Karantén-család

A zuhanás

„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben...”

Mostanában egyre többször zakatol a fejemben ez a jelenet Kassovitz Gyűlölet című filmjéből. Mindenhol csak a minden rendben, nem hagynak magára senkit, mindenkit meggyógyítanak mantrái visszhangoznak, miközben a valóság ennek szöges ellentétét mutatja.

„Csak egy macska”

Nálunk a halál kézzelfogható, rideg valósága cáfol rá a fenti mantrára. A macskánkat hetekig hordjuk kezelésre, elvileg csak egy tályoggal, mire felkeresünk egy másik állatorvost is. Ő az, aki elmondja nekünk, hogy nincs minden rendben, mert ez nemcsak egy tályog, hanem daganat, ráadásul olyan helyen, ahol nem tudja megoperálni. Persze, lehet mondani, hogy csak egy macska (volt – még szokni kell a múlt időt), de a csibék (azaz az 5, 7 és 9 éves lányaim) számára életük szerves része (volt) már kicsi koruktól. Bundás, dorombolós, nyávogós, egerésző (és olykor sajnos madarászó) családtag. Szóval a három csibének az állatorvosi rendelőben szakadt meg a minden rendbenben való hite. És a szívük is.

„Rákkutató leszek, és halhatatlan cica”

Úton hazafele aztán a legnagyobb, miután kihüppögi magát, elmondja, hogy feladja híres hollywoodi színésznői karrierjét (vagy legalábbis annak álmát), a középső is rákontráz, ő is lemond arról, hogy fodrász vagy kertész legyen, és annak szentelik az életüket, hogy rákkutatóként feltalálják végre ennek a gyűlöletes betegségnek az ellenszerét. Amikor a harmadikat, a legkisebbet kérdezik, hogy és te mi leszel, ő azt mondja: cica, de egészséges és halhatatlan.

Majdnem csodákra képes az összefogás a bajban, de csak majdnem

Üzenetet kapunk az iskolától. Segítségre van szüksége az egyik családjuknak, mert leégett a házuk, a négy gyerek (mind a négy náluk tanul) édesanyja életét veszítette a tűzben. Még aznap ruha- és tartós élelmiszergyűjtés indul, a város éttermei egymás után jelentkeznek, hogy melyik héten tudnak felajánlani ingyen étkezést a családnak. Csoport is alakul a közösségi oldalon, ahol rendszerezik, ki milyen segítséget, támogatást tud nyújtani, közben szakemberek jelentkeznek, hoznak építési anyagot, elhordják a romokat, és elkezdik újra felépíteni a házat. Hogy az apa és a négy gyerek visszakapja az életét, vagy legalábbis azt, amit visszakaphatnak belőle anya nélkül.

Egy városnyi halál

Közben megdől a napi COVID miatti halálozási rekord. Mára annyi életet veszítettünk csak itthon, mint amennyien például Tatát lakják. Egy egész városnyi ember, akik többek voltak puszta számoknál és alapbetegségeknél.

Akik éreztek, szerettek, és akiket viszontszerettek. Akik nem érdemelték meg, hogy lélegeztetőgépre kötve, teljesen egyedül, mesterséges kómában érjen véget életük. Ezt senki sem érdemelné meg. Móni sem.

Fészek a családokért

Móni egy olyan civil egyesület csapatának volt a belső motorja, amit nevelőszülők alapítottak már több mint negyed százada, mert a saját szemükkel látták, hogy elkél az állami gyermekvédelmi rendszernek a segítség. Fészek Gyermekvédő Egyesület néven a tettek mezejére léptek hát: nevelőszülői hálózatot hoztak létre, és átmeneti gyermekotthont alapítottak. Utóbbiba sokszor az utcáról csengettek be a bajba jutott gyermekek (és nem ritkán: édesanyák). Azon ügyködtek és ügyködnek, amiről elvileg az egész gyermekvédelmi rendszer szól(na): hogy minden segítséget megadjanak hozzá, hogy egyben maradhassanak a családok. Kollégájukat viszont a COVID végérvényesen elszakította családjától: férjétől és újszülött kisbabájától.

