Orbán Viktor a rezsicsökkentés védelmére hivatkozhat, ha a bűnben fogant, de olcsó áramért feladja Magyarország 33 éves álláspontját arról, hogy Szlovákia jogtalanul terelte el a Dunát 1992-ben. Beszállnánk egy másik szlovákiai erőműbe is ingyen áramért. Még nem tudni, hogy a rendszerváltás szimbólumává vált Nagymaros is megépül-e, de a Szigetközbe jöhetnek az újabb duzzasztások: ezzel ott megszűnik az Öreg-Duna is. 56 után a rendszerváltás újabb emlékét engedi el a Fidesz.
Cikkünk első részében összefoglaljuk, amit most tudunk a két ország közti tárgyalásokról, röviden felidézzük a rendszerváltás egyik legnagyobb ellenzéki témája, az erőműrendszer elleni tiltakozások történetét, majd a hágai bíróság ítéletét.
A második részben körbejárjuk a szigetközi, vízpótlási célú duzzasztások témáját, megnézzük, az eddigi magyar kormányok hogyan kezelték (tartották maguktól távol) a dunai ökológiai katasztrófa ügyét, hogyan alkudoztak Szlovákiával, és végül azt, miért mehet bele most az Orbán-kormány abba, hogy elfogadja a jogszerűtlent: a Duna elterelését.
Június végén a szlovákiai DennikN egy ellenzéki párt, a Demokrati által megszerzett dokumentumok alapján több cikket publikált a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer (BNV) ügyében Szlovákia és Magyarország között folyó tárgyalásokról. Utóbbiakat a Hágai Nemzetközi Bíróság 1997-es ítéletének azóta is függőben lévő végrehajtásáról tartják már több évtizede, változó intenzitással. 2024 tavaszától sűrűn: azóta egy energetikából érkezett kormánybiztos vezeti a magyar delegációt, és új (már nem is annyira új a negyedik Fico-kormány) a szlovák környezetvédelmi miniszter is, aki már tavaly akceptálható magyar sérelmekről és a megállapodás szükségességéről beszélt.
A két ország vezetése szövetséges a patrióta/szuverenista/populista/szélsőjobboldali nemzetközi koalícióban és Orbán Viktornak az EU-ban is nagy szüksége van egy vétótársra az Európai Tanácsban. A Fidesz ezért segítette is a kampányban az egyik szlovák koalíciós pártot, és a migránsveszéllyel riogató Robert Ficonak jól jött az is, hogy a választások előtt hirtelen megszaporodtak a magyar-szlovák határon átjutó menekültek/migránsok (majd a szlovák választások után hirtelen megszűnt a „migrációs nyomás”).
Mit tudni a tárgyalásokról?
A Demokrati által megszerzett papírok egyévesek, az új tárgyalócsapatok kapcsolatfelvételének elején születtek, kb. 2024. tavaszán, nyár elején. Nem egy megállapodástervezetről van szó, a felek álláspontja azóta változhatott. Nekünk nem sikerült megszerezni a dokumentumot, és a DennikN cikkeiből az sem derül ki, hogy pontosan mit is képviselt a két ország. Inkább azt mutatja, hogy mi van kint a tárgyalóasztalon.
A dokumentumok alapján a két ország elsősorban a villamosenergia kérdése mentén tárgyal. „A megállapodás eredménye az lehet, hogy a magyarok nem építik meg a nagymarosi vízerőművet, de önköltségi áron részesedésük lesz a bősi áramból, és továbbra is elkötelezhetjük magunkat Málinec közös megépítése mellett milliárdokért, amire Szlovákiának nincs szüksége”, nyilatkozta a szlovák ellenzéki párt környezetvédelmi szakértője. A Málinec az Ipolyra tervezett szlovák un. szivattyús vízerőmű, amely az Ipoly folyóból a völgyidőszaki áramfelesleggel felszívott vizet a csúcsidőszakban bocsátaná át a turbináin, visszatáplálva az energia maradékát az áramhálózatba, hatásfok-veszteséggel, de magasabb átvételi áron.
Taraba szlovák környezetvédelmi miniszter az első cikk megjelenése után kijelentette, hogy a hágai bíróság ítélete nyomán Magyarországnak ingyen kellene kapnia a bősi erőműben termelt áram 50 százalékát.
