Az ukrán–orosz frontvonalon maradt holttesteket gyűjti össze egy önkéntesszervezet, amely igyekszik az elesett katonák méltóságát és a rokonok megbékélését is segíteni az azonosításhoz szükséges részletek alapos rögzítésével. A Placdarm egységgel töltöttünk pár napot. Figyelem! Megrázó beszámoló következik a harcok ritkán látott oldaláról.
A Harkivi területen fekvő Izjumot elhagyva, negyedórányi autózás után jobbra fordulunk. A derékba tört fákkal szegélyezett út egyre rosszabb minőségű, jobbra-balra lankás táj terül el, egykori szántóföldek, amelyeken a háború kitörése óta nem vetnek-aratnak. Kólásdobozként összegyűrt John Deere gépek mutatják az elszabadult óriások öklének erejét. Pár kilométerre vagyunk a Donyecki terület határától, itt állították meg a 2022-ben előrenyomuló orosz hadsereg Donbászt átkaroló északi harapófogóját.
Olekszij Jukov és szervezete, a Placdarm számára a jelek azt jelentik: jó helyen járnak. A neve: Dovhenyke. A falut 2022 májusában foglalta el az északról délre nyomuló orosz sereg, hogy többször gazdát cserélve végül szeptemberre végleg visszakerüljön ukrán kézre – már ami maradt belőle.
Olekszij 2014, a kelet-ukrajnai, Moszkva által támogatott szakadár harcok kirobbanása óta foglalkozik elesett katonák holttesteinek összegyűjtésével. Tinédzser korában a bátyja vitte magával az erdőbe Szlovjanszk mellett, hogy megmutasson neki egy helyet, ahol fehérlett az aljnövényzet a temetetlen második világháborús orosz és német katonák csontjaitól.
Kincsvadászattól a frontig
Hobbijává vált első és második világháborús elesettek keresése, mígnem felnőve donyecki lakosként testközelből nézte végig a harcok kirobbanását 2014-ben. Amikor a szeparatisták lelőttek két ukrán katonai helikoptert Szlovjanszk határában, feladatának érezte, hogy összegyűjtse a holttesteket a lángoló helikopterből.
Ahogy erősödtek a harcok, elesett civileket és katonákat keresve ismert önkéntes lett mind az ukrán, mind a szeparatista oldalon harcolók körében. Utóbbiak egy ízben elrabolták: egy 1941-es, Sztálin által hozott rendelet felolvasása után, amelyet jóízűen kiröhögött, a rögtönítélő bíróság falhoz állította. Nem ismerték fel, csak az mentette meg az életét, hogy az ukrán fél lőni kezdte a pozíciót, így a kivégzőosztag sietősen fedezékbe bújt – mit volt mit tenni, ő is beugrott melléjük, mert elmondása szerint ha ott marad, jó eséllyel az ukránok lövedékei ölték volna meg. Így kuporgott a majdnem hóhérai mellett egy lövészárokban. Elfogásának híre időközben eljutott Igor Girkinig, a megszállt Donyecki terület csapatainak akkori parancsnokáig, aki dörgedelmes telefonhívásban utasította a milicistákat, hogy engedjék szabadon. „Olyan hangosan ordított, hogy a telefonon keresztül hallottam a hangját: szerintetek ki fog majd titeket összeszedni és eljuttatni anyátokhoz, ha lelövitek?” – meséli szabadulásának történetét. A milicisták zavarukban nem győztek bocsánatot kérni, még teára is marasztalták, de inkább gyorsan elköszönt.
Terepmunka
Olekszij és csendes csapata az erdő felé veszik az irányt. A fák törzsét mintha hajnyíró géppel vágták volna egyenletes magasságra az oda-vissza repülő lövedékek. Az aknáktól megtisztított ösvényt rakéták üres vázai és fel nem robbant gránátok, olykor méter mély bombatölcsérek, eldobált ruhadarabok szegélyezik, és szétszóródott kötszer.
Ma már sokszor a dandárok hívják a Placdarmot, hogy jöjjenek elszállítani a testeket, de olyan is előfordul, hogy maguktól gyűjtik össze a korábbi csaták helyszínéről. „Мinden vallásnak van elképzelése a halál utáni életről, nem számít, hogy milyen vallásról van szó. Van élet a halál után. Én, aki közvetlenül szembesülök a halállal, értem, hogy ezek a lelkek, akik itt vannak, nem lesznek békében, amíg a holttestek maradványait el nem temetik” – meséli útközben.
