Álomidők Párizsban

Újra itt az ősz, ismét vége a nyárnak, amely a külföldön élő magyarok számára sokszor a hazalátogatásról szól. Talán az idén még többen várták az otthon élő rokonok, barátok viszontlátását, hiszen a Covid hónapokig bonyolította a hazautazást.

Rendszeres hazajáró vagyok. Majd huszonöt éve, ha tehetem, minden évben legalább egyszer hazamegyek. Bár volt, amikor a távolság zsarnoksága miatt Ausztráliából pár évig nem tudtunk hazamenni, de Párizsba költözésünk után inkább az lett a jellemző, hogy minden tanítási szünetben hazajártunk a gyerekekkel. A Covid azonban ennek is véget vetett, és immár csak nyaralni utazunk Magyarországra.

Az elmúlt negyed évszázadban utaztam repülővel drágán, majd fapadossal; repültem átszállással és direkt járatokkal. Az évek során volt, hogy hazafelé komppal, éjszakai vonattal, busszal, autóstoppal, hirdetésen talált sofőrrel mentem. A járvány miatt az utóbbi két évben gyerekekkel és bőröndökkel tömött autóval indulunk útnak.

Volt, amikor a hazamenés felemésztette az összes kivehető szabadnapomat, az összes megspórolt pénzemet és az összes tengerparti nyaralásról szóló képzelgésemet. Az utazásaim ugyanis évekig nem álltak másból, csak szigorúan a hazalátogatásból.

Hazajártam az Egyesült Államokból, Dániából, Ausztráliából és most Franciaországból is. Rendszeresen.

Mielőtt hazamegyünk

A hazamenetelre az ember mindig rákészül: spórol, tervez, foglal, napokat számol, vásárol, majd pakol.

A kilencvenes évek közepén Texasból bőröndszámra hordtam haza a leárazásokon vásárolt amerikai ruhákat, cipőket; a fagyasztott garnélarákot vagy a mexikói fűszereket. Dániából hazaérve aztán már csak lazacot és gyapjúpulóvereket adtam ajándékba. Ausztráliában mindenféle bőrcuccokból vásároltam be. Franciaországból lassan már szinte semmit nem is viszek (már minden barátomnak lóg a kulcscsomóján legalább egy Eiffel-torony), s mégis egyre nehezebben megy a csomagolás.

Indulás előtt idegesen töltök el egy napot, és migrént kapok. Rendszeresen.

Most már úgy készülődőm, mint aki el sem akar indulni. Győzködöm magam: maradjunk inkább még egy-két napot itthon: addig talán bepakolok. Vagy inkább ne is menjünk most sehova. Jó nekem itt!

Talán az évek során elmúlt a honvágyam? Vagy valami tranzíciós szorongásban kezdtem el szenvedni, s egyre kevésbé viselem a változást, az országok közötti ugrabugrálást?

Dehogy!

Inkább az lehet, hogy félek nekiindulni annak a sok szívfájdalomnak, amelyet majd a búcsúzás fog megint okozni. Minél előbb érünk haza, annál közelebb lesz az elbúcsúzás napja is. Késleltessük hát a búcsúzást azzal, hogy késleltetjük a viszontlátást: álljunk meg az úton egy-két napra!

Megérkezés és kultúrsokk

Aztán mégis elindulunk. Minél keletebbre tartunk, annál kisebbek a hegyek, olcsóbbak a benzinkúti kávék és passzosabbak a ruhák. Csak onnan tűnik fel, hogy átléptük a határt, hogy az autón nagyobbakat dobnak a kátyúk és göröngyök. A napraforgótáblákat követő kisvárosok útszéle pedig kiszínesedik: plakátok, hirdetőtáblák reklámoznak boltokat, vállalkozásokat, ideológiákat. Az utcára kipakolt áruk is jelzik: megérkeztünk. A látottak alapján a gyerekekkel verset is gyártunk. „Gyümi, ubi, buri, kuki: itthon vagyunk, mami, papi!”

Mivel várjunk? Mit főzzünk?

Régen, amikor még kezdő hazajáró voltam, mindig elképzeltem előre az érkezésemet. Megrendeltem mamától, anyutól a húslevest, a mákos gubát, a csirkepaprikást vagy a Gerbeaud-szeletet. Aztán mire hazaértem a busztól agyonrázva, a repülőtől kiszáradva, a jet lagtől kómásan, már enni sem bírtam.