A DennikN szerint Magyarország a bősi villamos energia 40 százalékát kedvezőbb áron szeretné megszerezni „talán tíz-harminc éven keresztül”, míg a szlovák fél 10 százalékos részesedést javasolt 10 évre. ((Magyarország hivatalos, a hágai perben képviselt álláspontja eddig ez volt, hogy semmilyen módon nem vesz részt Bős hasznosításában, mert működtetését, ami a Duna Szlovákia általi elterelése révén lehetséges, törvénytelennek tartja.) A kulcs a termelési ár meghatározásának módja lesz, ami még nem szerepel a kormányzati dokumentumokban. A szlovák fél a DennikN szerint azt követeli, hogy az üzemeltetési költségeken túl „vegyék figyelembe a jövőben szükséges beruházásokat, az üledékeltávolítás költségeit, valamint a régi meder- és ágrendszerek módosításának költségeit is”. „Magyarország önköltségi áron igényli az áramot, úgy, hogy ha az önköltségi ár magasabb lenne a piaci árnál, akkor nem kellene elvenni” – nyilatkozta a Demokrati szakértője.
Bős (Gabčíkovo) jól hoz tulajdonosának, az államnak: tavaly 325 millió eurós nyereséget termelt –, főként a Duna árvizek idején tapasztalt magas vízállásának köszönhetően, ugyanis ilyenkor lehet teljesen kihasználni a beépített turbina-kapacitást. A párt szerint a bősi villamosenergia-termelés önköltségi ára megawattóránként 30 euró, míg a piaci ár 110 euró/MWh. Azt állítják, hogy a vízerőmű által termelt áram fele 33 millió euróba kerülne, Szlovákia pedig tíz év alatt körülbelül 880 millió eurótól esne el.
Megkeresésünkre Bárdos Deák Péter, a Duna Charta elnöke ezt annyival árnyalja, hogy a bősi erőmű névleges, beépített teljesítménye ugyan 720MW, de az éves átlagban leadott áram csak 320 MW volt a kezdetekkor, ami mára 280 MW-ra csökkent, köszönhetően a tározó és a felvízcsatorna feltöltődésének. Ez a 280 MW a magyar áramfogyasztásnak még 3 %-a sincs.
Bekerült egy újabb elem is a tárgyalási témák közé: a Demokraták szerint Magyarország is kaphatna áramot az Ipoly folyóra tervezett, vitatott málineci szivattyús-tározós erőműből is. „A megállapodás eredménye az lehet, hogy a magyarok nem építik meg a nagymarosi vízerőművet, de önköltségi áron részesedésük lesz a bősi áramból, és továbbra is elkötelezhetjük magunkat a málineci közös, milliárdos építés mellett, amire Szlovákiának nincs szüksége” – mondta az ellenzéki szakértő.
Bár a párt szerint a málineci erőmű áramtermelését valószínűleg exportálnák, de a jövőben hasznos lehet, ha a megújuló energiaforrások aránya növekszik, írja a lap. A málineci projekt most arra vár, hogy a kormány stratégiai beruházásnak nyilvánítsa, ami korlátozná a tiltakozó helyi földtulajdonosok tulajdonjogait.
A cikkünk megjelenése előtti napon, július 1-én újabb sajtótájékoztatót tartott Michal Kiča, a Demokrati szakértője, aki egyénként környezetvédelmi államtitkár volt az előző, nem Fico-kormányban. Czímer Gábor, lapunk volt pozsonyi tudósítója, a parameter.sk munkatársa foglalta össze lapunknak az elhangzottakat.
Az ellenzéki politikus akár 800 millió euróra is becsülte a Magyarországnak önköltségi áron átadott áram meg nem kapott értékét (ez persze az aktuális áramártól függ majd), szerinte Taraba (aki a nacionalista SNS politikusa a szlovák kormánykoalícióban) saját választóinak nehezen tudná beadni, miért megy bele. Kyca értetlenkedett azon is, hogy miért nyitja meg ezt a témát a birtokon belül lévő Szlovákia.
Mindkettőre azt a választ valószínűsítette, hogy a málineci erőmű megépítésének lehetősége adhatja el otthon a megállapodást. Annak forrása pedig szerinte akár a magyar kormány (vagy kormányközeli bank) hitele lehetne, amit egyrészt részben a költségvetésből, részben a bősi erőmű profitjából fedezne Szlovákia. Kyca a Paraméter munkatársának elmondta azt is, hogy Nagymaros megépítésében – legalábbis az általuk látott dokumentum alapján – egyik fél sem gondolkodik.
A két kormány új szerződés megkötését tervezi a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerról (BNV) az 1977-ben megkötött, de a magyar fél által felmondott eredeti helyett, és visszavonná a vitát a hágai Nemzetközi Bíróságtól. (A Demokrati politikusa szerint, ha nemzetközi szerződésbe foglalnák a málineci erőművet, az jogilag támadhatatlanná tenné – jelenleg ugyanis nagy a felzúdulás a tervek ellen.)
