Személyazonosító okmányok és biztosítás hiányában a szentpétervári hajléktalanoknak meg kell küzdeniük az egészségügyi ellátásért. Szerencséjükre ott a Jótékonysági Kórház, amelynek önkéntesei gyógyszerekkel látják el azokat, akiket a kórházak nem akarnak.
A téli hónapok nagyon keményen telnek a hajléktalanok számára az Oroszország észak-nyugati csücskében fekvő Szentpéterváron, különösen azok számára, akik súlyos egészségügyi problémákkal küzdenek.
„Sok olyan betegség van, amelyből télen lehetetlen az utcán felépülni. Miután kiengedik őket a kórházból, megint az utcán kötnek ki, olyan körülmények között, amelyek nem kedveznek a gyógyulásnak” ‒ mondja Szergej Ijevkov, a Jótékonysági Kórház igazgatója.
Az általa alapított intézményben több mint 100 önkéntes ‒ köztük több tucat orvos – nyújt egészségügyi ellátást a hajléktalanoknak.
Hajléktalanok tízezrei „Észak Velencéjében”
Becslések szerint Szentpéterváron, Oroszország második legnagyobb városában 50 000 embernek nincs állandó otthona. Az élelemért és szállásért folytatott mindennapos küzdelem mellett az orvosi ellátásra szorulók további nehézségekkel szembesülnek.
Sokuknak nincs egészségbiztosítása vagy még személyazonosító okmánya sem.
Ezek nélkül csak a baleseti osztályok és a város egyetlen szakkórháza hajlandó kezelni őket. Szakértők szerint az egészségügyi dolgozók egy részének diszkriminatív és ellenséges magatartása is eltántorít sok hajléktalant attól, hogy kórházi kezelést kérjen. És még ha kapnak is kezelést, sokan közülük soha nem gyógyulnak meg teljesen.
„Például valakinek megfagy a lába, amputálják, és kiengedik. Ezután akut fájdalmai lehetnek, fertőzéseket kaphat vagy belázasodhat. Nem mindig lehetséges számára bejutni egy klinikára. Ráadásul valahol aludniuk is kell. A legtöbb esetben ismét a baleseti osztályon kötnek ki. Ez egy ördögi kör” ‒ mondta Ijevkov a Current Time-nak (Jelenidő), a Szabad Európa és az Amerika Hangja közös, orosz nyelvű hálózatának.
Furgonban gyógyítják az embereket az önkéntesek
A Jótékonysági Kórház és más civil szervezetek ‒ köztük az orosz ortodox egyház által működtetett Irgalmasság Busz ‒ adják meg a hajléktalanoknak azt a nagyon szükséges segítséget, amelyet máshol nem kapnak meg.
A Jótékonysági Kórház nyújtotta orvosi ellátás nagy része furgonokban történik, beleértve az Irgalmasság Buszt és az Éjszakai Buszt, amelyet egy másik civil szervezet, a Nocslezska (Éjjeli szállás) üzemeltet.
„Mi mást tehetnénk? Ha nem látják el őket, ezek az emberek szép csendben meghalnak az utcán vagy máshol. A mi célunk az, hogy reményt adjunk nekik. Meggyógyulnak. Sokan közülük felépülnek” ‒ mondja Irina Szafonova sebész, aki önkéntesként dolgozik a Blagotvorityeljnaja Bolnyicában, azaz a Jótékonysági Kórházban.
„Lehetetlen nem látni, mi történik az utcán ‒ mondja. ‒ A probléma az, hogy kevesen gondolnak rá. Még a barátaim és a családom egy része sem tud az itteni munkámról, sokak nem látják az értelmét. Sajnos még az orvosi szakmában is alig tud valaki a munkánkról.”
Sérült, összetört emberek kapnak ellátást az önkéntesek közbenjárására
Iván Grigorjevics azzal a reménnyel jelentkezett egy baleseti osztályon, hátha amputálják a megfagyott lábujjait. Azonban csak a fején lévő sebet kötözték újra, a lábával nem foglalkoztak.
„Még csak meg sem nézték, és csak legyintettek” ‒ mesélte azon a szentpétervári hajléktalanszállón, amelyet a Máltai Lovagrend működtet.
Mint több, a Jelenidőnek nyilatkozó hajléktalan, ő is csak a keresztnevét és apai nevét adta meg, a vezetéknevét nem.
Miután másodszor is elutasították, Iván a Jótékonysági Kórház egyik önkéntesével tért vissza. Ezúttal elvégezték a műtétet.
Ivánnal egy menedékhelyen lakik Andrej. Az ő elmondása szerint a Jótékonysági Kórház önkéntesei látták el a sebeit, miután szilveszter előtt egy szentpétervári építkezésen elesett. Elmondása szerint óvakodott attól, hogy kórházba menjen, mert „illegálisan” dolgozott az építkezésen.
„A többi munkás elvitt a kapuhoz, én pedig megvártam a mentőt. Az Uralból, Permből származom. Az éjszakai busz önkéntesei segítettek bekerülni erre a menedékhelyre” – mondta, és hozzátette, nem akar a Szentpétervártól 1500 kilométerre lévő szülővárosába visszatérni.
„Mit csinálnék ott? Nem ülhetek anyám ölében!”
Nem ő az egyetlen papírok nélküli építőmunkás, akinek segítettek a Jótékonysági Kórház emberei.
„Két évvel ezelőtt nyolc emeletet zuhantam egy építkezésen” ‒ meséli a 46 éves Nyikolaj Mihajlovics.
„Nem tudom, hogyan éltem túl. Két éven keresztül kórházról kórházra jártam. Törések a mellkasomon, a karomon, a lábamon. Most már mindenhol lemezek vannak bennem. A feleségem meghalt, a lányom kirúgott. Büntetett előéletű vagyok, a 90-es években börtönben ültem, a lányom pedig nyomozótiszt. Azért tette, hogy megóvja a karrierjét.”
Az egyre súlyosbodó szürkehályog miatt egy másik férfi, Viktor Alekszandrovics már majdnem megvakult mindkét szemére. A helyzetére Anna Matvejeva szemészorvos, a Jótékonysági Kórház önkéntese hívta fel a figyelmét, aki egy olyan kórházba vitte, amely egy megállapodás alapján műtéteket végez a Jótékonysági Kórháznak.
„Beültetett a kocsijába és elvitt egy vizsgálatra. Ezután két műtétet végeztek el rajtam a klinikán” ‒ mondta Viktor a Jelenidőnek.
„Újra látok. Látom a fényt és az eget. Új életet kaptam, olyan, mintha újjászülettem volna. Annyira boldog vagyok. A műtét előtt nem tudtam, hol jártam, tapintás alapján közlekedtem. A menedékhelyen kiismertem magam, és tudtam, hogyan jutok el a mosdóba. Most boldog vagyok” ‒ mondja.
„Csodálatot érzek”
A Jótékonysági Kórházban önkéntesként dolgozók közül sokak számára az átéltek nemcsak felnyitották a szemüket a hajléktalanok helyzetére, hanem mélyebben megértették a probléma méretét is.
A hajléktalanok kitartása és méltósága, amelyet a túlélésért folytatott mindennapi küzdelem során tanúsítanak, mély benyomást tett Matvejevára.
„Valahányszor találkozom egy ilyen helyzetben lévő ember bátorságával vagy empátiájával, csodálatot érzek” ‒ mondja.
