A címben feltett kérdésre nemleges a válasz. Kérdés, hogy meddig tartható ez az állapot, hiszen a raktárakban sok olyan műtárgy pihen, amelyet valószínűleg sosem állítanak ki.
A legrangosabb amerikai magánmúzeumok egész sora kényszerült arra, hogy – a pandémia okozta bevételkiesés ellensúlyozására – 2020-ban és 2021-ben eladjon néhányat a birtokában lévő műtárgyakból. A magánmúzeumok számára a törvény nem tiltja az efféle értékesítést – ugyanakkor ezeknek az intézményeknek egyesült államokbeli szakmai szervezetei nem támogatják a műtárgyak eladását, legfeljebb elviselik, ha arra a múzeumnak alapos oka van.
A jelenségről és nemzetközi szakmai visszhangjáról az Artportal részletesen írt, hozzátéve, hogy a közgyűjteményekben őrzött műtárgyak elidegenítésének felvetése időről időre heves vitákat vált ki világszerte, de főképp az Egyesült Államokban. (Ahol például az évente több millió látogatót fogadó New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum azt a – sokak által kritizált – gyakorlatot követi, hogy megválik kisebb jelentőségűnek tartott műveitől, és helyettük világsztáralkotásokat vásárol.)
Magyarországon egy állami múzeum műtárgyait nem lehet eladni, jogszabály tiltja az értékesítést. Az amerikai műtárgyeladásokról szóló hírek nem indukáltak vitát a hazai művészeti közéletben, ennek ellenére kíváncsiak voltunk arra, hogy vajon a magyarországi múzeumi szakemberek miképp vélekednek a közgyűjtemények egy részének esetleges eladásáról. Kérdéseinket nem a koronavírus-járvány múzeumokat is sújtó két sovány esztendeje diktálta, viszont az arra adott amerikai válasz mindenképp apropó volt.
Szinte minden országban az állami múzeumok gyűjteményének csak töredéke látható az állandó és az időszaki kiállításokon, a képek és szobrok 95-98 százalékát nálunk is raktárakban őrzik. A műtárgyak jelentős részének – a számok logikája alapján – esélyük sincs arra, hogy negyven-ötven éven belül kiállítás szereplői legyenek.
A múzeumi raktárakban őrzött tárgyakra leselkedő veszélyről ebben a cikkben írtunk korábban: 1969-ben megtalálták a mohácsi kincset, de most újra keresi a múzeum, mert szóltunk nekik, hogy egy része eltűnt
A múzeumok tulajdonában lévő, kevésbé egyéni alkotások, a provinciálisnak vagy epigonnak ítélt alkotók munkái meg talán sohasem kerülnek a közönség elé, hiszen általában a tárlatok rendezőinek célja az, hogy a legmagasabb minőségű és legprogresszívebb művek reprezentálják a művészeket vagy egy stílust, egy kort. Mivel a múzeumoknak az is dolguk, hogy folyamatosan gyarapítsák a gyűjteményüket, a raktárban megrekedt műtárgyak kiállítási sansza – a „házon belüli konkurencia” szaporodásával – tovább minimalizálódik.
Az eladás veszélyekkel jár és visszaélésekre sarkall
Az általunk kérdezett múzeumi szakemberek ezzel tisztában vannak, ennek ellenére elfogadhatatlannak gondolják, hogy az állami gyűjtemények raktári darabjai piaci áruvá váljanak.
Bereczky Lóránd 28 éven át vezette a Magyar Nemzeti Galériát. 2010-ben, nyugdíjba vonulásakor egy interjúban a következőt vetette fel: „Ha nem jön egy meteor, és nem veri szét a Földet, akkor nem húsz, hanem mondjuk száz év távlatából nézve mi lesz itt? Az egész világ egy nagy múzeum lesz? El fogunk férni? Mindent úgy kell majd gyűjtenünk, ahogy eddig gyűjtöttünk? Lehet, hogy filozófiai kérdés, de ezzel az ijesztő gondolattal meg kell majd birkózni.”
Bereczky idézett szavait olvasva arra gondoltunk, hogy a szakma máig elismert tekintélye nem ellenzi a múzeumi gyűjtemények szelektálását. Ám kiderült, hogy ő csak a múzeumi gyűjtés elveinek várható változására utalt, arra semmiképp, hogy a műtárgyak eladásával csináljanak helyet a raktárakban.