Az új vízlépcsőszerződésben mindkét fél lemondana a korábbi nyereség- vagy kártérítési igényeiről. A Demokrati szerint, a vita ilyen lezárásának oka az lehet, hogy közelednek a választások Magyarországon, és Orbán Viktor meg akarja mutatni a választóknak, hogy megoldotta a nagymarosi vitát, és megfizethető áramot biztosított számukra.
A Népszava is a tárgyalásokról írt, a lap újságírója szerint közel a megegyezés. A DennikN és a Demokrati párt információival ellentétben a magyar lap szerint a megállapodás nyomán Magyarország mégis megépítené a nagymarosi vízlépcsőt, lehetővé téve, hogy a bősi erőművet csúcsra járatásos üzemmódban működtessék.
A nagymarosi duzzasztó arra kellett volna, hogy a csúcsüzemben működtetett bősi erőmű lezúduló vizét felfogja, kompenzálja az „árhullámot”, mondja erre Bárdos Deák Péter., a Duna Charta elnöke. A dunacsúnyi tározóban lévő vizet zúdították volna le. Eredetileg 860 millió köbméter (0.86 köbkilométer) volt a tározó térfogata. „Viszont az elmúlt 30 évben a tározó jelentősen feltöltődött, az érdemi tározóképessége megszűnt, nincs mit lezúdítani, nem lenne mit felfogni a nagymarosi duzzasztónak”, mondja.
A Népszava újságírója szerint Magyarország ezen kívül beszállna a Bősi Erőmű turbinaparkjának mára időszerűvé vált, több, mint 200 millió euróba kerülő teljes felújításába is. (Tévedtünk: nem 200, hanem 360 millió euró lenne az erőmű teljes felújítása - K.Gy.)
Elsősorban a nagymarosi erőmű ellen küzdöttek a rendszerváltáskor a magyar zöldek, hatalmas társadalmi támogatottsággal maguk mögött, és először ennek megépítését mondta föl az utolsó egypárti kormány, Németh Miklósé. A csúcsra járatás pedig azt jelenti, hogy a bősi turbinák mögött megfogott és felduzzasztott vizet csak bizonyos napszakokban zúdítanák le és termelnének vele áramot. Ez a Duna Bős alatti szakaszán, így Budapesten is naponta kétszer több méteres árhullámokat eredményezne, ezek tompításához lenne szükség a nagymarosi erőműre, az a feletti duzzasztásra.
1988-ban a Magyar Tudományos Akadémia azt javasolta a magyar kormánynak, hogy Magyarország álljon el a nagymarosi erőmű megépítésétől (a Világbank szakértői is azt írták, hogy az erőmű-beruházás, melyhez Magyarországnak osztrák kölcsönt kellett felvennie, soha nem térül majd meg).
A Németh-kormány végül előbb a nagymarosi építkezéssel állt le, majd ökológiai vészhelyzetre hivatkozva kiszállt a bősi erőműhöz kapcsolódó munkálatokból is. Emiatt terelték el a szlovákok saját területükre a Dunát 1992-ben, és indították el egyedül a bősi áramtermelést.
A két kormány közötti sűrű tárgyalásokkal mi is elkezdtünk foglalkozni ősszel. Szeptemberben kérdéseket küldtünk a szlovák környezetvédelmi minisztériumnak, de nem kaptunk választ.
Interjút kértünk a tárgyalásokat magyar részről vezető Czepek Gábor kormánybiztostól, az Energiaügyi Minisztérium parlamenti államtitkárától, illetve Keszthelyi Nikoletta helyettes államtitkártól, ők (illetve a minisztériumi sajtóosztály) sem feleltek.
Közérdekű adatigénylést küldtünk a minisztériumba, melyben kértük a kormánybiztos kinevezése óta lezajlott magyar-szlovák tárgyalások jegyzőkönyveit és a magyar vízügy által kidolgozott szigetközi Insula Magna-projekt költség-ráfordítását megállapító dokumentumot is. Arra hivatkozva, hogy ezek döntéselőkészítő iratok, igénylésünket elutasították.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetőjével, Láng Istvánnal kalandosabb volt a kapcsolatunk. Tőle is interjút kértünk még szeptemberben, emellett azt is, hogy a beszélgetés előtt megkaphassuk a főigazgató egyik prezentációjában látott dokumentumokat az Insula Magna projektről (ökológiai modellvizsgálat; elvi vízjogi engedélyezési szintű műszaki tervdokumentáció; környezeti hatásokat elemző dokumentáció; stb).
