Egy csokoládégyári látogatásról úgy jött haza azóta már felnőtt, örökbefogadott roma fia, hogy szeretett volna a fehér csoki tartályába beugrani, hátha akkor ő is fehér lehetne, és jobban elfogadnák. Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak gyermekvédelmi programigazgatója közgazdásznak tanult, de a hátrányos helyzetű gyerekek, családok valósága jobban érdekelte. 1985 óta dolgozik a gyermekvédelemben, ismeri kívülről-belülről.
Miért pont a gyerekvédelemben helyezkedett el?
Közgazdász végzettségű vagyok, de a tanulmányaim közepén rájöttem, hogy engem ez nem igazán érdekel. Legalábbis nem a társadalom közgazdasági kérdései, hanem a valóságrésze. Az, hogy mi történik az emberekkel, hogy alakul az életük. Akkor még nem volt szociális munka, nem létezett ilyen képzés. Az ismeretségi körömben találkoztam családgondozókkal, akik annak idején a nevelési tanácsadóban dolgoztak, cigány családokkal foglalkoztak. A Szociológiai Intézetben dolgoztam koordinátorként, Ferge Zsuzsáék csoportjával kerültem egy emeletre. Akkor alakultak meg az első családsegítő szolgálatok, és egy kis idő és ráhangolódás után elkezdtem én is dolgozni az egyik első családsegítő szolgálatban, ahol olyan esetekkel találkoztam, ahol a gyerekotthonba került gyerekek visszaszerzéséért harcoltak a szülők meg nagyszülők. Tehát mondhatni, hogy véletlenül, de rátaláltam a számomra érdekes, izgalmas útra. Ez 1986 környékén történt, és azóta is ezen a területen dolgozom. Chicagóban, ahova a férjem ösztöndíja révén kerültem, szintén egy nevelőszülői hálózatnál segítettem tanácsadóként a vér szerinti, többnyire szenvedélybeteg szülőket abban, hogy visszaszerezhessék a gyereküket. Rengeteget tanultam azokból a tapasztalatokból is, és ezt vittem tovább – hol elméletben, egyetemen tanítva, de a gyakorlatban mindig, közvetlenül a családokkal és a gyerekekkel, a családok átmeneti otthonában, a gyerekvédelemben, az alapellátásban tevékenykedtem. Az is egy fura fintora a sorsnak, hogy ’89-ben örökbe fogadtunk egy akkor kétéves kisfiút, akit egy csecsemőotthonból hoztunk el, tehát volt lehetőségem szülői szemszögből is rálátni a gyermekvédelmi rendszerre.
Hogy fogadta a környezetük, hogy roma kisfiút fogadtak örökbe?
Szerencsére a családunk is támogató volt, és a baráti köröm is, ami többnyire szociális munkásokból, szociológusokból állt, azaz olyanokból, akik a társadalom hátrányosabb helyzetű rétegeivel foglalkoznak. Ebben a közegben nagyon sok támogatást kaptunk, és egyáltalán nem akadt nehézségünk azzal, hogy megküzdjünk a környezettel. Ráadásul egy évvel később mentünk ki Amerikába, ahol a fiam is úgy érezhette, hogy nem tűnik ki a bőrszínével a többiek közül. A bajok akkor kezdődtek, amikor hazajöttünk, és a fiam realizálta, hogy ő az egyetlen sötét bőrszínű gyerek az óvodában. Persze ötévesen ezt még nem tudta megfogalmazni, csak a viselkedésében érződött, hogy frusztrálta. Elsős vagy másodikos lehetett, amikor elmentek az iskolával egy csokigyárba, és amikor hazajöttek, elmesélte, hogy bele szeretett volna bújni a fehér csokis tartályba. Rengeteg tanulási problémával szembesültünk, amelyek valószínűleg abból fakadtak, hogy csecsemőotthonban élt kétéves koráig, azaz éppen abban az időszakban, ami a legmotiválóbb egy gyermek számára a világ felfedezésére. Sok állami gondozott és hátrányos helyzetű gyermek nem kapja meg ezeket a fontos ingereket az élete kezdeti szakaszában, és ez már önmagában iszonyú hátrányt jelent egy gyerek számára, amit a szülők csak nagyon gondos odafigyeléssel és tudatos neveléssel tudnak kompenzálni, mert az iskolarendszer keveset bír átvállalni ebből a teherből.
Akkor még nem volt olyan örökbefogadói tanfolyam, amilyen most van, de a kormány döntése értelmében már nem kötelező. Mégis nyíltan beszéltek a kisfiukkal a vér szerinti szüleiről?