„Konzervatív voltam és maradtam ebben az ügyben, nekem a múzeumi műtárgy szent és sérthetetlen. Lehet, hogy az én szemléletemen túlmegy a világ, de én már akkor sem változom, nem zavar, ha ósdinak látnak. A műtárgyak eladásában egyébként számos veszélyt látok. Az egyik, hogy mindig az épp aktuális értékszemlélet alapján tartunk valamit jónak vagy nem, és utóbb kiderülhet, hogy amit korábban értéktelennek gondoltak, az komoly érték. A hatvanas években például lenézték nálunk a szecessziót, és ha ez alapján kihajították volna a múzeumból a szecessziós műtárgyakat, hatalmas kárt okoztak volna. De az is veszély, hogy az eladott tárgyakat többé nem láthatja a nagyközönség. Hiába kötik ki eladáskor, hogy igény esetén a kiállításra be kell majd adni, az új tulajdonos erre nem mindig lesz rávehető” – mondta most a Szabad Európának a 82 esztendős művészettörténész.
Szücs György, a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese elődjének szavait erősítette, és hozzátette:
„Vannak művek, amelyekről szinte biztosan kijelenthető, hogy nálunk sosem lesznek kiállítva, ám ettől még egy kisebb vidéki múzeumnak kölcsönbe adhatjuk, mert ott valamiféleképp szükség van arra a képre vagy szoborra. Emellett az is elfordul, hogy bár egy mű nem képvisel kiugró művészi, esztétikai értéket, ábrázolástechnikai szempontból és kordokumentumként precedensértékű, így azt is súlyos hiba lenne eladni.”
Szücs György szerint a múzeumi szakemberek túlnyomó többsége elutasítja a raktárkészlet kiárusításának még a felvetését is, a politikusok viszont nem feltétlenül gondolkoznak így. Az országos és vidéki múzeumok fenntartóitól ugyanis az elmúlt évtizedekben hallottunk olyat, hogy mennyire drága tárolni, óvni, felújítani, bemutatni egy gyűjteményt, és ehhez képest viszonylag milyen kevesen látják a kiállításokat. Ezért várható, hogy a műtárgyeladás kérdése előbb-utóbb politikai színtérre jut, mondta Szücs György, és félő, hogy – gazdasági indokokra hivatkozva – kiárusíthatjuk múltunk egy részét.
Fabényi Júlia, a Ludwig Múzeum igazgatója is határozottan elutasítja a múzeumi közgyűjtemény műkincseinek elidegenítését.
„Egy-egy múzeumnak egyedi karaktert ad, hogy az ott dolgozó team milyen műveket vásárolt. Ha eladjuk az utódok által szükségtelennek ítélt alkotásokat, a múzeum múltját írjuk át. Persze azt is tudom, hogy sok múzeum időnként szociális alapon vásárolta meg egy-egy kevésbé kvalitásos művész alkotásait, emiatt a raktárban akadnak gyenge művek. De szerencsére ez ritkán fordult elő, mostanra pedig megszűnt. Ugyanis kialakult egy életképes galériás szféra, amin keresztül a művészek értékesíteni tudják műveiket, és nem szorulnak a múzeumok karitatív gesztusaira” – érvelt Fabényi.
A fentebb megszólaló szakemberek azért is ellenzik az eladást, mert tartanak attól, hogy a tűzhöz közel állók indokolatlanul olcsón tudnának megszerezni műtárgyakat. Azt is megemlítették, hogy az eladásnak sok esetben morális akadálya lenne, hiszen a múzeumok gyűjteményének jelentős része adomány, amit az intézmény egy művésztől vagy egy gyűjtőtől kapott. Jogi és erkölcsi kérdés, hogy áruba bocsátható-e egy múzeumi célra felajánlott életmű.