A főigazgató munkatársaitól kaptunk interjú-időpontot, de jelezték, hogy a kért anyagokról majd akkor beszél Láng István. Ezzel nem megelégedve közérdekű adatigénylést küldtünk. Ők is elutasították, és még az interjú-lehetőséget is visszavonták.
A két fél a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, kérve, hogy az mondja ki, joga volt-e Magyarországnak elállnia az 1977-es szerződésben vállalt kötelezettségeitől, illetve Szlovákiának joga volt-e elterelnie a folyót, pontosabban vízhozamának döntő részét. Az ítéletről később majd írunk, mert kulcsfontosságú a tárgyalások értelmezéséhez is. De előbb térjünk vissza azokhoz.
Vízügyi előzmények
A Telex győri, a vízügyi/szigetközi lobbicsoportokat jól ismerő tudósítója már tavaly nyáron a mostani szlovák és a magyar értesüléseket ötvöző fejleményekről írt, és a magyar kormánybiztos, Czepek Gábor helyi előadása után említette a kedvezményes árú magyar áramvásárlást is. Czepek az ötödik, idén januári tárgyalásuk után azt mondta, hogy “főként a bősi erőműben megtermelt áram átvételi ára kapcsán sikerült érdemi előrehaladást elérni.”
A Telex tavaly nyári cikkében előkerült egy, „a két dunai ágrendszer közötti átjárhatóság” megteremtése érdekében tervezett műszaki megoldás is. A szigetközi és csallóközi ágrendszer összekapcsolása (közöttük ott az Öreg-Duna medre, az államhatár) az évtizedes magyar vízügyes terv - még legalább négy fenékgát építése az Öreg-Dunába a meglévő egy mellé - új célmeghatározása. A plusz fenékgátak (születtek tervek 11 fenékgátról is) felduzzasztanák az Öreg-Duna vizét, segítve a szigetközi mellékágak vízellátását. Ezt régóta ellenzik a magyar zöldek, és tavaly szlovák tudósok tiltakozását is kiváltotta. (Már 2013-ban szó volt arról, hogy Szlovákia nem akar ilyen fenékküszöböket, de Tomas Taraba környezetvédelmi miniszter már jelezte, hogy neki ez nincs ellenére.)
A július 1-én tartott pozsonyi sajtótájékoztatón Michal Kiča, a Demokrati szakértője, ebben a témában új információkat is közölt: eszerint - legalábbis egy évvel ezelőtt még így volt – épülne négy fenékgát az Öreg-Dunán, amelyekből kettőt a szlovák, kettőt a magyar fél építene meg. Darabját több tízmillió euróra becsülte az ellenzéki politikus. De szerinte a két fél közti tárgyalások alapvetően az energiáról szólnak, minden más, vízmegosztás, környezetvédelem csak sokadlagos téma.
A fenékgát-építést a magyar vizesek pár éve Insula Magna tervnek nevezik, és már a 2000-es években megtervezték a vízügyi részét. (Egyébként a ’95-ben megépített fenékküszöb kivitelezésének irányítója az a Láng István volt, aki akkor a helyi vízügyi igazgatóságon dolgozott, ma pedig az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetője.). Ők eufemisztikusan fenékküszöbnek nevezik a keresztgátakat, vélhetően nyelvpolitikai okokból. A gát szó a rendszerváltás szimbóluma lett, és Orbán Viktor is többször kijelentette, utoljára a 2024 őszi árvízkor, hogy nem szeretne keresztbe gátakat építeni a Dunán.
A keresztgátak (fenékküszöbök) valójában alapzatuknál 80 méter, fent tíz méter széles, 300 méter hosszú építmények/gátak a két part között, tekintélyes műtárgyak, melyek felduzzasztják a vizet, hogy az valamennyire eljusson a kétoldali ágrendszerekbe (valójában csak a gáthoz közel eső, gát feletti ágakba jut a víz) a magyar Szigetközben és a szlovák Csallóközben. Ugyanis egyrészt az Öreg-Dunába alig adnak vizet a szlovákok 35 éve, másrészt mederbevágódás miatt a mellékágak helyenként több méterrel magasabban vannak a főmedernél, így a víz onnan nem tud beléjük folyni. Emiatt el is vannak zárva a főmedertől. Magyar oldalon a vízpótlásukat elsősorban egy, a hullámtérben a folyóval párhuzamosan kialakított ágból nyerik, miután a dunakiliti keresztgát megemeli a vizet, az bejut egy nagyobb ágba, melyet – illetve annak fonatait – 2015-ig meghosszabbítottak a Szigetköz aljáig.
