épületek, füst, és előfordulhat, hogy szirénát, robbanásokat és a légvédelmi géppuskák kelepelését fogják hallani éjjel-nappal. Vannak városok, mint Lviv, ahol nincs ilyen, és ugyanolyan hasznos lehet ott, mint itt. – Az interjút jellemzően ezzel zárja: – Tisztában vagy vele, hogy célpontok lehetünk? Ukrajna nagy ország, elég kicsi az esélye, hogy bajod esik, amikor a szállásodon vagy bárhol máshol vagy. De bármilyen szervezetet, csoportot, amelyik segíti a hadsereget, célba vehetnek. Meglepődnék, ha a konyhánk nem lenne rajta egy listán valahol az orosz hadügyminisztériumban. Gondold át, és jelezz vissza.”
Franklin elmondása szerint volt néhány ember, aki a beszélgetés után azt mondta: köszönöm, hogy szóltál és ennyire nyíltan beszéltél a kockázatokról. Azt hiszem, valószínűleg a nyugati részen maradok.
Szerinte nagyon sokan jönnek Ukrajnába önkénteskedni, ami három dolognak köszönhető: az egyik a könnyű megközelíthetőség, a másik, hogy európai háború, tehát nagyon átélhető és sokkoló, harmadszor pedig az ukrán kormány a legfelsőbb szinteken támogatja és befogadja az érkezőket. De nemcsak a kormány, az emberek is hálásak, ha valaki külföldiként önkénteskedik. „Egyszer egy német srácnak nagyon bedurrant mind a négy bölcsességfoga. Beraktam az autóba, elvittem egy magánfogászatra, ahol öt percen belül fogadtak minket, és kihúzták. A végén nem voltak hajlandók pénzt elfogadni, mondván: ingyen dolgozik a fiú az országukért, nem fognak tőle pénzt kérni.”
Előbb-utóbb megszokta a háborút és a veszélyt. „A konyhaablakom Lipci, egy Harkiv melletti falu irányába néz, amit rendszeresen lőnek az oroszok. Főzés közben szeretem nyitott ablaknál hallgatni a madarak csicsergését. Épp rántottát sütöttem, amikor rákezdték az oroszok. Egy pillanatra leraktam a fakanalat, és megpróbáltam a hang alapján megkülönböztetni egymástól a bejövő és a kimenő lövedékeket. Aztán feleszméltem, hogy még nem sóztam meg a tojást, és folytattam a hallgatózást. Aztán megint: Ó, kéne még bele egy kis bors!”
