Brüsszeli buborék

Van egy temető Brüsszelben, amely mára inkább a turistákat, természetbarátokat és a kíváncsiskodókat vonzza. Blogbejegyzésünkből hamarosan kiderül az is, hogy a nálunk is jól ismert képregényhős, Tintin kalandjai is – bizonyos értelemben – itt értek véget. Időutazás következik a kolerától a koronavírusig.

Nagyon sokszor elmentem már autóval a brüsszeli Uccle (hollandul Ukkel) városrészben egy temető mellett, ahová kívülről nem lehetett belátni. Csak a nagy kőkerítés látszott, meg az, hogy bent fák és sírok vannak. Azután valahol azt olvastam, hogy ez Brüsszel egyik legtitokzatosabb helye, ami egy temetőt nem feltétlenül tesz vonzóvá. Ez a hely azonban másképpen rejtélyes: évtizedek óta nem használják, csak gondozzák, ennek köszönhetően egy ökológiai sziget alakult ki néhány hektáron, ahol egyidőben többféle múzeumban, vagy sajátos időutazáson érezheti magát az ember. Nézzünk egy kicsit körül odabent.

Egy járvánnyal kezdődött...

A temető kevesebb mint száz évig működött, 1866-ban hozták létre és hivatalosan 1958-ban zárták be, de néhány temetés még történt azt követően is, sőt, a kriptákban jelenleg is lehetőség van a hamvak elhelyezésére. A temető megnyitására két okból volt szükség: egyrészt a 19. század második felében ugrásszerűen megnőtt a környék lakossága. Ez a városrész Brüsszel történelmi központjától 6-7 kilométerre van, ami abban az időben nagyobb távolságnak számított, de jelenleg is a főváros egyik külső kerülete Uccle. Különböző okok miatt nagyon sok magyar is lakik errefelé, a játszótereken biztos, hogy lehet magyar szülőt hallani, amint arra inti a csemetéjét, hogy mit ne csináljon.

Visszatérve az okokra: a temető megnyitásának másik indoka az 1866-os kolerajárvány volt, amelyik megtizedelte a város lakosságát, ezért új temetkezési helyet kellett nyitni. Az évek során az uccle-i temető az askenázi zsidó közösség elsődleges temetkezési helyévé vált, a sírok egyharmada köthető hozzájuk. Nemcsak a városból és az agglomerációból, hanem külföldről is, mintegy 15 országból temettek is zsidó elhunytakat. Ez azonban feszültséget szült a helyi lakosokkal, akik tiltakoztak a “szemita megszállás” ellen. Végül a városrész egymást követő polgármesterei kiálltak a zsidók temetkezési jogainak megőrzése mellett.

Stílusok kortalan kavalkádja

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a temető a korabeli burzsoázia örökségét mutatja be, a stílusok lenyűgöző kavalkádjával. Van itt a kezdetekből neogótikus és neoklasszikus megjelenítés, a századforduló után teret hódított a szecesszió és az art deco is. Ennek köszönhetően a temető teljesen eklektikus, miközben a természet szépen lassan visszahódítja. A terjeszkedő növényzet közül itt-ott előbukkan egy-egy oromzat, boltív, rózsaablak, akár úgy is, hogy egyetlen síron több különböző időszak motívuma bújik meg.

A temetőt éppen annyira tartják karban, hogy az egyes sorok közötti közlekedést ne akadályozza a növényzet, máshol azonban kutakodni kell a feliratok, stílusjegyek után. Sok híres brüsszelit temettek ide, akiket a magamfajta, de a várost valamennyire ismerő jöttment csak metrómegállók, vagy utcák nevei alapján tud azonosítani. Pedig ők a város meghatározó építészei, bankárjai, sörfőzői, miniszterei, polgármesterei, gyárosai, művészei voltak, sőt, korának jelentős feminista politikusa, Isabelle Gatti de Gamond (1839-1905) is itt nyugszik.