Ehhez a műszaki megoldáshoz – tehát hogy még négy (később valószínűleg még több) gát épüljön és duzzassza az Öreg-Duna vizét - Szlovákiának, ami a magyarok kiszállása óta maga dönt a Duna vízhozamának megosztásáról az erőmű, az öreg-Duna és az ágrendszerek között, nem is kéne több vizet adnia, mert a fenékküszöbök bármilyen kis vízmennyiséget felduzzaszthatnak. A vízmegosztás kérdése nem szerepel most a tárgyalási témák között.
Pedig a zöldek és a tudósok állítják, hogy bármilyen ökológiai rehabilitációhoz, amire nagy szükség van a vízlépcső és a Duna elterelése miatt, elsősorban sokkal több vízre lenne szükség az Öreg-Dunában. (Szlovákia a megépített üzemvízcsatornába, így a bősi turbinákra engedi a Duna vizének átlagosan több, mint 80 százalékát, a maradék jut csak az ágakra és az Öreg-Dunára.) 50% víznél már lehetne nem duzzasztásos rehabilitációt is kialakítani, mondja Bárdos Deák Péter.
Szlovák szakértők egyébként hasonló érveket soroltak tavaly a keresztgátak ellen, mint amelyeket a magyar környezetvédők a vízlépcsőrendszer egésze ellen évtizedek óta.
Ne szóljon bele a bíróság!
Taraba miniszter már 2024 szeptemberében azt nyilatkozta, hogy „Ma arról tárgyalunk a magyarokkal, hogy milyen körülmények között tudjuk elhozni Hágából ezt a vitát”.
Ez a mindenkori magyar kormányoknak és a vizes és energetikai lobbinak mindig fontos volt. A BNV-per a nemzetközi bíróság leghosszabb ideje tartó pere, még mindig függőben van, mert a bíróság 1997-ben a két félre bízta, hogy dolgozzák ki az erőmű közös üzemeltetési rendszerét. Ez azóta sem sikerült. Nagyon leegyszerűsítve azért nem, mert a szlovákok birtokon belül vannak, ők termelnek és hasznosítanak minden bősi áramot. (Bős a szlovák áramfogyasztás 10 százalékát adja, illetve amióta beindult a Mohi atomerőmű harmadik blokkja, már csak nyolcat.) A magyar kormányzatok pedig – az évtizedes ágazati nyomások dacára – belpolitikai okokból – eddig - nem merték feladni az országnak a hágai perben képviselt, parlament által jóváhagyott álláspontját: eszerint Magyarország nem akarja semmilyen módon működtetni az erőműrendszert és részesülni a hasznából, viszont követeli, hogy Szlovákia engedje vissza régi medrébe a Dunát.
Ha igazak a hírek a készülő megegyezésről, akkor ezt az álláspontját, és vele a hágai bíróság ítéletének azt a részét, hogy Szlovákiának nem volt joga elterelnie a Dunát, az Orbán-kormány elengedte.
1998-ban a Horn-kormány is megkockáztatott egy megegyezést (ezt készítette elő Nemcsók János akkori kormánybiztos), sok elemző szerint a tiltakozásokba bukott bele a ’98-as választáson.
Az Orbán-kormány most egy olyan kontextusban készül megegyezni, melyben egyrészt szüksége van Robert Fico támogatására az Európai Tanácsban, másrészt komoly nyomás alatt áll, hogy engedje el az orosz energiahordozókat. Ha nem is érdemi az olcsón kapott szlovák áram, de kommunikációban használható. Harmadrészt Magyarországnak és a NER-vállalkozóinak nagy szüksége van beruházásokra – már ha megépülne Nagymaros.
Ahhoz, hogy megértsük, miről is szól ez a laikusnak kicsit érthetetlen Duna körüli aktuálpolitika, kicsit vissza kell mennünk az időben, be kell mutatnunk a különböző érdekeket és a hágai – sokak szerint dodonai – ítéletet is.
Megelőlegezve: ha a felek visszamennének a bírósághoz azzal, hogy nem tudnak megegyezni, ezért pontosítsa ő a felek kötelezettségeit a 97-es ítélet nyomán, nagy esély lenne arra, hogy a bíróság alapvetően környezetvédelmi alapon döntene. Ez pedig egyik félnek sem érdeke. A Duna és környezete pedig nem résztvevője a pernek.
