A 2001. szeptember 11-i terrortámadás Afganisztán lerohanásához és egy „örök háború” kezdetéhez vezetett. Vajon az amerikai történelem leghosszabb háborújának óriási emberi és anyagi költségei nyomán az Egyesült Államok felhagyott-e az ilyen, látszólag soha véget nem érő konfliktusokkal?
Colin Powell akkori amerikai külügyminiszter közvetlenül a terrortámadás után leszögezte, hogy Washington bíróság elé fogja állítani a felelősöket, és világszerte meg fogja védeni a demokráciát. „Soha nem fogjuk hagyni, hogy megöljék a demokrácia szellemét. Nem pusztíthatják el a társadalmunkat. Nem pusztíthatják el a demokratikus útba vetett hitünket” –jelentette ki.
George W. Bush elnöknek – aki 2000-ben, jelöltként még azt hangoztatta, hogy csak igen indokolt esetben döntene külföldi katonai beavatkozás mellett – gyorsan a terrorizmus elleni globális harc vált a legfőbb prioritásává, ezért létrehozta a hajlandók koalícióját a fellépésben részt venni kívánó országokból.
Az Egyesült Államok vezette afganisztáni invázió elsődleges célja az ott menedéket kereső és a 9/11-es támadásokat végrehajtó al-Káida megsemmisítése volt. A dél-ázsiai országban hamar el is űzték a hatalomból a terrorhálózatnak menedéket nyújtó tálib rezsimet. A beavatkozás azonban kudarccal ért véget, a keményvonalas iszlamisták mára visszatértek a hatalomba. A közel húsz évig tartó háború hatalmas költségekkel járt mind emberéletek, mind anyagi források tekintetében. A tapasztalatok óva intik az amerikai közvéleményt és mind a két nagy pártot attól, hogy a jövőben megnyerhetetlen „örök háborúkba” bocsátkozzon az ország.
„Több mint kétezermilliárd dollárt költöttünk el Afganisztánban – húzta alá Joe Biden amerikai elnök 2021. augusztus 31-én, amikor bejelentette az Egyesült Államok leghosszabb háborújának lezárását. – 20.744 amerikai katona megsebesült, 2461 amerikai katona elesett” – mutatott rá.
Ráadásul amikor arról beszélt, hogy „nem fogja örökre meghosszabbítani ezt a háborút”, Biden nem is tért ki az afgán biztonsági erők hetvenezresre becsült veszteségére, a nagyjából 46 ezer afgán civil halálára, továbbá a szövetségesek és az amerikai katonai magánvállalatok által elszenvedett több mint négyezer halálos áldozatra.
A kivonulás ügye a november 5-i amerikai elnökválasztás egyik fontos témájává vált. A republikánusok jelöltje, Donald Trump előző elnök élesen támadta utódját „az afganisztáni megaláztatásért”, az utolsó, kaotikus napokra összpontosítva, amikor tizenhárom amerikai katona és mintegy százhetven afgán civil halt meg az Iszlám Állam terrorszervezet robbantásában.
Kamala Harris új demokrata párti jelölt eközben Trump felelősségét hangsúlyozta, leszögezve, hogy az általa a tálibokkal kötött 2020-as megegyezés „gyakorlatilag lehetetlen” határidőt szabott az amerikai hadsereg kivonására.
A Szabad Európának nyilatkozó szakértők ugyanakkor rámutattak, hogy Barack Obamával kezdve több amerikai elnök is eljutott arra a felismerésre, hogy ami terrorizmus elleni harcnak indult, túlságosan költséges és potenciálisan örökké tartó vállalkozássá vált. „Ez egy rendkívül drága háború volt egy olyan helyen, amely valószínűleg a legkevésbé volt lényeges az Egyesült Államok számára – jelentette ki Vali Nasr, a Johns Hopkins Egyetem professzora. – Az Egyesült Államok azért indította el a háborút, hogy elpusztítsa az al-Káidát, ami nagyon gyorsan sikerült is, majd a cél a tálibok kiszorítása lett Afganisztánból. Ez szintén sikerült, de aztán valami sokkal nagyobb dolog lett mindebből, hogy hogyan lehetne Afganisztánban demokráciát és működő kormányt létrehozni és fenntartani” – idézte fel.