A sírok közül több is építészeti alkotásnak számít, amelyek híres tervezők keze nyomát viselik. De hogy a magyar közönség számára ismerős személyről is tegyünk említést: az uccle-i temetőben nyugszik Hergé (eredeti nevén Georges Remi) képregény-rajzoló, Tintin (és kutyája, Milu) megalkotója. Ő azon kevés kivételek egyike, akiket már a temető bezárása után búcsúztattak el itt, hiszen Hergé 1983-ban hunyt el.

Az élet utat tör

Ahogy korábban utaltam rá, a temető hihetetlen botanikai sokszínűséggel büszkélkedhet. Az érintetlen három hektáros zöld környezet vonzza a rovarokat, madarakat és rágcsálókat. Több mint kétszáz növényfajt számoltak össze a sírok között, illetve – Hergé sírja közelében – egy nagyon ritka méhfajta is megtelepedett, több mint száz fészket számoltak össze a kutatók.

Az egyszerű szemlélő számára azonban talán a legmaradandóbb élmény, hogy régvolt eleinkről tűnődhetünk a sírok között. Ehhez mindenképpen ihlető közeg a zöld mohával borított sírok, amelyeken színes kőkoszorúk láthatók, a tökéletesen kivehető fekete-fehér fotók, vagy az a kettős síremlék, amelyekből kinyúlva a férfi és a feleség kő-keze ismét, immáron az örökkévalóságig fonódik össze.

A jogállamisági mechanizmus, hétéves költségvetés, Európa konferencia, vakcinabeszerzési tárgyalások és a zöld megállapodás jelentette brüsszeli buborékból fizikailag és mentálisan is ajánlatos időnként kiszabadulni. Mi például családilag rendszeresen túrázunk, a gyerekek kisebb-nagyobb ellenállása dacára. Ezekről a túrákról biztosan fogok írni ebben a blogban, most azonban egy egyszemélyes küldetésről számolok be: elmentem sörért.

Tudom, a sör (és a csoki – de erről nem biztos, hogy lesz blog) hazájában holmi sörvásárlással nem kellene nagyképűsködni, ezért aztán gyorsan hozzáteszem, hogy a világ legjobb söreként emlegetett főzet beszerzése érdekében szerveztem az expedíciót. Fél napos túra autóval, háromszáz kilométert kell érte megtenni, de közel egy évi várakozás után jutottam el a megvalósításig.

Sörfőzde az apátságért

Nézzük a tényeket. A Westvleteren a nyugat-flandriai Vleterenben található trappista apátság, a Szent Sixtus söre, különböző nemzetközi szervezetek több alkalommal választották már meg söreiket a világon a legjobbnak. Három sört gyártanak: Blond (világos, 5,8 százalékos) Acht (Nyolc – 8 százalékos barna), Twaalf (Tizenkettő – 12 százalékos barna). A világon 13 apátságban gyártanak trappista sört, ebből öt található Belgiumban. Néhány hónapja érte a sörbarátokat a szomorú hír, hogy a hatodik apátság, Achel utolsó szerzetese elhunyt, ezért ezt a sört le kellett venni a listáról.

Westvleterent azonban kereskedelmi forgalomban nem lehet kapni, ezért merek úgy írni róla, hogy nem kell a reklám vádjától tartanom. Időnként, néha-néha felbukkannak kalózpéldányok szakboltokban, vagy szállodákban a pult alól, ezekért akár 18-20 eurót is elkérnek. A szerzetesek tiltakoznak ez ellen, hiszen söreik tényleg nem drágák, típustól függően 1,5-2 euró közötti az áruk. Ezért is nehéz hozzájutni.