Fogas Ottó, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója úgy véli: ha a raktárkészletet meg akarjuk mutatni a világnak, és még pénzt is akarunk kapni érte, az eladás helyett jobb módszer lenne a kölcsönbe adás. Hiszen az, hogy egy képet nem a raktárban őriznek, hanem (a múzeumon kívül ugyan, de) sokan láthatnak, jót tesz a műnek, az alkotónak, a múzeumnak és a közízlésnek is. Ezt a hazai múzeumok már évtizedek óta gyakorolják, amikor állami, önkormányzati intézményeknek hosszú távú letétbe adják képeiket. Ezért nem jár fizetség, hiszen a múzeumok fenntartóinak termeit díszítik a művek, ha azonban az alkotást egy magánvállalkozás bérlené, annak fizetnie kellene érte. Elsősorban bankok és tőkeerős cégek vehetnék igénybe ezt a szolgáltatást, ám egy ilyen letéti szerződéshez minisztériumi engedély kell, amelynek elintézése több hónapos, nehézkes folyamat. Ez azért van így, mert a fenntartók tartanak attól, mi lesz a képpel, ha a vállalkozás bedől. A szegedi múzeum első embere szerint a művek kölcsönbe adásának műszaki, biztonsági és jogi garanciái könnyebben megteremhetők lennének, mint az eladás gondolatának keresztülvitele.
A piac beárazná a raktárkészletet
Várkonyi György az egyik legrangosabb vidéki modern képzőművészeti gyűjtemény gazdájának, a pécsi múzeumnak volt korábban az igazgatóhelyettese. A 71 esztendős művészettörténész is a fent idézett kollégák nézeteit vallja.
„Ez nem volt mindig így – ismerte be Várkonyi. – Sokáig ingadoztam az ortodox és a pragmatikus álláspont között, és nem tartottam ördögtől való ötletnek a műtárgyeladást. A törvény nem engedte, arra viszont volt lehetőség, hogy egy múzeum a kevésbé fontosnak vélt műveket elcserélje olyanokra, amelyek jobban illettek a gyűjteményébe. A pécsi múzeum XX. századi gyűjteményében nem volt például jó Vaszarynk és Czigány Dezső-csendéletünk, ezért cserével szereztünk mindkét művésztől egy-egy képet 1998-ban. Kádár Bélát és Gábor Jenőt adtunk értük. Megkaptuk ehhez a Nemzeti Galéria támogató szakvéleményét, a szaktárca és a fenntartó önkormányzat engedélyét, vagyis minden szabályos volt, a cserélt képek értékét se vitatta senki, szakmailag, etikailag jól jártuk el, most is így látom. Mégis, nyugtalanítanak ezek a cserék, úgy érzem, hogy a tőlünk elkerült képeknek nálunk lenne a helyük, ma nem támogatnék ilyen cseréket.”
Várkonyi azért is aggályosnak gondolja a cserét és az eladást, mert a művek értékének megítélése állandóan változhat. A művészettörténeti érték tán kevésbé, a műkereskedelmi érték viszont – az alkotó ügyes sztárolásával – igen. A magángalériák és az aukciósházak tanulmányok és újságcikkek megíratásával, kiállításokkal és drámai árverésekkel képesek egy művészt felturbózni, és ha egy, a múzeum által eladott vagy elcserélt műalkotás értéke ettől ugrásszerűen felkúszik, akkor a művet korábban értékesítő múzeum nyugtalanító veszteségként éli meg ezt.
Az előbb leírt folyamatot a műkereskedők másképp ítélik meg. Kosári Aurélnak 1988 óta van Pécsett antikvitásüzlete. A pedagógusvégzettségű, 75 éves műkereskedő úgy véli, hogy nemcsak egy művésznek jó, ha képei felértékelődnek, hanem a szakma egészének, így a múzeumoknak is. Kosári avatott ismerője – a képcsere okán már említett – Gábor Jenő életpályájának, a művész örökösétől Gábor számos festményét és grafikáját megvásárolta. Kosári 1993-ban Gábor Jenő Artisták című, kubista stílusjegyeket mutató festményét elvitte egy fővárosi tárlatra, ahol hatszázezer forintért megvették tőle. Pár évvel később ugyanezt a képet 18 millióért megvásárolta valaki, és elvitte Amerikába. Kosári Aurél örült az általa sokra tartott Gábor Jenő felértékelődésnek, és nem zavarta, hogy más mekkorát szakított az Artistákon.