A kérdés, amelyet az amerikai csapatok létszámát visszavágó, ezzel a kivonási stratégiát meghirdető Obama, majd később Trump is feltett, hogy van-e olyan ok, amely maradásra kényszeríti Washingtont. „Az Egyesült Államok kezdett elköteleződni egy örökké tartó háború vagy örökké tartó jelenlét mellett, dollármilliárdokat költve évente és több tízezer katonát állomásoztatva ott, miközben az afganisztáni fenyegetés enyhült, az ország stratégiai jelentősége pedig mérséklődött” – mondta Nasr.
Aláhúzta, hogy az amerikai haderő védelme alatt létrejött gazdaság és civil társadalom nem olyasmi, amit Afganisztán a saját erejéből fenn tudna tartani. „Amit az Egyesült Államok létrehozott, olyan, mint egy fa, amely soha nem növesztett gyökeret. Egy bizonyos ponton azt fogod mondani, hogy: Abbahagyom az öntözést, nem próbálom többé életben tartani” – fogalmazott.
Hasonlóan nyilatkozott Rajan Menon, a New York-i City College nemzetközikapcsolatok-professzora, aki szerint akármeddig maradt volna az Egyesült Államok, nem érhetett volna jó véget a beavatkozás. Szerinte a minimális jó eredmény az lehetett volna, ha sikerül stabil államot teremteni egy olyan kormányzattal, amely nem feltétlenül demokratikus, de fellép a terrorizmus ellen, és jó kapcsolatot ápol az Egyesült Államokkal. Megjegyezte, hogy amikor Washington e célért dolgozott, lényegében megpróbált részt venni a nemzetépítésben. „Ez még egy olyan nagyon-nagyon erős katonai gépezet számára is nehéz, mint az Egyesült Államoké.”
Menon szerint az Afganisztánban tapasztalt kaotikus kivonulás elkerüléséhez „politikai, katonai és civil intézményeket kell építeni”, ugyanis enélkül „amint távozunk, és megszüntetjük a katonai védelmet, az intézmények elkezdenek szétesni – pontosan ez történt”.
Az Egyesült Államok háborúi és demokráciaépítési kísérletei nem korlátozódtak Afganisztánra a közel húszéves hadjárat során. Ott volt a 2003 és 2011 közötti iraki háború, amelyet az egykori amerikai külügyminiszter szerint a tömegpusztító fegyverek gyártását célzó program tett szükségessé, amelyről később kiderült, hogy nem is létezett. Irak és az Egyesült Államok – amely 2014-ben küldött vissza katonákat az országba az Iszlám Állam elleni harc céljából – még mindig a kapcsolat helyreállításán dolgozik.
Vége tehát az „örökké tartó háborúk” amerikai korszakának?
Nem valószínű, hogy a közeljövőben újra előállnának az afganisztáni inváziót kísérő különleges körülmények, például közvetlen támadás az Egyesült Államok területén, a terrorizmus elleni küzdelem prioritássá válása, illetve annak az elképzelésnek a térnyerése, hogy a nemzetépítés hatékony megoldás lehet – vélekedett Nasr.
A forrongó amerikai választási kampány azt jelzi, hogy még ha így is lenne, a döntéshozók akkor is kétszer meggondolnák.
Menon szerint mind Harris, mind Trump esetében ellenállás tapasztalható az „örök háborúkkal” szemben, és a közvélemény is jóval kevésbé lenne támogató a jövőben.
Madiha Afzal, a Brookings Intézet elemzője azt írta: „Bár az afganisztáni háború egyes tanulságait elkezdték megvitatni, különösen a konfliktus utolsó néhány évében, a kivonulás katasztrófája magára a kivonulásra összpontosította az Afganisztánról szóló diskurzust Amerikában.” Szerinte ezzel a háborúról folytatott szélesebb körű vita „teljesen elhomályosult”. „Attól félek, hogy a húsz évig tartó háború szélesebb tanulságai időközben odavesztek” – tette hozzá.
Huszonhárom éve volt az amerikai történelem egyik legtragikusabb napja