Az apátság nem nagyon régi, 1831-ben alapították, a sörgyártás pedig hét évvel később indult be. Büszkék arra, hogy egyik világháború alatt sem foglalták le tőlük a németek a rézüstöket, vagyis a sörfőzés a csatazajban is tovább folytatódhatott. Azt azonban hangsúlyozzák, hogy csak azért főznek sört, hogy fenn tudják tartani az apátságot, nem nyerészkednek rajta. Jelenleg 26 szerzetese van a kolostornak, közülük tízen dolgoznak a sörfőzdében, és közülük mindössze öten tudják a titkot, a sörfőzés tudományát. Csak annyit főznek, amelynek az értékesítésével maguk is elboldogulnak. Amikor legutóbb felújították a sörfőzdét, Abbot atya ezt mondta: „Nem vagyunk sörfőzők. Szerzetesek vagyunk. Sört főzünk, hogy megengedhessük magunknak, hogy szerzetesek legyünk.”

Egészen 2006-ig egyetlen telefonvonaluk volt, amelyen a rendeléseket felvették. Így aztán eléggé lehetetlen volt tőlük rendelni, még ha hoztak is olyan szabályokat, hogy – felírva a megrendelő nevét és rendszámát – egy rendelés után legalább hatvan napot kellett várni az újabb lehetőségig.

A végeláthatatlan virtuális sor

2020-ban aztán online üzletet nyitottak – és itt jövök én a képbe. Egyszerű regisztráció után a megadott időpontban bejelentkeztem a vásárlási felületre. Havonta egy-két alkalommal hirdettek meg másfél órás időtartamokat az értékesítésre. Úgyhogy ahogy bejelentkeztem, azzal a lendülettel dobott ki a program az idő lejártát követően. Esélyem sem volt vásárolni.

Idén januárban azonban a belga sajtó rendkívül fontos hírként hozta, hogy a barátok állítottak a programon, aki még nem rendelt soha, az mostantól elsőbbséget élvez. Az első adandó alkalommal bejelentkeztem, és tíz percen belül boldog tulajdonosa voltam két rekesz sörnek. Hozzá kell tenni, hogy a vásárláshoz belga lakcím is kell, külföldieknek nem akarnak eladni, mert így is kevés van a jóból. A hírek szerint mostanra ismét megváltoztatták a rendelési feltételeket: egyetlen rekeszt lehet vásárolni, ami egyébként 24 darab 0,33-as palackot jelent. A szerzetesek nem vesződnek címkével, mert az nincs. Az egyes söröket kupakjuk alapján lehet megkülönböztetni, erősség szerint a következő sorrendben: zöld, kék, sárga.

A megrendelés után jelezni kell, hogy mikor szeretnél a sörért menni, erre szintén egy online felület áll rendelkezésre. A megadott időpontban a helyszínre érkezve pedig be kell állni a sorba, ahol egy vírusgátló plexifal mögött sorakoznak a rekeszek, amelyeket egy világi alkalmazott ad ki QR-kód ellenében (ugyanitt lekvár is kapható). Talán elárulhatom: a terepjárókban és felső kategóriás autókban ülő belgák feszült várakozással állták ki a sörükért a sorukat, és a maszk alatt sejthető boldog mosollyal az arcukon távoztak az átvevőpontról. Szerintem olyanok is voltak közöttük, akik az alkalom kedvéért alaposan kitakarították az autó csomagtartóját. Én nem. De azért visszafelé óvatosabban vezettem.

A minőségpróba

Oké, de milyen a sör? - teheti fel az olvasó a teljesen jogos kérdést.
​A világosról és a gyengébbik barnáról tudok – egyelőre – beszámolni.
A világos – amelyik az egyik világbajnoki értékelésen szerényen százból száz pontot kapott – számomra egy nagyon kellemes, megbízható, krémes ízt hozott, s szerencsére nem volt túl szénsavas. Könnyed társasági sör, nem túl erős, enyhén keserű – szóval nehéz benne kivetnivalót találni, de ettől függetlenül nem volt egy lehengerlően jó, inkább egy várakozásnak megfelelően jó sör. Na, de a barna! Egyszerre kávés, krémes, de nem édeskés, kiváló utóízzel, pontosan elegendő alkoholtartalommal. Komoly társalgások kiváló kísérője – lockdown idején megengedett egyedüli fogyasztása is. Szerintem.