Jánossy András környezetgazdálkodási szakértő – hágai per zárószakasza során a magyar csapat háttérszakértője arra hívja fel a figyelmet az ítélet tartalmának implementálását szolgáló megállapodásban (illetve a „kiegészítő ítéletben”) érvényesítendő környezetvédelmi szempontokról, hogy a bíróság kimondta: „a Vízlépcsőrendszer csak olyan főlétesítményekkel építhető meg és üzemeltethető, amelyek garantálják, hogy a környezet állapota nem romlik - külön is nevesítve ennek egyik összetevőjét: amelyek mellett elégséges vízmennyiség jut az eredeti Duna fő- és mellékágaiba. Ezen kívül kimondta, hogy nem az ’77-es BNV-szerződés aláírásakori, hanem a mindenkori legkorszerűbb környezetvédelmi normákat kell érvényesíteni.” Míg, mondja a szakértő, az Insula Magna tervben nem a vízmennyiséget állítanák helyre, hanem annak látszatát állítanák elő a lebocsátandó víz sok méterrel magasabbra duzzasztásával - ami folyóvízből gyakorlatilag állóvízzé, egymást követő tavacskák sorozatává formálná át a Dunát.
Azt, hogy - pénzre való átszámítás nélkül „mérve" - milyen nagyok lennének a keresztgát-sor létesítésének környezeti kárai, jól érzékelteti az Insula Magna alapú vízrendezés elleni szlovák petíció, mondja Jánossy. „De ez nem tér ki azokra az eddig bekövetkezett, valamint a jövőben várható környezeti károkra, amelyekkel a vízmegosztás jelenlegi rendszere jár. A C-variáns eredeti beruházási terve azt irányozta elő, hogy az Öreg-Duna medrébe átlagosan 1500 m3/s vízhozamot kell átadni, ezek megelőzése érdekében”. Ez 30 éve – nagy árvizek kivételével – mindössze 400-600 m3/s.
A rendszerváltás megkopott szimbóluma
Nem tudjuk, hogy Orbán ott volt-e 1988. október 30-án, amikor a különböző, a beruházás ellen tiltakozó szervezeteket összefogó Nagymaros Bizottság fáklyás tüntetést szervezett a még egypárti parlament azon határozata ellen, amely a Magyar Tudományos Akadémia ajánlásával szembe menve a beruházás változatlan műszaki tartalommal való folytatásáról döntött. (Több tüntetés volt a vízlépcsőrendszer ellen: identitásképző lett és a rendszerváltás egyik szimbóluma.)
Egy évvel később viszont a Németh-kormány már feladta a Nagymarosi Vízlépcső kivitelezését, néhány héttel később pedig leállította a szigetközi munkákat is, majd Magyarország felmondta a vízlépcsőszerződést.
„A társadalmi nyomás hatására a kormány végre megkérdezte a hozzáértőket, akik kimutatták, hogy akármennyi pénzt feccöltek is bele addig, nem érdemes folytatni, mert nem hozza vissza azt, amennyi a befejezéséhez még szükséges. Ráadásul a működtetése tönkretenné a felszín alatti vízkészleteket. A szakvélemények alapján a magyar kormány úgy látta, hogy „ökológiai szükséghelyzet” állt elő, aminek egyedüli megoldása az, ha leállítják a beruházást” – mondja Jánossy András, aki annak idején a szervezetközi Nagymaros Bizottság titkára volt.
Nagy pofon volt ez a vízlépcsőépítés legfőbb szorgalmazóinak, a tervek kidolgozóinak, a magyar vízügyi szakmának. Szlovák kollégáik viszont politikai támogatást szereztek kormányuknál a csehszlovák, majd szlovák nemzeti ügyként keretezett beruházás befejezéséhez. (Szlovákia és Csehország 1992-ben mondta ki a két ország szétválását.) Az ortodox szocializmusban a nagyberuházások szimbolizálták a gazdaság fejlődését, a szocializmus nagyságát.
Miután a magyarok kiszálltak, Szlovákia a vízkormányzást (a régi Duna-ág és a vizet a bősi turbinákra vezető üzemvízcsatorna közti vízmegosztást: az öreg-Dunába eresztett víz nem termel áramot, „csak” ökológiai haszna van) az eredeti tervekben szereplő magyar területről szlovákra tette, és elterelte a Dunát. Megvalósították az un. C-variánst, amit ideiglenesnek neveztek – érzékeltetve, hogy ha egyszer megépül Nagymaros, vissza lehet térni az eredeti vízlépcsőrendszerhez. (A szót egyébként a magyar vizesek javasolták nekik.)