Egyre keskenyebb erdei csapáson vezet az útjuk, mindenki a lába elé néz. „Mi aknátlanítottuk a helyszínt. Ha a hadseregre várnánk, hónapokba telne, mire kijöhetnénk” – meséli Olekszij. A háború nagysága miatt a tűzszerészek is megfeszítve dolgoznak. Annyira futotta az energiájukból, hogy az ösvény mentén a fákra kötözött piros szalagokkal jelezzék: az aljnövényzet tele van iszonyatos mennyiségű lőszerrel és robbanóanyaggal, amit akkor lőttek ki, amikor itt húzódott a frontvonal.
Egy üres, földbe fúródott kazettás rakéta váza mellett letérnek az ösvényről, a sűrűben egy földbe ásott, fatörzsekkel körbevett bunker – katonai szlenggel: rókalyuk – felé veszik az irányt. A fedezék körül egy felfordított rohamsisak, benne fagyott esővíz, mellette szétfagyott, félig lebomlott zöld dzseki. Lehetetlen megmondani, hogy a tűzharc előtt vagy után kerültek oda. A gödör mellett, ágra akasztva rozsdás töltényheveder, egy fa tövében kézigránátok. Az aljnövényzetben látszódnak a szétszóródott fehér csontok az egykori harcálláspont körül.
Három orosz katona lakott itt, majd került tűzharcba a fák fedezékében előrenyomuló ukránokkal. Olekszij a nyomok alapján valószínűsíti, hogy a lyukba dobott gránátok végeztek velük. Emiatt és a később idejáró állatok miatt húsz-harminc méteres körben keresendők a maradványaik.
Elmondása szerint egy másik csapat már járt itt, de mint kiderült, nem végeztek alapos munkát. Kilométerekre a kihalt falutól, a sűrű erdő közepén munkához látnak. Piros zászlókkal jelzik a csontok helyét. Olekszij térdre ereszkedik – honnan tudja, hogy pont ott kell kutatni, rejtély. A következő négy órát egy másfél méterszer másfél méteres földterületen tölti. Egy szovjet gyalogsági ásóval kezdve, a késével folytatva kapirgálja, fellazítja az avar felső öt-tíz centiméterét, végül a kezével finoman átmorzsolja a fellazított földet. Időnként megáll, hogy kommentálja, mit csinál. „Ezeknek sikerült a háromból másfél holttestet elvinniük; ezt a trehány munkát – mondja az előző csapatra célozva. – Vagy egyet vigyenek el, vagy kettőt, de ne másfelet, mert képzeljétek el, milyen érzés, hogy eltemeted a fiadból, ami hazakerült, majd egyszer csak beállítanak, hogy bocs, találtunk még néhány darabkát, tessék, aztán megint, és háromszor-négyszer temeted el a gyerekedet” – mérgelődik.
„Azt hiszik majd az oroszok, hogy szórakozunk velük, vagy ügyeskedünk, hogy ugyanazt a halottat háromszor adjuk át. – Haragja hamar elpárolog: – Nézzétek, ez már a harmadik fog, amit találtam” – mutatja boldogan. Szívén viseli, hogy minden porcika hazakerüljön. Az égen a csapat drónja zümmög: további nyomokat keres a fák lombkoronája fölött.
Korábbi cikkünk: Három ukrán nagymama az életét kockáztatva őrzött haldokló katonákat
Az aljnövényzetben heverő bordák, gerinccsigolyák és medencedarabok fekete zsákba kerülnek, amelyekre felírják megtalálásuk helyszínét és minden egyéb információt, ami segíthet az azonosításban. Abból itt most nincs sok egy dögcédulát leszámítva: személyes iratok helyett csak morfiumos ampullát fecskendővel, telefontöltőt, külső akkumulátort, érszorítót, élelmiszer-ellátmányos zacskót találunk egy bontatlan feketetea-filterrel.
A zsákok egy terepjáró csomagtartójába kerülnek. A motorháztetőn fekete alapon piros számokkal nagy 200 felirat látható; ez a katonai rádiózásban az elesettek kódszáma. De ezzel még csak a munka felét végezték el.
Babonás katonák
Néhány nappal később leparkol két hűtőkocsi a Donyecki területen lévő Szlovjanszktól kissé északra megbeszélt találkozási ponton. Mellettük a víztározók felszíne türkizkéken szikrázik a napsütésben, gyönyörű, de hideg nap van. Kívülről nem lehet megmondani, mit rejt a Komintern utcában várakozó két autó belseje. Rövidesen befut Olekszij is.