Igen, teljesen evidens volt a számunkra, hogy erről csak nyíltan, őszintén lehet beszélni, ami nyilván az én meg a férjem személyiségéből is adódott. Akkortájt jött létre a Mózeskosár Egyesület az örökbe fogadó családokért, amelynek alapító tagja is voltam, és ezzel az őszinte kommunikációval szerettük volna szembesíteni a családokat, illetve támogatni őket abban, hogy végig tudják vinni. Nem nagyon tudom elképzelni ezt másképp, de akkoriban ez a szemlélet még valóban ritka volt.
Miben különbözik a magyar gyerekvédelmi rendszer az amerikaitól?
Nem konkrétan az amerikaihoz hasonlítanám, hanem a nemzetközi, tehát a fejlett országok gyakorlatához. A kilencvenes években, a rendszerváltás után nagyon komoly innovációk valósultak meg itthon is. ’97-ben született meg az új gyerekvédelmi törvény, amely a szavak szintjén nagyon hasonlított arra a szemléletre, amit az Egyesült Államokban is elsajátítottam és kívánatosnak tartottam. Amit leginkább problémának látok, az az, hogy most mintha újra le kellene tenni és megtanítani mindazokat az innovációkat és gondolatokat, amiket akkoriban, harminc éve kezdtünk elültetni az emberek fejében a szociális munka tanszéken és a gyerekvédelemben. Tehát mindmáig nem sikerült gyökeret vernie a magyar társadalomban ezeknek a törekvéseknek. A fiatal munkatársak most ugyanazokat fedezik fel, azokat az innovatív megküzdési stratégiákat vagy programelemeket, amikkel harminc ével ezelőtt mi is próbálkoztunk. Mintha megállt volna az idő a gyermekvédelemben.
Mi történt? Azaz mi nem történt, mi maradt el?
Nem sikerült a közigazgatás rendszerébe beilleszteni ezeket a programokat. Például Magyarországon is működik az amerikai és holland szakemberek által kidolgozott FIKSz (Felkészültség Információk Kompetenciák Szülőknek) nevelőszülői képzési program. 1997-ben indult el nálunk és velünk párhuzamosan több más országban, Finnországban is. Ott elindult egy folyamat, aminek révén a képzés fokozatosan ötvöződött a finn nevelőszülői képzőrendszerrel, módszertani központok alakultak ki, ahol egyre jobb trénerekkel folyamatosan képzik a nevelőszülőket, fejlesztik a képzési anyagot és folyamatosan indítanak képzéseket. Magyarországon – annak ellenére hogy jogszabály előírta a kötelezővé tételét, és kötelező is lett – ez a program megmaradt egy kis civil szervezet kezében, akiket hol szeret, hol nem szeret a politika. Viszont ez a kis civil szervezet nehezen tudja elérni az embereket, nehezen találnak forrást arra, hogy a lassan nyugdíjba kerülő trénereket mások váltsák. Elmaradt az a lépés, hogy a közigazgatás és a hazai gyermekvédelmi rendszer szerves része legyen és egyre magasabb szintű szolgáltatást nyújthasson, tudást biztosíthasson. Kialakítottuk a családsegítő és gyerekjóléti szolgálatokat minden településen, de minőségben és módszertanban nem történt fejlődés: a munkaerő kiégett és kifáradt, anyagilag alábecsült. Mindezért óriási a fluktuáció.
Mennyien vannak most, akik család nélkül nevelkednek Magyarországon?