1992 óta Szlovákiától függ, hogy mennyi vizet engednek a „főágba”, az öreg-Dunába: ez éves átlagban a vízhozamnak mindössze 17%-a. A drasztikus vízelvonás kiszárította a szigetközi mellékágrendszert. Ezen azóta egy keresztgát (fenékkküszöb) duzzasztásával pótolnak valamennyire, de az ökoszisztéma megváltozott, még ha sok ágba vissza is tért a víz: lényegében állóvizes mellékágrendszer jött létre.
Ezután „a magyar vizesek tovább lobbiztak a politikánál azért, hogy épüljön vízlépcső a Dunakanyarban; plusz épüljön meg még további három, szintén a múlt század közepén megálmodott vízlépcső lejjebb a Duna magyar szakaszán. És nem lobbiztak-lobbiznak rosszul: kormányváltások dacára mindig meg tudták-tudják teremteni a miniszterek érdekeltségét a terveik realizálása iránt, mind a mai napig” – mondja Jánossy András.
Izgalmas kérdés az államhatáré. A II. világháborút lezáró Párizsi Békeszerződés szerint az országhatár a Duna hajózható főága, a folyó sodorvonala. Az MSZMP Politikai Bizottsága már 1958-ban határozott arról (régi vízügyes projekt a BNV), hogy a Duna csak akkor kerülhet át a csehszlovák oldalcsatornába, ha vele megy Magyarország határa is. Ilyen jelentős határmódosítás érthetően akkor is lehetetlen volt.
Ugyanaz a jogász javasolt erre megoldást később, a 70-es években, aki 20 év múlva Magyarország főképviselője lett a Hágai Nemzetközi Bíróság előtti perben (ez nem a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság, melyből az Orbán-kormány nemrég kiléptette az országot). Szénási György szerint az eltérítés után (az eredeti tervben is eltérítették volna a hajózóutat, de Magyarországon maradt volna a vízkormányzás) ne a víz sodorvonala, hanem annak egykori, a folyó, az Öreg-Duna medrébe levetített helye legyen a határ vonala. Így van most is., de Jánossy András szerint csak hallgatólagosan. „A készülő megállapodásnak a legfőbb célja éppen az, hogy a Magyarország nemzetközileg ismert határát kétoldalú alapon véglegesen felülírja, Hágát pedig kitegye e megoldás véleményezéséből”, mondja.
A két fél a hágai bíróság előtt is deklarálta, hogy vitájuk nem határvita. Jánossy András szerint a hágai ítélet nem igazolta vissza ezt a jogi álláspontot. Az 1977-es BNV-szerződés elvei érvényesek, mondta ki, de ezek megvalósításának konkrét módozata kidolgozandó, mégpedig az összes releváns nemzetközi szerződés és jogelv betartásával. A Párizsi Békeszerződés pedig elég releváns szerződés.
Ahhoz, hogy a Duna a Békeszerződésnek megfelelően (hiszen az hajózhatóságról ír a határ kapcsán, az Öreg-Dunában pedig csak kishajózás lehetséges) valóságos határfolyó maradjon, logikusan csökkennie kellene az erőmű teljesítményének, hiszen sokkal több víz kell a régi mederbe. Ez kisvíz idején a Pozsonyból érkező vízhozam egésze kellene legyen. A magyar kormány (sem a szociálliberális, sem a fideszes) sosem képviselte érdemben a határkérdést – pedig ezen elindulva is csökkenthetők lehettek volna az ökológiai veszélyek.
A több vizet a főágba követelés helyett a magyar tárgyalók igazából mindig a szlovákoktól kapott víz felduzzasztásában gondolkodtak – még ha mindig deklarálják is, hogy több vizet is kérünk. A duzzasztás pedig újabb hatalmas építkezéseket, forrásokat és vízkormányzási feladatokat jelent(ene) az ágazatnak. A mostani, egy keresztgátas (fenékküszöbös) vízpótlás is egy bonyolult, folyamatos apró beavatkozásokkal szabályozott rendszert igényel – a természet regenerációs képességét igyekszik pótolni – a fenntarthatóság valójában műszaki fenntartottságot jelent.
„A jelenlegi vízmegosztást érdemben soha nem kifogásolta sem a Horn-, sem a Gyurcsány-, sem az Orbán-kormány, és az utóbbi most arra készül, hogy de facto állapotból de jure állapottá alakítsa át a hazánk érdekeit sértő, valamint a nemzetközi vízkormányozási és környezetvédelmi szabályokkal ellentétes helyzetet” – mondja Jánossy András.
