A legtöbb külső szemlélő számára a lehető legtermészetesebb lépésnek tűnik, hogy Finnország és Svédország csatlakozik a NATO-hoz. Két erős és megbízható demokrácia, amelyet az egyre harciasabb Oroszország fenyeget, csatlakozik ahhoz a klubhoz, amelynek északi testvérei, Dánia, Izland és Norvégia már a szövetség 1949-es megalakulása óta tagjai.
De ne becsüljük alá, hogy ez milyen gyökeres történelmi fordulat, különösen Svédországban, és hogy milyen gyors a folyamat, amelyet Oroszország ukrajnai háborúja pörgetett fel.
Az, hogy Finnország csatlakozik a szövetséghez, természetesen szintén nagyon jelentős, és ebben az esetben nagyon inspirálta, ha nem is rántotta magával Svédországot. De van egy fontos különbség a két állam között. Finnországnak nem sok választása volt a hidegháború idején, mert külpolitikai döntéseit nagymértékben befolyásolta Moszkva.
Ennek ellenére megtartotta az általános férfi sorkötelezettséget és impozánsan kiépített katonai struktúráját. Ahogy egy finn diplomata elismerte: „Egy esetleges orosz támadással szemben mindig készen állunk egyedül szembeszállni, de a NATO-val számíthatunk másokra.”
Finnország számára, amelynek hosszú határa van Oroszországgal, a NATO-hoz való csatlakozás egyszerűen egy olyan lehetőség aktiválásáról szól, amely nem mindig volt meg. Ennek hirtelen tökéletes értelme lett, amikor Moszkva átfogó háborút indított szomszédja ellen, és azt követelte, hogy új országok ne csatlakozzanak a klubhoz.
A svédek tagok lehettek volna, de jól elvoltak így is
Ez a fenyegetés természetesen Svédországra is vonatkozik, de Finnországgal ellentétben Stockholm mindig is tagja lehetett volna a NATO-nak, ha valóban akarta volna. A hivatalos álláspont az volt, hogy soha nem volt hajlandó magára hagyni Finnországot, egy olyan országot, amellyel történelmileg és kulturálisan mindig össze volt fonódva, és amely egyfajta puffer volt számára a hidegháború alatt.
Így amikor Finnország kora tavasszal elkezdett sprintelni a NATO-tagság felé, Stockholmnak egyszerűen csak csatlakoznia kellett hozzá. Mintha ez egyértelmű lett volna. A Balti-tenger övezetében Svédország volt az egyetlen állam a NATO-n kívül – és persze Oroszország –, így kívült maradni nem volt meggyőző opció.
Mégis nehéz felfogni, hogy egy szövetségen kívüli ország, amely két évszázadon keresztül minden nagyobb európai konfliktuson kívül állt, hogyan jutott kevesebb mint három hónap alatt addig, hogy feladja hagyományos semlegességét, és jelentkezzen a történelem egyik leglenyűgözőbb katonai szövetségébe.
Hogy megértsük ezt a fordulatot, megosztok néhány nagyon személyes és szubjektív megfigyelést Svédországról, egy szociáldemokrata, el nem kötelezett idealizmussal átitatott országról, ahol felnőttem.
Az anyatejjel és a szombati cukorkával szívtuk magunkba a semlegességet
Az én generációm számára – és az azt megelőző és követő generációk számára – a semleges Svédország éppúgy a DNS-ünk része volt, mint más kulturális parancsolatok. Például az, hogy a gyerekeknek csak szombatonként adnak cukrot (a szombati cukorka – lördagsgodis – szinte minden svéd gyerek kedvenc szava), és hogy a nyári napéjegyenlőség éjszakáján (Midsömmar) heringet eszünk és snapszot iszunk, és teljesen kiütjük magunkat.
Minden ország valamiféle egyediségre tart igényt, de Svédország nagyon sokáig tényleg nagyon önálló utat járt – ami még a közelmúltbeli politikai döntésekben is megmutatkozott.
Vegyük példának a 2015–2016-os migrációs válságot. Míg nagyjából a legtöbb európai ország vagy falakat és szögesdrótot emelt, vagy nagyon megnehezítette a migránsok maradását, Svédország tárt karokkal és nagyvonalú juttatásokkal fogadta őket.
Miközben néhány hónap alatt százezrek érkeztek az országba, ezért sietve határellenőrzést és szigorúbb intézkedéseket vezettek be, Svédország továbbra is nyitott maradt a családegyesítés és a politikai menekültek előtt – annak ellenére hogy egy főre vetítve majdnem kétszer annyi embert fogadott be, mint bármely más uniós ország.