Ma már semmit nem kérünk. Megérkezünk, örülünk. Örülünk, hogy még élünk, hogy még élnek, hogy van még kiért hazamenni. Mert sokan már nem is mennek a külföldön élő barátaink közül. Ha nincs kiért, minek? Akik számítottak nekik, már maguk is elmentek, meghaltak vagy elkoptak. Akik megmaradtak, azok pedig szívesebben látogatják őket külhonban. Lángost szerintük meg bárhol lehet sütni, a színházi előadásokat már online is meg lehet nézni.

Mi még mindig hazajárunk

Mi még megyünk. Örömmel látogatjuk meg azokat, akik még kíváncsiak ránk. Egyre többet találkozunk olyanokkal is, akik maguk is hazajárók, akik szintén máshol élnek a nagyvilágban.

Az első pár nap egy ilyen hazaérkezés után még kultúrsokkban telik, majd lassan megszokjuk az ízeket, a szavakat, a szeretetet.

Aztán a nyár felénél elkezdünk szomorkodni, hogy mindjárt búcsúzhatunk. Mindjárt elmúlnak a diófa alatt eltöltött lusta napok, s hamarosan véget ér mind a balatoni lubickolás, mind az esti fagylaltozás, mind a gólyafiókák fürkészése. S mielőtt észbe kaphatnánk, már kezdődhet is újra a pakolás.

Hazavihetjük-e az otthonosságérzetet?

Vajon hány könyvet, gyerekmesét, szuvenírt és ajándékot tömhetek még bele a bőröndbe? Elférnek-e a régi naplóim az autóban? A gyerekkori fotóalbumok? A magyar nyár napsugarait konzerváló baracklekvárból hány befőttesüvegnyit tudok berejteni a csomagtartó aljába, hogy aztán az elkövetkező hónapokban egy-egy palacsintát megkenve eszünkbe juthassanak azok a napok, amikor együtt főztük, kavargattuk ezt a narancssárga honvágyelixírt?

Becsomagolhatjuk-e az itthoni létünket a nyár végén? Bebőröndözhető-e a sok emlék, vagy sem? Visszavihetünk-e bármit is ebből az otthonosságérzetből Párizsba, ahol most éppen élünk? Párizsba, a városba, amely elvarázsol, de amelyre szinte sosem gondolunk, amíg otthon vagyunk.

Amíg otthon sétálgatok a Várban, vacsorázom egy pesti étteremben, grillezünk régi barátokkal, napozunk a siófoki parton vagy játszóterezünk a monori Strázsa-hegyen a gyerekekkel, Párizs egyik szeglete sem hiányzik. Nem gondolok sem a montmartre-i kedvenc kávézónkra, sem a Michelin-csillagos éttermekre, sem a Szajnán unottan úszkáló sétahajókra. Ha otthon vagyok, olyan, mintha Párizs nem is létezne, mert Magyarországon érzem magam a legjobban otthon.

Legalábbis egy nyár erejéig. Legalábbis addig, amíg lehet a diófa hűs árnya alatt gondtalanul olvasgatni. Legalábbis addig, amíg vannak, akik megisznak velem otthon egy-egy csésze teát, és amíg a gyerekek körül ott ugrálnak az unokatestvérek, a nagyszülők s barátaink csemetéi.

A búcsú ideje

De mi lenne, ha vége lenne a nyárnak? Ha – mint mindenki másnak – otthon is el kellene járni naponta iskolába, munkahelyre? Be kellene sorolni a dugókba, a postán a sorokba, s ha baj van a gyerekkel éjjel, rohanni az alulfinanszírozott kórházba, ügyeletre. Ha otthoni fizetésből kellene megvenni a lassan már párizsi árakkal bíró élelmiszert. Akkor vajon milyen lenne otthon lenni? Ezen gondolkozom, miközben kikanyarodunk a ház nagykapuján, s elindulunk hazafelé.

A gyerekek a hátsó ülésen sírva integetnek a mamának, papának. Az osztrák, a német, a svájci hegyek magasságai és mélységei között aztán a búcsúzás fájdalma enyhülni kezd. Reményik Sándor verse jut eszembe, amelyet az öcsém gyerekként sokszor szavalt: „Valamitől mi mindig búcsúzunk.”

Később eszembe jut egy Párizsban élő néni története, aki nemrég mesélte, hogy fiatalkorában, amikor aggódó anyja vissza akarta csalni Pestre, azt felelte neki: „Amíg Párizsban élek, innen bármikor elmehetek. Ha baj van, akkor felülök a vonatra, és hazamegyek. Amíg itt lakom, innen legalább van hova hazamennem. De ha otthon élnék, és rossz lenne, vajon hova mehetnék?”

Megnyugszom, mire megpillantom az estében csillogó Eiffel-tornyot a főút mellett.

