Aréna napló

Lassan öt hónapja, hogy az Arénában, az Erőss Zsolt sportcsarnokban éli mindennapjait közel 120 ember. Akiknek az év elején mindenük elégett a csíksomlyói romatelepen kiütött tűzben.

Egy pillanatra hunyjuk be a szemünket és próbáljuk elképzelni, hogy mindenünk elveszett egy tűzben (Mindegy, hogy mi az, a „mindenünkben” az a fontos, hogy a miénk volt, kötődtünk hozzá.) És lassan öt hónapja 120 emberrel együtt élünk. Egymás mellett alszunk, horkolunk. Közös zuhanyozót használunk. Nincs egy hely, ahol csak mi lehetünk, csendben, magunkban.

Nincs egy szekrényünk, egy ajtónk, egy virágunk. Ami csak a miénk. Onnan járnak a gyermekeink iskolába. Nincs saját szobájuk, íróasztaluk, saját ágyuk. Onnan járunk munkába. És nincs egy konyhánk, ahol legalább egy krumplilevest főzhetünk. De nincs jövőképünk sem, mert teljesen homályos, hogy mi lesz holnap.

Nincsenek rokonok, ahova költözhetnénk és nincs megtakarított pénzünk, amiből kifizethetnénk egy albérletet. Szóval mindezt próbáljuk elképzelni. Van viszont hosszú hetek óta tartó hideg, mert nincs fűtés az arénában. (Tudom, hogy június van, de tegnap reggel 1 fok volt, én idén ezredszer vettem ismét elő a téli kabátomat és miközben ezt írom, megy a fűtés.) Vannak viszont kisbabák, újszülöttek, gyermekek, kismamák.

Mi van a közöny mögött?

Hetek, hónapok óta gondolkodom, honnan ez a borzalmas közöny bennünk. Mi az oka? Mi váltja ki? Adtam magamnak pár választ. Egyrészt a hagyomány. Ahogy felnőttünk. Már kicsi gyermekeinknek azt mondjuk, hogy „ha rossz vagy, elvisz a cigány”. Hogy a „cigányok büdösek és lopnak” (á la Perkucigó). Ez az alapzaj.

Erre tevődik rá az, hogy hozzájuk képest érezhetjük magunkat értelmiséginek, értelmesebbnek, jobbnak, civilizáltabbnak, elitebbnek, értékesebbnek. Mintha ez mind a mi érdemünk lenne. (Csak szerencsénk volt és jó helyre születtünk. Szerintem voltak nagyszüleink, szüleink, akik támasztottak millió irányból, amikor borultunk, voltak tanítóink, tanáraink, akik sokat tettek azért, akik ma vagyunk, volt egy rendszer az életünkben, ahol nem kérdőjelezték meg, hogy jár-e nekünk a tanulás, a tanítás, az ezredik esély is.)

Aztán jól kis is használjuk a cigányokat. Ahol csak tudjuk. Lekaszálják az udvart, adunk cserébe két rongyot, amit amúgy sem használnánk semmire. Veszünk tőlük pár baniért ágseprűt. Alkalmazzuk őket szolgának (nem túlzok, ma hallottam, így hívják azt, akit az állatok mellé vesznek fel) 700 lejért.

Még egy nagyon fontos eleme van a cigányokkal szemben táplált gyűlölködésnek: az elszámolatlan adományok. Rengeteg embertől hallottam, hogy „hát adtunk egy csomó pénzt, azt már elitták?”. Azt gondolják sokan, hogy a nekik küldött összegeket kiosztották közöttük. Volt, aki azt is pontosan kiszámolta, hogy mennyi pénzt kaphattak fejenként az arénában élők. És ők elitták - tartja a szóbeszéd. Hát nem. Nem kaptak pénzt, és nem itták el.

A közömbösség, a gyűlölködés másik alapeleme az untig ismert „közös ellenség” képe. Amikor ennek alapján határozzuk meg magunkat. Hogy mi nem vagyunk „ők”, akik sokkal rosszabbak, mint mi. Ugye, azt ismerjük, amikor a nacionalista román sajtó rólunk ír így? Olyankor felismerjük, felháborodunk, méltatlankodunk. Amikor viszont mi is így viselkedünk....