Nem látszik rajta, hogy egész éjszaka dolgozott: energikusan nyitja ki a rakteret, amely ő és önkéntesei gyűjtőmunkájának köszönhetően fekete és fehér zsákokba csomagolt, megfagyott holttesteket rejt. Az elmúlt négy nap alatt gyűjtötték az éj leple alatt vagy ködben, többségüket az ukrán és orosz harcállások körül. Az általános harctéri jelentéseken túl ők az elsők, akik katalogizálják az elesetteket.
„A katonák félnek a halottaktól. Az a hiedelem, hogy ha megérinted őket, meghalsz. A háború alatt minden másképp működik.”
„Másrészt kihozni egy holttestet tűzharc közben egy egész szakasz munkáját igénybe veheti, amire nincs kapacitásuk. Arról nem is beszélve, hogy sok az újonc, akik rájuk se bírnak nézni, nemhogy kihozni őket. Sok holttestből pedig szándékosan csapdát építenek: gránátot, aknát rejt maga alatt, ami működésbe lép, ha valaki mozgatja. Óvatosnak kell lenni.”
Ha a frontra kell menni, akkor kizárólag éjszaka, lehetőség szerint rossz időjárási körülmények között dolgoznak. Ilyenkor nem tudnak felszállni az orosz drónok, amelyek érzékelve a mozgásukat, rájuk vezetnék a tüzet. Hiába szolgálják mindkét fél érdekeit a holttestek kihozásával, egy ekkora léptékű konfliktusban nem lehet megbeszélni a felekkel, hogy ne lőjenek, amikor dolgoznak.
Videónk: „Emberi szafari” – az oroszok drónnal vadásznak gyalogos, bicikliző és autós ukrán civilekre
Időközben a Placdarm önkéntesei lepakolják a teherautó csomagteréből az elesetteket, kicipzározzák a zsákokat, hogy kissé kiszellőzzenek, mire sorra kerülnek. Bár tél van, és mínuszok, szükség van rá. Elképzelhetetlen, milyen lehet nyáron. Akit kell, a hasáról a hátára fordítanak, és egy irányba forgatják őket. Néhány katona magzatpózba kuporodva bukkan elő: így tölthették utolsó perceiket, az ösztönös önvédelem pozíciójában. A furgon rakodóterének alján csak összekeveredett sár és vér marad. Olekszij bekapcsolja a sisakjára rögzített GoPrót, és munkához lát.
Először egy szalaggal körbekerítik, majd egy táblára felírják, amit tudnak az elesettről: hol találták, milyen körülmények közt, ukrán vagy orosz volt-e. Minden mozzanatot rögzít a fejére szerelt kamera, hátha később észrevesznek egy-egy árulkodó részletet, ha nem sikerül az azonosítás. Személyes iratokat keresnek, leltározzák a katonák zsebeiben talált személyes tárgyakat. Helyszínelői pontossággal mindent felvesznek, lefotóznak.
Az első holttest már régóta lehetett a földön, előző este egy erdő aljnövényzetében találtak rá. A félig elrothadt ruházatból kibontja az összekeveredett csontokat, akkurátusan kiveszi és sorba rendezi a földön. Kiemeli a rohamsisakból a koponyát, a helyére teszi, majd lefotózza a fogsort: ez is az azonosításhoz kell. A koponya alá kerülnek a borda- és combcsontok. A golyóálló mellényből egy berozsdásodott gépfegyver tára kerül elő. A zubbonyról letépi az orosz zászló felvarróját, és a fehér linóleumra teszi, ahol már ott van egy műanyag karóra. Lefotózzák, majd visszarakják a zsákba. A bakancsra mutatva megjegyzi, hogy nagydarab ember lehetett.
A felismerhetetlen maradványok ellenére Olekszij bizakodó: meglesz a személyazonosság. „Mivel nem égtek meg a maradványok, nagyon sok DNS-t lehet belőle kinyerni, amit aztán el lehet küldeni az oroszoknak, akik össze tudják vetni a DNS-t megadó, kereső rokonokéival. Sokkal nehezebb a helyzet, ha a holttest megégett, mert akkor nehéz belőle használható DNS-t kinyerni, vagy ha nem keresik a hozzátartozók” – meséli. Az is előfordul, hogy egy nagyobb robbanás vagy különösen heves harcok során több katona maradványai összekeverednek, és kiderül, hogy két-három személy maradványai kerültek egy zsákba. Maga a Placdarm nem lép kapcsolatba az orosz féllel: a maradványokat a vizsgálat után átadják az ukrán hatóságoknak, akik ha kell, lefolytatják a további vizsgálatokat, és koordinálják az orosz féllel a DNS-vizsgálatok eredményét és a holttestek kicserélését. Ahogy végeznek egy testtel, elbontják az ideiglenes kordont, majd elölröl kezdik a szomszédjával.