„Minden annyira gyorsan történt… Március 10. környékén beszéltünk telefonon. Rekedt volt a hangod, picit köhögtél. Azt mondtad, semmiség, csak picit meghűltél – hétvégén kertészkedtél, és biztos akkor fáztál meg. Március 16-án már a kórházból írtál: be kellett menni – COVID, de a baba jól van, és biztonságban vagytok, minden oké lesz. És aztán minden annyira gyorsan történt… lélegeztetőgép, császármetszés, ima, sok-sok ima, és egyszer csak jött a hír: Móni elment, nem harcol tovább! Itt hagyta kisfiát – akit annyira, de annyira várt!"– írják volt kollégái a Fészek oldalán.

Adózni kell, nincs mese

Az egyesület adománygyűjtést szervez a koraszülött kisfiú számára, de azt kérik, hogy aki utal, az egy összegben csak 83 700 forintot utaljon. Mert ha annál többet utalnak, azután adóznia kell a fiatal férjnek, aki egyszerre lett özvegy és édesapa, akinek a koraszülött gyermeke még inkubátorban van, és akinek nincs havi 300 ezer forint megtakarítása. Sem yachtja. Amúgy minden rendben.

Talán nem számít spoilernek, ha leírom, a Kassovitz-film nem zárul happy enddel.

„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben… Nem a zuhanás számít. A leérkezés.”

Vigyázz, kész, karantén

Szóval kezdődik megint. Ha a tavaszi szünetet is beleszámítom, egy hónapnyi együttlét a három csibével. Home office, digitális tanulás, és közben persze az egyre inkább elúszó háztartási munkák. A lényeg, hogy már tapasztalt rókák vagyunk ezen a téren, nem érhet semmi meglepetés.

Másnap a suli fabebook oldalán az igazgatóhelyettes bejelenti, hogy összeomlott az e-kréta, még mielőtt elkezdődött volna a távoktatás. A jó hír az, hogy ez minket nem érint, mert mint az már tavaly is bebizonyosodott, hiába pumpáltak bele milliárdokat, a rendszert mindenre lehet használni, csak távoktatásra nem. Ezért most már nem is ezen tervezték beizzítani az online oktatást, hanem Google Classroomon. Hallelujah.

Mi kell a gyereknek? (nem a rémszitter)

Közben elmegyek tárgyalni a bébicsősszel, akit az ovi ajánlott. A nő hosszas kávézás és vírusszkeptikus elméletei kifejtése után elém tolja a telefonját, benne egy táblázattal, amit nem küldhet el, ill. nem fotózhatom le, mert illegálban dolgozik, nem ad számlát. A táblázat szerint 2500 forint/óra 3 gyerek, ha a csibék csak biodíszletként vannak a házában. Ha foglalkozik is velük, mondjuk ad nekik egy színezőt vagy kimennek hintázni, akkor az további 2500/gyerek. A tévénézés ingyen van, de elképzelni sem merem, hogy 10 óra "babócázás" után milyen zombikként kapnám őket vissza. Kaját otthonról nem hozhatunk, azt majd ad nekik ő, de nyilván az sem ingyen van.

Fejben kezdem összeszámolni, hogy kb. hány nap meló után megy el az összes pénzem a bébicsőszre, amikor nevetve hozzáteszi, az az anyuka a kedvenc kliense, aki azt mondta neki, tőle azt csinál vagy nem csinál a gyerekével, amit akar, csak legyen pulzusa. Itt már tudom, hogy én nem leszek a kedvenc kliense. Sőt, a kliense sem. Bébicsőszkeresés újratöltve.