Belátom, hogy Párizsban élni azért is jó, mert innen bármikor haza lehet menni.

Párizsba sokáig nem szökött be a nyár. Még júliusban is egymást követték az esős, hideg napok. A borús időre ráunva úgy döntöttünk, ha esik, ha fúj, szervezünk mégis egy kültéri programot. Kapóra jött, hogy városszerte gyönyörű bizánci kék poszterek hirdették, hogy a Louvre Árkádia titka néven „kincsvadászatot” szervezett a Tuileriák kertjében.

Nomen est omen: a családom szeret játszani.

Mivel július közepén sem ért véget a zivataros tavasz, nem volt nehéz disszonáns hangulatba esni. Bár örültünk, hogy nem kell forró lakásban izzadni, de a vakáció közepén már nagyon kikívánkoztunk a szabadba. Így hát regisztráltunk az interneten a Louvre kerti játékára. Már az sem számított, ha talpig vízálló cuccokba burkolva kell megfejtenünk a múzeum titkát. Másnap már a belvárosi kert közepén álltunk egy kis sátor mellett (a nyári leárazásokon vásárolt esőkabátokkal felszerelkezve), ahol a többi csapattal együtt minket is felvilágosítottak a játék menetéről. Küldetésünk az volt, hogy fejtsük meg a görög mitológiából ismert idilli világnak, Árkádiának titkát, amely évszázadok óta parkokban és kertekben nyugszik, a fák és a virágágyások között, „a szobrok figyelő szeme előtt”.

Kiderült, hogy a logikai játék másfél órát vesz majd igénybe, amelynek során biológiai és irodalmi tudásunk segítségével jobban megismerkedhetünk a kert növényvilágával és művészetével is.

A szervezőktől kaptunk egy ceruzát, egy térképet a Tuileriákról és egy, a kérdéseket tartalmazó leporellót.

Kezdődhet a kincsvadászat

A mi idősávunkban a csapatok között volt egy úri modorral megáldott fiatal férfi a barátjával, egy filippínó nő francia férjével és gyerekeivel, két nő két kislánnyal és egy egyetemista szerelmespár. Az elején úgy tűnt, mintha egymást kergetnénk: mindannyian kérdésekkel a kezünkben próbáltunk rájönni, hogy a kert melyik pontján rejtették el a játék következő állomását.

A konyhakertnél egy másik csapat egyik kislánytagja ránk mutatott, és elordította magát:

„Dugjátok el a térképet! Jönnek!”

Akkor még bennünk is élt ez a vad versenyszellem, aztán hamar beletörődtünk, hogy mi, babakocsis családtagunknak köszönhetően a többiekhez képest igencsak le fogunk maradni. De nem számított, hiszen a játék nem verseny volt. Mindenki haladhatott a saját tempójában.

Helyiek és idegenek

Hirtelen úgy tűnt, mintha csak mi, játékosok lennénk a kertben. Csak ők kerültek a szemem elé, akárhová néztem. (A Julius Caesar-szobrot is csak azért találtuk meg, mert láttuk, hogy a filippínó–francia család tagjai ott jegyzetelnek hevesen mellette.)

A Tuileriákban voltak jópáran. Az esős hetek után ez volt az első (enyhén) napos délután (az esőkabátokat nem győztük a babakocsi alá tömködni).

Eszembe jutott, hogy két éve nyáron pont itt sétálgattunk, a középső, kerek szökőkút körül, amikor egy tömött hátizsákos család úgy megörült nekünk, mintha a Tundrán hallottak volna magyar szót (épp a nagyobb lányomat intettem kevésbé feltűnő viselkedésre).

A magyar turisták örömükben egyből azt kérdezték, honnan jöttünk. Mondtam nekik, hogy innen, mert itt lakunk. Elszörnyedve kérdeztek vissza: „Itt?”, majd körbemutattak a hajdani királyok kertjében: „De hát itt, hogy lehet ezzel a »sokmindenfélefajta« emberrel együtt élni?”

Nem akartam a játékot elrontani azzal, hogy felidézem ezt a beszélgetést, inkább örömmel konstatáltam, hogy a pandémia után igencsak megcsappant az idelátogató turisták száma. A parkban szinte csak az itt élő helyiek lófráltak (nem volt szinte egyetlen hátizsákos, barettes, sem szelfibotos figura se).

A Tuileriák kertje szellős volt, kellemes.

A franciáké volt idén nyáron Párizs

A kerthelyiségekben nagyszülők ücsörögtek, vasalt ruhákban szaladgáló unokáikat nézték.

Máshol tinédzserek hevertek a gyep szélén francia rapet hallgatva, nem messze onnan, ahol gyerekek hajókat helyeztek a szökőkút víztükrére.