Amúgy a pécsi múzeum a Várkonyi György által említett csere során Gábor Jenőnek a Futballista című képét cserélte el, amelyet aztán később új tulajdonosa áruba bocsátott. A festmény idén májusban 25 millióért kelt el egy pesti aukción. Kosári szerint a csere miatt a múzeum szakembereinek mégsem kell utólag bánkódniuk, hiszen az intézmény raktárában még 440 művet őriznek a Gábor-hagyatékból, és a gyűjtemény értékét az árverésen megvett Futballista magas ára alaposan feltornászta. A pécsi műkereskedő egyértelműen annak a híve, hogy a múzeumok időnként dobjanak piacra a kiállításra esélytelen darabjaikból néhányat, mert azok így kiszabadulnak a raktárbeli fogságból és láthatatlanságból. Ráadásul az ilyen eladások felhívnák a figyelmet a kevésbé ismert, illetve a méltatlanul elfelejtett művészekre és művekre, és valamennyire reálisan beáraznák a múzeumi raktárkészletet. Kosári számára persze az sem mellékes, hogy a múzeumokból kikerülő darabok a műtárgypiacon egészséges izgalmat idézhetnének elő. A kereskedő úgy véli: ha minden múzeumi tárgy nyilvános aukción találna gazdára, nem kellene tartani attól, hogy a jó kapcsolatokkal rendelkező vevők áron alul jutnak műalkotásokhoz.
Mi lesz száz év múlva?
Próbáltuk megszólaltatni a nagy fővárosi magángalériák és aukciósházak némelyikének vezetőjét, ám elzárkóztak. Volt, aki időt kért, de nem jelentkezett, volt, aki azt mondta, hogy ez a kérdés a múzeumokra tartozik, és volt, aki arra hivatkozott, hogy mivel nem ért a témához, nem kíván hozzászólni.
Amikor a múzeumi vezetőket arról kérdeztük, hogy vajon meddig férnek el a raktárakban a műtárgyak, mi lesz száz vagy kétszáz év múlva, Fabényi Júlia így felelt: „Nem érdekel, mi lesz száz év múlva, maradok annál, hogy a múzeumok nem eladók.”
Bereczky Lóránd ekképp fogalmazott: „A világ változik, az értékszemléletet egyre inkább felváltja az érdekszemlélet, de ebből én nem kérek. Szerencsére nem én döntök arról, mi lesz száz év múlva.”
Szücs György biztos abban, hogy előbb-utóbb a múzeumok raktárkapacitása szűk lesz majd: „Szeretném, ha nem az én életemben történne meg ez – mondta a főigazgató-helyettes. – Ugyanakkor talán jó lenne leültetni a szakmát és a fenntartókat, hogy átfogóan beszéljünk a kérdésről. Érdekes, izgalmas vita lenne.”
Jankay Tibor 1899-ben született Békéscsabán. A Képzőművészeti Főiskolán Szinnyeitől és Vaszarytól tanuló festő 1948 az Egyesült Államokba emigrált. A Los Angeles-i egyetemen tanító mester a múlt század nyolcvanas éveiben úgy döntött, hogy képeit szülővárosára hagyja, hogy ott legyen a műveiből állandó kiállítás. Ajánlatát a város elfogadta. Jankay Tibor 1994-ben hunyt el, szándékénak megfelelően Békéscsabára szállították háromezer festményét és ötezer grafikáját.
A város egy alapítványt hozott létre, az kezeli a hagyatékot, ugyanakkor az önkormányzat közgyűlése már 1996-ban – Jankay amerikai ügyvédjének egyetértésével – úgy döntött, hogy a képek egy részének eladásából fedezik az állandó tárlat működtetésének és a gyűjtemény raktározásának költségeit.
Zsűrizéssel választották ki azokat a képeket, amelyek eladhatók – tudtuk meg Sz. Kozák Máriától, aki tevékeny szerepet játszott a képek hazahozatalában, és nyugdíjazásáig a Jankay közalapítványnál dolgozott.
Elmondta, hogy 1998-ban rendeztek egy árusítással egybekötött kiállítást Budapesten a Csók Galériában Jankay műveiből, 52 festményt és 78 grafikát értékesítették. A befolyt nyolcmillió forint fedezte az első állandó Jankay-tárlat megrendezésének költségeit.
Azóta is kiállítása van Jankaynak a város múzeumában, ahol most 101 alkotása látható. Emellett Jankay 98 művét a múzeum kölcsönbe adta. Eddig az alapítvány Jankay Tibor csaknem háromszáz alkotását értékesítette. Évente 10-15 képet küldenek aukcióra, az árveréseken kétszáz- és nyolcszázezer forint között csap le a kalapács – tudtuk meg az alapítvány mostani vezetőjétől, Tímár Ellától. Mintegy ezer Jankay-kép nem eladható, vagyis a mostani értékesítési ütem alapján hozzávetőleg öt-hatszáz év múlva fogynak el az eladható képek, majd akkor kell döntenie a városnak a hogyan továbbról.