Vagy említsük meg Stockholmnak a Covid-járványra adott válaszlépéseit. Amikor más országok bezárkóztak, Svédország a legtöbb vállalkozását nyitva tartotta, a világ pedig részben kíváncsian, részben rettegve figyelte az északi kísérletet. Bár még mindig nem egyértelmű a mérleg, azt lehet mondani, hogy Svédország a normálnál magasabb halálozási arányt tekintve és gazdaságilag is elég jól helytállt.
Csendes, magabiztos felsőbbrendűségi tudat
Az, hogy a napóleoni idők óta nem látott háborút, konfliktust és forradalmat, hozzájárult e nemzeti önkép kialakulásához. A svédek így látták: az ilyen dolgok máshol történnek, nem Svédországban. Jegyezzük meg halkan: a II. világháborúban játszott szerepe miatti bűntudat is hozzájárult ehhez. Bár egyik oldalon sem volt aktív, a svéd vasérc és más exporttermékek táplálták a náci hadigépezetet, a menekülő zsidókat 1943 előtt nem látták szívesen, és a német hadsereg szabadon áthaladhatott, amikor Norvégiára támadt.
Míg a kontinens többi része romokban hevert a háború után, addig Svédország teljes infrastruktúrája sértetlen maradt, és ezt kihasználva olyan jóléti rendszert épített ki, amelyet a világ többi része irigyelt. Ennek nyomán egy ellentmondásokkal – és sok tekintetben naivitással – átitatott ország formálódott. Hogy másképp lehetne egyszerre forszírozni a közvetítőszerepet, a békét és a megbékélést szorgalmazni, közben vezető fegyverexportőrnek lenni?
Svédország azt is megengedhette magának, hogy kihagyja a Franciaországra és az Egyesült Államokra (és más helyekre) jellemző melldöngető hazafiságot, miközben a csendes, de a biztos felsőbbrendűség érzését válassza.
„Csúnya dolgokat is csináltunk? Na ne!”
2005-ben vált nemzeti ünneppé a svéd nemzeti ünnep, és az emberek még mindig nem tudják, hogyan ünnepeljék meg. Amikor iskolába jártam, inkább az ENSZ napját ünnepeltük október 24-én. Soha nem a svéd himnuszt énekeltük, hanem összekulcsolt kézzel Michael Jackson és Lionel Richie nyolcvanas évekbeli slágerét, a We are the Worldöt.
A középiskola elvégzéséhez nem kellett jó osztályzatot szereznünk történelemből. A történelem, akárcsak a hazaszeretet, a múlté volt. Más országok ezt el sem tudták képzelni, kivéve a magasabb szintre lépő Svédországot. Büszkélkedhettünk azzal, hogy mit adtunk a világnak – feltaláltuk a Bluetoothot, a pacemakert, a járókeretet és a zabtejet! Nem is beszélve a divatos és megfizethető bútorokról és ruhákról (IKEA! H&M!).
Mindez persze sok svédet kissé tanácstalanná és nyugtalanná tett, amikor prágai idegenvezetőjük emlékeztette őket mindarra, amit eleik a harmincéves háború idején összeraboltak és hazavittek, vagy amikor a lengyelek megjegyezték, hogy Svédország egykori történelmi brutalitása még a lengyel himnuszba is bekerült.
Mégsem volt teljesen nevetséges ez a „mi jók vagyunk” naivitás. Az, hogy egy svéd miniszterelnököt és egy külügyminisztert is meggyilkoltak Stockholm közepén, mert testőrök nélkül sétálgatott, a legtöbb külföldi számára észbontó, de a svédek számára az lett volna elképzelhetetlen, ha túl fontosnak képzelik magukat. Ilyen dolgok ugyanis egyszerűen nem történhetnek meg Svédországban!
Most mégis úgy tűnik, hogy a történelem és a valóság is gyorsan utoléri Svédországot. Amint Törökország zöld utat ad, Svédország többé nem lesz semleges, és megváltozik a DNS-e. Egy kicsit jobban fog hasonlítani más európai országokhoz. És – bár sok svéd azon tűnődik majd, mi is történt valójában azokban a mámoros 2022-es tavaszi napokban – hamarosan rájönnek majd, hogy a NATO-n belüli létnek, szemben a kintről való kukucskálással megvannak a maga előnyei is.