Ha pontosak a kiszivárgott dokumentumok, akkor egy évvel ezelőtt a magyar tárgyalóküldöttség döntően energiáról tárgyalt (bár, ahogy láttuk, előkerült a négygátas duzzasztás is). Valószínűleg ezért nevezte ki 2024 márciusában Orbán Viktor a magyar tárgyalóküldöttség élére az MVM Energetika Zrt. korábbi elnök-vezérigazgatóját, az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. Igazgatóságának korábbi elnökét, Czepek Gábort.
A hágai ítélet
Integrálásuk előtt a kelet-európai kisállamok nacionalizmusától tartva az EU (akkor még Európai Közösség) nem csak alapszerződések megkötésére kényszerítette ezeket az országokat, hanem Szlovákiát is rávette arra, hogy Magyarországgal együtt forduljon a nemzetközi bírósághoz a jogvita rendezésére.
A Hágai Nemzetközi Bíróság (ami az ENSZ egyik fő szerve, államok közötti jogviták döntőbírósága) 1997. szeptember 25-én a nemzetközi jogot sértőnek mondta ki, hogy a szlovák kormány Magyarország hozzájárulása nélkül eltérítette a Dunát. Továbbá elutasította Szlovákia azon kérését, hogy azt saját tulajdonaként továbbra is használja és kedve szerint hasznosítsa, immár nem-ideiglenesen. Ugyanakkor azt is kimondta, hogy Magyarországnak nem volt joga felmondani a vízlépcsőszerződést. Viszont az is szerepelt az ítéletben, hogy „Nagymaros ... megépítésének nincs többé semmi értelme.”
A Horn-kormány kétfedelű politikát folytatott: egyrészt ellenoldalú fél volt a perben, de valójában közel állt a két fél álláspontja. Mutatja ezt Szénási György záróbeszéde a perben, melynek végén felolvasta Magyarország hivatalos, a parlament által szentesített álláspontját, kereseti kérelmét: eszerint Szlovákiai köteles visszatéríteni az eredeti medrébe a Dunát, és visszaállítani az „ideiglenes megoldás” üzembe helyezése előtti állapotát.
De Szénási ennek felolvasása előtt kérte a bíróságot, hogy ezt úgy értelmezze, hogy „Magyarország szerint a fennálló helyzet legalizálható, ha erről megfelelő megállapodás jön létre a két állam között; valamint hogy a magyar fél a Bíróság által kimondandó jogi megállapításokat egy ilyen megállapodás megalapozása érdekében kéri, és nem azért, mintha le akarná bontatni a szlovákok által épített és működtetett erőműrendszert” – mondja Jánossy András (kiemelés tőlünk – K.Gy.), aki addigra már felmondta a magyar szakértői csapatban való szerződését.
Szénási tehát annak bírósági elrendelését kérte, hogy a felek folytassák azt, amit csinálnak: tárgyaljanak kétoldalú alapon. Ezt a hágai bíróság akceptálta, kimondva, hogy „amennyiben a Felek nem állapodnak meg másként, az 1977. szeptember 16-i Szerződés értelmében a Feleknek egy közös üzemeltetési rendszert kell létrehozniuk”.
Ennél fontosabb, hogy az ítélet részletesen meghatározta, hogy milyen környezetvédelmi elveket kell követniük a megállapodásukban. Annak dacára, hogy a magyar jogászok furcsa mód nem kérték a bíróság állásfoglalását környezetvédelmi kérdésekben. (Ezen még a bírósági ítélet is értetlenkedett.)
Érthető, hogy miért rendelkezett részletesen a bíróság a környezetvédelmi elvekről, mondja Jánossy: ez volt az első környezetvédelmi tárgyú per a bíróság gyakorlatában, és „a bírák alkotni akartak”, mert a hágai bíróság ítéleteit kézikönyv gyanánt szokták használni az egyéb bíróságok előtt folyó jogvitákban és tudományos publikációkban.
Emiatt Jánossy András azt mondja – szemben a magyar kormányok által sugalmazott értékeléssel, miszerint Hágában vesztettünk (Horn Gyula ki is fakadt, hogy inkább meg kellett volna építenünk nagymarosostól) -, hogy „jogászaink túlnyerték magukat, részben saját magukat is meglepve. Ezután magyar tárgyalódelegációk sorának okozott gondot az ítélettől való rugalmas elszakadás.”
(A cikk második részét, csütörtökön, július 3-án reggel publikáljuk.)
