Joggal mondhatjuk, hogy a most véget ért madridi csúcstalálkozó sikeres volt a NATO számára. Annak kell tekinteni, mivel két nagyra becsült és alkalmas európai partner sietett csatlakozni a klubhoz, több másik pedig türelmesen kopogtat az ajtón. Nem túl rossz egy olyan szervezettől, amelyet nemrég még azzal vádoltak, hogy „agyhalott”. De még mindig maradtak kérdések a NATO-n belül és kívül.
Törökország, mint már annyiszor, továbbra is váratlan és nehezítő lépéseket tesz, amikor a klub működéséről van szó, és még mindig ott a kérdés, hogy a szövetség valóban elegendő segítséget nyújt-e Ukrajnának Oroszországgal szemben. Hosszabb távon az is kérdéses, hogy a NATO képes-e hatékonyan fellépni Oroszország fenyegető hozzáállásával szemben.
Az, hogy Törökország a klubon belül egy elszabadult hajóágyú, nem újdonság. Az emberi jogok tiszteletben tartása, a bánásmódja az újságírókkal és baráti kapcsolata Moszkvával gyakran fejfájást okoz a NATO brüsszeli főhadiszállásán. A NATO ennek ellenére továbbra is kiáll Ankara mellett. A szövetség egyik legrégebbi tagja, hatalmas hadsereggel, értékes hírszerzési információkkal – főleg az iszlám terrorizmus elleni harcban. A Földközi-tenger és a Fekete-tenger körüli stratégiai helyzetével a szövetség bástyája a rendkívül változékony délkeleti szárnyon.
Váratlan vétó
Törökország viselkedése Finnország és Svédország csatlakozási folyamatában azonban sokakat felháborított a NATO-n belül. Nem mindennap adódik olyan lehetőség, hogy a szövetség a két legszorosabb külső partnerével bővüljön, akiknek hadserege teljes mértékben együttműködik a NATO-erőkkel, és akik a jövőben valószínűleg más szövetségeseknek is biztonságot nyújtanak. Éppen ezért ennek sétagaloppnak kellett volna lennie a NATO számára.
Ehelyett egy elhúzódó dráma lett belőle, amelyet Recep Tayyip Erdoğan török elnök rendezett. Először még azt mondta finn kollégájának, Sauli Niinistőnek, hogy nincsenek ellenvetései, majd hirtelen érkezett egy török vétó. Helsinki és Stockholm Ankara elleni fegyverembargója, valamint a kurdok állítólagos támogatása volt a törökök panasza. Hamar világossá vált, hogy nehéz lesz megfelelni Ankara követeléseinek, különösen Svédországnak, ahol jelentős kurd kisebbség él.
Végül a csúcstalálkozó első napján háromoldalú memorandumot írt alá Finnország, Svédország és Törökország. A három ország között nem lesz fegyverembargó, a skandináv ország leállítja az YPG/PYD támogatását, amely egy kurd milícia Szíriában, és Törökország szerint szorosan kapcsolódik a Kurdisztáni Munkáspárthoz (PKK). Természetesen ígéretet tettek arra is, hogy fokozzák együttműködésüket Törökországgal a PKK tevékenysége elleni harcban, de további feszültségeket okozhat, ha ez az ígéret egyúttal megkönnyíti a kurdok esetleges kiadatását Törökországnak.
Svédországban ezt több politikai oldal is a kurdok elárulásának tartja, és úgy érzik, Stockholm engedett az egyre inkább tekintélyelvű ankarai rezsim nyomásának. Az, hogy a török igazságügyi miniszter már másnap 33 személy kiadatását kérte, aligha csillapíthatta a kedélyeket.
Az egyik kérdés most az, hogy a memorandum valóban jogilag kötelező érvényű-e, vagy Svédország és Finnország kiléphet belőle, amint NATO-taggá válik. Arra azonban kevesen számítanak, hogy Ankara elfelejti a megszerzett engedményeket, és még ha a csatlakozás lezárultával kisebb alkupozíciója is lesz, a trió közötti kapcsolatokat akkor is tovább feszítheti, ha már mindannyian NATO-tagként ülnek az asztal körül.
Új lendület
A csúcstalálkozó másik kiemelt témája Oroszország Ukrajna elleni háborúja volt, és bár tragikus, de tagadhatatlan, hogy ez új lendületet adott a NATO-nak. Ugyanakkor mind a NATO területének megvédésében, mind Ukrajna megsegítésében vannak hiányosságok, ha közelebbről vizsgáljuk.
Tagadhatatlan, hogy a szövetség megerősíti a keleti szárnyát. Bulgáriában, Magyarországon, Romániában és Szlovákiában már vannak harccsoportok, a Krím 2014-es orosz annektálása után a három balti államban és Lengyelországban felállított zászlóaljak most dandárrá fejlődnek. Mindezek mellett a NATO abban is megállapodott, hogy jövőre jóval háromszázezer fölé emeli a magas harckészültségű erők létszámát – ami jelentős lépés a jelenlegi negyvenezerről.
A lenyűgöző számok mögött azonban kérdések is vannak.
A legsürgetőbb talán az, hogy a harckészültségben lévő erők közül mekkora létszám lesz ténylegesen állandó jelleggel keleten. Az igazság az, hogy ennek a háromszázezer katonának a többsége a NATO új koncepciójának értelmében a saját hazájában marad. A tervek szerint – például a Baltikumban – előre odakészített felszerelés lesz nagyobb katonai készletekkel, de maguk a katonák nem feltétlenül lesznek ott. A főpróbát egy kijelölt német dandárral tartják, amelyet Litvániába vezényelnek, de nagyrészt otthon marad. Ez egyértelműen költséghatékony megoldás, de vajon elég lesz-e ahhoz, hogy megnyugtassa az Oroszország közelében lévő NATO-országokat? És ami még fontosabb, kellőképpen elriasztja-e Moszkvát, ha úgy dönt, hogy nem áll meg Ukrajnánál?
Ott van még az Ukrajnának nyújtott támogatás. A vezetők körében nem látszott, hogy belefáradtak volna az ukrán válságba, legalábbis nyilvánosan. Joe Biden amerikai elnök a találkozó után határozottan kijelentette, hogy Washington „addig támogatja Kijevet, ameddig csak kell”, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár pedig hangsúlyozta, hogy a NATO hosszú távra benne van.
Kétoldalúan számos NATO-tag adott élet kioltására is alkalmas segítséget Ukrajnának, és ezt folytatni fogja. A NATO mint szervezet a csúcstalálkozón bejelentette, hogy egy új, akár négyszázmillió euró értékű, nem fegyvereket tartalmazó segélycsomagot ad, például üzemanyagot, védőfelszereléseket, elsősegélycsomagokat és egyéb orvosi felszereléseket. Emellett az év végéig ütemtervet dolgoznak ki arra, hogyan lehet Ukrajna főként szovjet időkből származó felszereléseit nyugatiakra cserélni.
Ez az átalakítás a becslések szerint öt-hat évig tart – talán egy kicsit túl későn –, ahogy az az ostromlott országnak nyújtott sok nyugati segítséggel történt.
Bár a NATO ragaszkodik ahhoz, hogy a tagság ajtaja továbbra is nyitva áll Ukrajna (és Georgia) előtt, úgy tűnik, annyira azért nem, mint Finnország és Svédország előtt.
Tehát – bár Madridban a NATO-nak volt mire büszkének lennie – még számos bonyolult kérdés megoldásra vár.