Gyermeknap nélkül

Gyermeknap van. Amikor kiírjuk a profilunkra, hogy „minden gyermek kincs”. Én hiszem ezt. Tényleg. És hiszem azt is, hogy minden gyermeknek joga van egy kis örömre, melegre, felhőtlenségre. Minden egyes gyermeknek. A kis koszos, taknyosnak is, a mód nélkülinek is, a szegénynek is, a betegnek is, a gyengének is.

Ma kellett volna lennie CSíki Brazilok futóedzésének. Mivel Csíkszeredában fantasztikus gyermeknapi programok voltak, arra gondoltam, hadd menjenek. Megírtam és megüzentem nekik, nem lesz edzés. Június elseje, este van. Egyszerűen nem bírom megkérdezni őket, hogy vitte-e el őket valaki gyermeknapozni, látták a tűzoltókocsit, a nyomozókutyákat? Ültek a körhintára? Kaptak egy fagyit legalább ma? Félek, a válaszuk az lenne, hogy nem.

Kezdetben naponta jártam a csíkszeredai Erőss Zsolt sportcsarnokba, amit a helyiek Arénának hívnak. Itt lakik több, mint négy hónapja az a több, mint száz ember, akiknek az év elején leégett az otthona egy kályhából kipattant szikra okozta tűzben.

Mára kicsit átalakult a kapcsolattartásunk módja, heti háromszor futóedzést tartok nekik Makai Viktória programja alapján, és igyekszem mellettük lenni, amikor szükség van a segítségemre. Tizenkilencen végzik a sofőriskolát, többen részt vesznek a varrodai programokon, de ennek alakulásához időre és türelemre van szükség.

Egy napom

Izgatottan vártam május 18-át. Ezen a napon vizsgázott elméletből az első két beiratkozó. Valamiért mindig nagyon macerás és bonyolult a vezetői engedélyhez szükséges vizsga Romániában. A szabályok szerint az iskola elvégzését követően egy évig lehet próbálkozni, és csak online lehet jelentkezni az elméleti vizsgára.

Ezzel kezdődik a kálvária, hiszen leghamarabb három hét csúszással kapnak időpontot a jelentkezők, és csak a sikeres elméleti vizsga után jelentkezhetnek a gyakorlati vizsgára. A gyakorlati vizsgára való jelentkezés még nehezebb, itt három hónapot kell várni a vizsgáig. Úgy, hogy ha közben eltelik a rendelkezésre álló év, gyakorlatilag mindent elölről kell kezdeni, természetesen újra fizetve az összes költséget. Szóval érdemes tanulni, hogy az első vizsgáról sikeresen kerüljön ki a jelentkező.

18-án reggel, vizsga előtt találkoztam a két jelentkezővel. Szerettem volna bátorítani, megnyugtatni őket, de rájöttem, sokkal idegesebb és feszültebb vagyok, mint ők. Így inkább hagytam, hadd oldják meg magukban a regisztrálással és egyebekkel járó ügyintézést. Délben jött az üzenet, Dezsőnek sikerült, Leventének nem. Nagyon örültem, végtelen hálát éreztem, hiszen tudtam, a jó eredmény a többi jelentkezőnek is szárnyakat fog adni.

Később találkoztunk, meghívtam Dezsőt egy ünnepi fagyira. Leültünk a parkban egy padra és ettük a fagyit. Néztem, ahogy fülig ér a szája és arra gondoltam, ez minden munkát, minden ügyintézéssel járó bonyodalmat megér. Megszólalt: „Tudja maga (mert hiába kérem, hogy tegezzen, nem akar és nem fog), ez az érzés mindennél jobb. Most érzem igazán, hogy milyen valamiért megdolgozni és élvezni az eredményét.” Hát, erre mit mondhatnék.

A börtön

Kora délutánra a börtönbe volt időpontom. Egyikük korábbi felfüggesztett büntetését váltották letöltendőre. Árvaházi fiú volt, a somlyói cigányok befogadták, ott élt velük. Az Arénából vitték be húsvét napján. Halk szavú, írni-olvasni tudó fiatalt ismertem meg benne, aki sokat segített a papírok intézésénél, kitöltésénél. Mondták, senkije nincs, semmije nincs. Összeraktam pár dolgot, pólót, szabadidő-ruhát, sampont, fogkrémet.