Üdv a digitális osztályteremben, avagy hogyan ne gerjedj online énekórán

A két iskolással reggel beizzítjuk a kütyüket, és bekapcsolódunk a digitális osztálytermeikbe. Az iskolánk próbál segíteni, amennyire tud: adnak tabletet annak, akinek kell. Mármint annyit, amennyi van. Áramot és internetet már ők sem tudnak adni hozzá. Mi szerencsések vagyunk, hogy mindezzel rendelkezünk, nem úgy, mint az ország lakosságának egy jelentős, láthatatlan része.

A digitális tanulás döcögve indul. A nagynak először azért szól a tanítónője, mert “kép van, hang nincs”, segítsek már bekapcsolni a mikrofont. Következő órán, ami történetesen ének, azért könyörög a tanítónő, hogy kapcsoljuk már ki, mert “gerjednek a gyerekek”. Online énekóra némán.

COVID-generáció

A középső csibe elsős, ő utálja legjobban ezt az egészet. Túl nagy a tempó, nem bír haladni a többiekkel. A tanító néni azt ajánlja, olvasson otthon többet, de nem akar, már az egésztől elment a kedve, pedig a nővére és mindenki körülötte falja a könyveket. Nem mondom se neki, se a tanító néninek, hogy szakemberek szerint egy egész COVID-generációt nevelünk most ki ezzel.

Tavaly kimaradt az utolsó félév az oviban, ami fontos lett volna az iskolaérettséghez. Szeptembertől meg rohamtempóra kapcsoltak a pedagógusok, hogy ha bekövetkezik az, ami most bekövetkezett, akkor se maradjon le annyira az osztály. Az osztály nem is marad le, csak egy-egy gyerek. Az én gyerekem is. Aki lázadásképp a tengerimalacait teszi a klaviatúrára, és ezzel az egész osztály, meg a tanító néni képernyőjére, hogy akkor tessék, a malacok majd jobban olvasnak nála.

Mi kell a gyereknek? 2. nekifutás az iskolapszichológussal

A legkisebbnek nincs online óvoda, hála Istennek, de kapunk időnként pár feladatot a logopédustól, azokat élvezettel csinálja meg velem. És kapunk levelet az iskolapszichológustól is, aki azt írja, teljesen rendben van, ha nem csinálnak meg minden házit a csibék, és az is, ha én nem tudok mindent megtanítani nekik. Ha végre egyszer vége lesz ennek az egésznek, úgysem arra fognak emlékezni, hogy mit csináltak meg a sulinak, hanem arra, hogy hogyan érezték magukat. Úgyhogy ő csak annyit ajánl, öleljem meg és mondjam el nekik, hogy szeretem őket. Nem ismerem személyesen, de ezzel seperc alatt belopja magát a szívembe.

A varázsige COVID ellen

Közben véget ér a digitális tanítás, jöhet minden más. Például a Harry Potter-jelmez, amiben a legnagyobb csibe győzköd arról, hogy ő simán legyőzi ezt az egész vírust, ha suhint egyet a varázspálcájával, és azt mondja: “Abrakadabra!”.

Aztán hozzáteszi, legyőzi Cili nénit is, hiába mondom neki, hogy őt nem kell. A tavalyi otörzses sajtájokból ugyanis nem a nyunyókák meg a hipós tojások maradtak meg a fejében Cili néniről, hanem az, amit róluk (kicsikről és nagyokról) mondott. Tudniillik, hogy bár ők nem lesznek olyan betegek a vírustól, de a szüleiket és a nagyszüleiket simán megölhetik. Ő ezt olyan szinten magára vette, hogy hosszú ideig minden este sírt, lát-e még élve reggel, mert lehet, hogy apró kis szervezetéből átjönnek a vírusok az enyémbe, és reggelre meggyilkolnak.

Azóta nem nézzük vagy hallgatjuk Cili néni bölcsességeit. A rémálmok pedig, remélem, lassan elmúlnak. A lényeg, hogy itt vagyunk egymásnak és egymással. Így talán semmi baj nem érhet minket.