A többi maradvány jobb állapotban van, a katonák pár napja eshettek el. Amennyire tudják, nedves törlőkendővel letörlik a vért és a zúzmarát az arcokról, tetoválásokról, hogy könnyen beazonosíthatók legyenek. Az egyik orosz katona bicepszén: My life, my rules felirat, hátán angyaltetoválás. A Placdarm munkatársa diktálja is ukránul jegyzetelő társának: „Tátuánya, ánhel”. A tetoválás az egyik legjobb támpont a beazonosításnál, de a bőr bomlása miatt az elsők közt tűnik el. „Ha megnézed, a bőre már kezd is leválni – mutat az egyik holttestre Olekszij. Egy másiknak megpaskolja a kabátját, amelyből vörös téglapor száll. – Egy épületben harcolhatott, mielőtt meghalt.”
Bizonyos esetekben egyértelmű, mi okozta a halált. Egy, az útlevele alapján harmincéves, platinaszőke, jóképű orosz katona arcának bal oldalán több centiméter mély hasadás, bal kézfeje kifacsarva pihen az oldalán. Másoknál kevésbé: Olekszij gyöngéd, de határozott mozdulattal felülteti az elhunytat, majd keresi a halált okozó sebesülést, amelyet valahol a lapockái fölött talál meg.
Ma tizennégy orosz és két ukrán katona maradványait kell nyilvántartásba venni és beazonosítani. Az orosz katonák túlnyomó része a holttestek között nem az ukrán propaganda terméke a sajtó megtévesztésére, épp ellenkezőleg. „Folyamatosan vonulnak vissza a csapataink, így ha elesik közülünk valaki, azt jellemzően nem tudják magukkal vinni a katonáink, illetve később már nem tudnak visszamenni érte. Egy-egy megállított orosz roham után a támadók holttestei az ukrán oldalon maradnak, ezért belőlük több van” – mondja Olekszij.
A holttesteket a két fél rendszeres időközönként kicseréli. Vita nem szokott lenni ebből, senki nem akar az ellenség katonáinak földi maradványairól gondoskodni. A csere során az átváltás nagyon ritkán egy az egyhez, nyáron 37 orosz katonáért 563-at kapott Ukrajna. Előfordul, hogy tisztekért, kitüntetett katonákért több holttestet kérnek egymástól.
A cipők árulkodók
Az elhalálozás időpontja és az orosz rohamosztagok felszereltsége megállapítható abból is, hogy némelyik orosz katona a szedett-vetett, egyenruhának alig nevezhető zöldes rongyok mellett tornacipőt visel – ha egyáltalán. Ezekben küldték őket az ukrán lövészárkok elfoglalására az aknamezőkön keresztül orosz parancsnokaik. Ők valószínűleg az időjárás hidegebbre fordulása előtt, október környékén eshettek el.
A mai nap során kiterített holttestek a címkék alapján Csasziv Jar, Pokrovszk, Toreck környékéről, a hírekben is gyakran szereplő, legpusztítóbb pontokról származnak.
Az itt fekvő tizennégy orosz katona is része annak a több mint nyolcszázezres veszteségnek, akik az ukrán fél szerint megsebesültek vagy meghaltak az oroszok oldalán. Bár a szám szinte minden bizonnyal túlzás, a valóságtól nem lehet messze: az Egyesült Királyság 750 ezerre tette az orosz veszteségeket a teljes körű invázió kitörése és 2024 decembere között. Mértékadóbb becslések is több mint százezer orosz elesettel számolnak 2024-re. A szovjet–afgán háborúban körülbelül tizenötezer szovjet katona halt meg, az Egyesült Államok hozzávetőleg ötvenezer főt vesztett Vietnámban, az Egyesült Királyság pedig 750 ezer főt a második világháborúban.
Az ukrán veszteségekről nincsenek elérhető, megbízható információk. Zelenszkij ukrán elnök vitatott kijelentései alapján 2024-ben tizenkétezer ukrán katona esett el, ez havi ezer halottat jelentene.
Оlekszijnek nem számít, orosz vagy ukrán katonát talál, mindenkivel ugyanolyan tisztelettel és profizmussal bánik. „Velük már megtörtént a legrosszabb. A halottak oldalán nem áll senki. Kire számíthatnak, ha rám sem?”