A kert egyik árkában két kecske legelt.

A múzeum épületének tövében egy hajléktalan sonkadarabokat halászott ki a szemeteskosárból, amelyeket a bokrok közül szaladgáló patkányoknak dobált. Egy magára igencsak adó nő kis pomerániaija azonban felkapta az ingyenfalatokat, ezzel úgy felbőszítette a patkányetető férfit, hogy hangos szitkozódásba kezdett. A hölgy alig tudott elmenekülni, magas platformcipője ki-kibicsaklott a finom kavicsokon.

A kert egyik sarkában egy méhész babrált a Louvre kaptáraival, amelyek szorgos kis lakói a fűszernövényekkel teli konyhakert körül zsongtak. Apácák siettek át a kerten rózsafüzért morzsolva.

Párizs olyannak látszott, mintha egy XXI. századbeli impresszionista festő művébe csöppentünk volna.

„Ilyen életszagúnak, de mégis családiasnak, ilyen sokszínűnek, de mégis elegánsnak, ilyen burleszknek és játékosnak szeretem Párizst” – gondoltam.

Érdekes, hogy ha lenne itt turista, akkor sem tudnának sokan erről a játékról, hiszen az egész csak franciául létezik. A Louvre is mintha idén a helyieket akarná idecsalni. (Vagy egyszerűen a franciák nem akarták, hogy holmi „idegen” találja meg Árkádia itt nyugvó kincsét.)

Amikor két cézár kerül egy kertbe

Miközben már lassan két órája rohangáltunk a kertben, összefutottunk a fiatal fiúkkal, akik igen tapintatosan megkérdezték, hol tartunk a játékban. Megmutattuk a már addig bejelölt állomáspontokkal tarkított térképünket, ekkor arcukra kiült a döbbenet: eltévedtek.

Kiderült ugyanis, hogy Julius Caesar egy másik szobrát jelölték be. Így jöttünk rá, hogy a Tuileriák kertjében két cézárszobor is van. (Az egyik Ambrogio Parisi 1694-es, a másik Nicolas Coustou 1696-os alkotása.) S ha két dudás egy kocsmában nem fér el, akkor nyilván az is rossz jel, ha egy királyi kertben két cézár lakozik.

Megbeszéltük, hogy szóvá tesszük majd a szervezőknek, hogy a két cézár miatt sok játékos tévútra térhet, de mire befejeztük a játékot, már nem maradt időnk szólni senkinek.

A csavarok a játék vége felé ugyanis egyre izgalmasabbak, egyre meglepőbbek lettek. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy Agatha Christie-regényben, a nagyobb lányom szerint a misztériumjáték Harry Potter-es volt, a férjem pedig (enyhén cinikusan) egy Shyamalan-filmhez hasonlította az élményt. Úgy tűnt, a kétévesünk addigra mintha álomvilágba keveredett volna – elaludt a babakocsiban.

Fény derül a titokra

Három óra sétálgatás után aztán megtaláltuk Árkádia titkát. Megnyugodtunk, hogy jó helyen járunk, mert a célban ott csókolózott az a szerelmespár, akikkel együtt kezdtük a játékot. Ők is lassan andaloghattak. A versenyszellemet mindvégig megőrző csapatok nyilván addigra rég végeztek.

Bár megfejtettük a rejtélyt, de örülni már nem volt sok időnk, mert jött a parkőr, és kifütyült minket. Lefújta a játékot. Lefújta a napot. Bezárta a parkot. Aznap este megnéztük (immár huszadjára) az Amélie csodálatos élete című filmet (a nyolcéves miatt egyes részeket átpörgettünk). Yann Tiersen filmzenéjétől elbűvölve követtük végig, hogy a főszereplő fiatal lány milyen kincsvadászatokat, rejtvényeket eszel ki szerette számára.

Ez a film sokakat kifejezetten idegesít, mert olyan túlszínezett, olyan kapkodó, olyan irracionális, hogy tikkes szemrángást kapnak tőle.

Mi aznap este sem találunk semmi életszerűtlent a francia lány csodálatos életében. Hiszen egy ilyen nap után mi is úgy látjuk Párizst, mint Amélie: színesnek, hihetetlennek, életszagúnak és játékosnak.

(A játék – amelyet a Louvre múzeum számára a L'Equipe ludique ügynökség a Tuileriák kertjének kertészeivel szorosan együttműködve tervezett – franciául játszható, bár egy jó fordítóprogram sokat segíthet. Ingyen, internetes regisztráció után augusztus 29-ig játszható a párizsi Tuileriák kertjében.)