Évek óta körülbelül 23 ezer azoknak a gyerekeknek és fiataloknak a száma, akik nevelőszülőknél, lakásotthonban vagy gyerekotthonban nevelkednek. Ez azt jelenti, hogy évente négy-ötezer gyerek kerül be újonnan a rendszerbe. Ennek többszörösét, 150-200 ezer gyermeket vesznek védelembe, azaz ők még otthon élnek, de már nagyon erősen rezeg a léc az esetükben. Nem azért, mert a szülő nem akar rájuk figyelni, vagy problémás lenne a kötődés a gyermekéhez, hanem egyszerűen nagyon rossz anyagi körülmények között élnek. Nem tudják, hol fognak lakni a következő hónapban vagy egy év múlva, elő tudják-e teremteni a lakbért vagy a rezsit, tudnak-e fűteni, lesz-e a hónap végén mit enniük. Ilyen körülmények között nagyon nehéz biztosítani azt a minőségi odafigyelést, amit a gyerekek igényelnek. A szegénységgel összefüggő tényezők azok, amik rosszul hatnak a szülő-gyerek kapcsolatra és a gyerek fejlődésére. Ezt kellene a kormánynak, az államnak, a társadalomnak sokkal tudatosabban kezelnie azzal, hogy odafigyel azokra a rétegekre, akik Magyarországon a földrajzilag is leszakadó településeken, egy-egy város szegregált részében laknak, illetve akik szegénységben élnek. Mert védőnőből is, gyerekorvosból is, gyerekjóléti szolgálatosból is ott van kevesebb, ahol a legnagyobb a szegénység, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Nem kompenzáljuk az egyenlőtlenségekhez képest a hátrányokat, nem küldünk több erőforrást oda, hanem pont hogy minden szolgáltatásból kevesebb van ezekben a térségekben. Éppen ezért minden ott dolgozó szakember vagy menekül, vagy túlterheltté válik, ami az elmúlt harminc évben már hihetetlen mértéket öltött. Az iskolarendszer egyre jobban szegregált, földrajzilag egyre jobban leszakadnak bizonyos régiók. Nem tesz eleget az állam a társadalmi egyenlőtlenségek kezeléséért, pedig egy tisztességes társadalomnak a legfontosabb feladata lenne, hogy a leszakadó rétegeket szolidaritási elven támogassa abban, hogy fel tudjanak zárkózni, és ne termelődjön újra a szegénység. Amíg a lakáshelyzet nem rendeződik, amíg az oktatás nem lesz sokkal demokratikusabb, az egészségügy nem lesz elérhető azok számára, akik a legnehezebb helyzetben élnek, addig egy szociális munkás nagyon keveset tud mindezen változtatni.
Említette a szegénység újratermelődését. Sokan azzal a szemrehányással szoktak élni a rászorulók felé, hogy „az ilyen minek szül”. De elérhető a számukra a fogamzásgátlás vagy egyáltalán akármilyen szexuális edukáció?
Mindennap öt kiskorú lány szül gyereket, ami óriási gond, és már rég foglalkozni kellene ezzel, mert romlik a helyzet, azaz nem csökken, hanem nő a tinédzserkorú anyák száma. Most és itt azonnal meg kellene húzni a vörös vonalat, és azt mondani, hogy minden erővel segítem azokat a fiatal lányokat, akik szülnek, illetve minden erővel dolgozom azon, hogy a szexuális edukáció elérjen az utolsó faluba is, és a fogamzásgátlási lehetőségek is elérhetők legyenek. Azaz ne legyen olyan drága a fogamzásgátló tabletta, hogy egy szegény család ne tudja megvásárolni. Magam részéről messzemenően a szexuális oktatásban hiszek a fogamzásgátló tablettával szemben, de azt gondolom, hogy még az is kisebb rossz, mint ha valaki 16 évesen anyává válik, és nincs meg az a körülmény, ami között biztonságban fel tudja nevelni a gyerekét.
Hány nevelőszülő van most Magyarországon? 2014-től foglalkoztatási jogviszonnyal jár nevelőszülőnek lenni, ez elég erős motivációnak bizonyult, hogy többen válasszák ezt a hivatást?
5500 nevelőszülő van nagyságrendileg Magyarországon. Ez a szám az utóbbi tíz-tizenöt évben nem változott. Tehát lényeges változást nem értek el a 2014-es jogszabállyal ezen a téren. Viszont megszületett ezzel párhuzamosan az a jogszabály, hogy minden, 12 évnél kisebb gyereket nevelőszülői családban kell elhelyezni. A 23 ezer állami gondozott gyerek közül 17 ezren nevelőszülőnél élnek. Viszont ennek az a következménye, hogy mivel a nevelőszülők száma nem nőtt, ezért egyre több gyerek kerül egy-egy nevelőszülői családba, és ha ezzel túlterheljük a nevelőszülőket, az kiégéshez, konfliktusokhoz vezet. Ahhoz, hogy nem lesz egyéni figyelem a gyerekekre, vagy óriási erőfeszítések árán jut. A legjobb nevelőszülők persze bevállalnak erőn felül is gyerekeket, csak hogy ne kerüljenek a gyerekek intézménybe. De ez megint nem a minőséget és a gyerekek érdekét szolgálja, hanem csak azt, hogy megfeleljünk az előírt törvényeknek és fel tudjuk mutatni ezeket a számokat. Közben azok a gyerekek, akik nem nevelőszülőnél, azok lakásotthonban élnek, ahol katasztrofális a munkaerőhiány. Gyakorlatilag úgy kell elképzelni, hogy egy időben egyetlenegy, nem is feltétlenül szakképzett felnőtt van tizenkét gyerekkel, akikre egyénileg kellene odafigyelni, de közben takarítania, főznie, adminisztrálnia kell.