Amúgy az újságírói kíváncsiság is ott furkált bennem, érdekelt, hogy működik egy ilyen látogatás. Már az időpont kérésénél kiderült, senki nem beszél magyarul. A látogatásnál ehhez hozzátevődött az a tapasztalat is, hogy senki nem beszél "emberül" a látogatóval sem. Gondolom, akkor mással sem. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy többszörös gyilkos vagyok, akit csak ráncolt szemöldökkel és hangosan lehet megszólítani. A biztonsági ellenőrzést, zsebeim kiürítését és személyes tárgyaim letételét követően átvették a csomagomat. Igaz, csak azt, amit ő írásban kért, mellé sem egy fogkrémet, sem egy zoknit nem vettek el.

Ezt követően - akárcsak a filmeken - telefonos, plexifalas fülkébe kísértek. Miről is tudtunk volna beszélni? Azon túl, hogy köszöni, amit vittem és hogy három napig meg sem mozdult az ágyban, amikor bevitték, annyira félt. "Egyébként az a legrosszabb, hogy nem történik semmi, nem telik bent az idő" - mondta. Kiderült, az étel ehető, legtöbbször babfőzeléket kapnak. Vásárolni lehet a börtön területén levő üzletből, de neki nincs rá pénze. És látja az ablakból a román templom tornyát, néha ránéz és imádkozik.

Dermedt, nyomasztó érzéssel léptem ki a börtön kapuján. A májusi napsütés helyett hideg esőt fújt a szél. Mindent szürkének és súlyosnak láttam, éreztem. Azt éreztem, ezt nem bírom és nem tudom csinálni. Bármennyire szeretnék támasza lenni, segítsége lenni, bármennyire hiszek abban, hogy minden ember megérdemli a második, a harmadik esélyt is, én képtelen vagyok ebben segíteni. Meghaladja az erőmet, túl sok számomra.

A kárpótlás

Délután a Csíki Brazilokkal volt edzésünk. Kedden, csütörtökön és szombaton fél hattól a Gyermek-sétányon levő futópálya melletti padnál, a padunknál találkozunk, bemelegítünk, lefutjuk a Makai Viki által írt programot (vagy egy részét), nyújtunk és kicsit beszélgetünk. Ezen a szeles-esős-hideg-dermedt napon - bevallom - semmi kedvem nem volt ehhez sem.

Gondolataimban folyamatosan a börtön járt, és gyötört az a gondolat, hogy teljesen fölösleges minden edzés, minden futás. Ezek a gyerekek ott nőnek fel, ahol nincs asztal, nincs ágy, nincs villany és nincs víz a házban. Ahol gyakran patkányok rágnak szét mindent. Úgy nőnek fel, hogy folyamatos éhesek, állandó veszélyben vannak, gyakorlatilag semmi esélyük nincs arra, hogy normális életet éljenek. Csak azt tudják, hogy amit megfogtak, amit megettek, az az övék. Minden más bizonytalan. Tőlük várom én el, hogy fegyelmezett gyerekként, kamaszként végezzék az edzést? Ezekkel a gondolatokkal érkeztem meg a futópályára, ahol több mint húszan vártak rám. Épp egyik panel ablakából kikönyöklő asszonysággal vitáztak valamin.

Bemelegítettünk, elmondtam a feladatokat, indultak. A második körnél - én magam sem értem, miért - mindenki nevetett. Álltam a futópálya szélén, bevártam egyiket, másikat, pacsiztunk, futottak tovább. Azt vettem észre, hogy szinte teljesen eloszlottak a fekete felhők, kisütött a nap, igazi május lett az edzés végére. És a nyolc apróság, akik nagyjából egyidősek, egyforma testalkatúak, akiket kis katonáknak hívok, kérték, hadd futhassanak még két kört. Egyenletesen, szépen, jó ritmusban távolodtak, de tudtam, pár perc múlva a kör másik oldalán vissza fognak érni és csupa mosoly lesz a kis koszos fejük.