Az SOS folyamatosan várja nevelőszülők jelentkezését, ami fontos, de rendkívül nehéz hivatás lehet, mert el kell tudni engedni a nevelt gyerkőcöt…
A nevelőszülői hivatás az érzelmi rugalmasság és érzelmi intelligencia csúcsa. Minden tiszteletem azoké a nevelőszülőké, akik beletanulnak ebbe a befogadásba és elengedésbe. Sok nevelőszülővel találkozom, és vannak, akik már többször adtak örökbe olyan gyereket, akit előtte egy-két évig neveltek. Azt gondolom, hogy óriási tapasztalatra és gyakorlatra, jó értelemben vett rutinra tettek szert. Bámulatos, hogyan tudják ezt a gyerekek felé közvetíteni. Mindegyik gyerekbe beleszakad a szívük, ez is teljesen biztos, mert ezt nem lehet érzelmi sérülés nélkül végigcsinálni. De megtanulták, mert a gyerek érdekét tartják szem előtt, azt, hogy ez a gyerek valakinek az egyetlen kincse lesz, és hogy ez felbecsülhetetlen érték.
Az egyház keze alá került a gyerekvédelem meghatározó része a nevelőszülői hálózatokkal együtt. Ebben van valami ráció, hogy miért pont alattuk központosítottak?
Azt gondolom, hogy a nagyobb forráslehívhatóság a racionális indok, mert az egyházi fenntartás alá tartozó szervezetek hetven százalékkal magasabb támogatást kapnak a vatikáni szerződés értelmében. Lehet mögötte politikai, ideológiai szándék is, mert a jelenlegi kormány mintha jobban bízna az egyházi szervezetekben. Ideális esetben az lenne jó, ha az egyházi szervezetek pluszerőforrást fordítanának a gyerekvédelmi munkára. Az utóbbi években nagyon sok szervezeti átalakulás zajlott a gyerekvédelemben, a szociális ellátórendszerben. A mostani fenntartóváltással több ezer gyerek és több száz nevelőszülő került át más fenntartóhoz, ami elvileg önmagában nem lenne baj, de azt látjuk, hogy ezek az átalakítások alapjaiban rengetik meg a szervezeteket, amelyek egyébként is nagyon magas feszültségszinten és nagyon nagy munkaerőhiánnyal küszködve dolgoznak. Méghozzá azokat a szervezeteket rengetik meg alapjaiban ezek az átszervezések, amelyeknek biztonságot kellene nyújtaniuk a gyerekeknek. Nem kevés olyan történetről hallunk, hogy a fenntartóváltás azt is jelentette, hogy elkezdődött egy gyerek fejlesztése, pszichológiai tanácsadása, de a változással ez megszakadt. Ez minden, csak nem a gyerek érdeke. Amikor ennyire mozog a föld a szervezetekben, végső soron a gyerekek isszák meg a levét.
Mi történt a háború kitörése óta az ukrajnai SOS Gyermekfalvakkal? Mi van a gyerekekkel és a nevelőszülőkkel?
Mostanra az Ukrán SOS-programban élő gyerekek evakuálása megtörtént. Közel kétszáz gyerek lett evakuálva a szomszédos országokba, egy nagy csoport gyerek ment nevelőivel Lengyelországba, több nevelőszülői család pedig Csehországban talált menedéket a helyi SOS-szervezetek segítségével. Sokan Ukrajna nyugati részeire lettek evakuálva. Fontos tudni az Ukrán SOS tevékenységéről, hogy legtöbb programjuk pont a kelet-ukrajnai régióban, Luhanszk és Szeverodonyeck városában volt. Luhanszkból már a háború kezdetén evakuálták a gyerekeket, családokat. Szeverodonyeckben, ahol egy átmeneti otthon működik gyerekek és a szüleik számára, sokáig maradtak helyben. Az ukrán SOS munkatársai közül többen a szomszédos országokba költöztek, részben az ottani SOS-szervezeteknél kaptak munkát. De sok munkatárs maradt Ukrajnában. Miután az SOS kereteiben nevelkedő gyerekeket biztonságba helyezték, aktívan vettek részt az gyermekotthonokban élő gyerekek evakuálásában. Ez a munka ma is zajlik, és előreláthatóan még sokáig tart a gyerekek mentése, gyógykezelése, mentális megtámogatása, a rendszer újjáépítése. De mindennek ma szemtanúi vagyunk, még senki nem látja, milyen irányba fordulnak a folyamatok.
