„Nincs jogod feladni” – mondogatta magának Olga Kurtmalajeva az intenzíven, ahova a kemoterápiáról került át. „Ha meghalsz, ki hozza őt haza?" Bár az orvosok lemondtak már róla, nem adta fel, és jobban is lett. Jelenleg tünetmentesen harcol azért, hogy kiszabadítsa férjét a három éve tartó orosz fogságból.
Olga mindössze 21 éves volt, amikor megtudta, hogy rákos: 2. stádiumú Hodgkin-limfómás. „Ebben a korban az ember azt gondolja: rák? Miért én? Hogyan? Mit tettem?” – eleveníti fel az AP-nek a történteket a nő. Férje, Ruszlán megígérte, hogy mellette lesz minden egyes kemoterápiás kezelés alatt, de a háború közbeszólt.
Két kemoterápiára volt lehetőségük, amikor a harmadik következett volna, addigra az oroszok már megindították az offenzívát, és lakóhelyüket, Berdjanszkot elfoglalták. Ruszlán bevonult, hogy hazáját védje a megszállókkal szemben, az orosz csapatok pedig körbekerítették a várost. Olga nem jutott el a kemóra, de akkor ez nem is annyira érdekelte, vallja. Sokkal inkább aggódott férjéért, akiről hosszú ideig nem tudott semmit. Aztán kiderült: orosz fogságba esett.
Olga 2022 júniusában menekült el Berdjanszkból. „Végigmenni a saját városodon, úgy, hogy közben azt érzed, az már valaki másé – ez borzasztó” – emlékszik vissza. Több hónapig ukrán városok között ingázott, hogy békés demonstrációkat szervezzen, amelyen felhívja a figyelmet az ukrán hadifoglyokra. Végül Kijevben telepedett le. A férje kiszabadításáért való harc lefoglalta minden idejét és energiáját, aminek meglett a következménye az egészségére.
A kezeletlenül hagyott limfómája 4. stádiumúvá fejlődött. 40 fokos lázzal került be az intenzívre, ahol azonnal megkezdték a kemoterápiáját. Bélelzáródás alakult ki nála. „Egész éjjel morfiumot kaptam a fájdalomtól. Nem tudtam állni. Nem tudtam ülni. Úgy mozgattak, mint egy holttestet”. A kórházban hallotta, ahogy az orvosok azt mondták: olyan állapotba került, hogy nem operálható. Aztán egy nővér odament az ágyához, és azt súgta neki: „Össze kell szednie magát, különben lehet, hogy holnap már nem ébred fel. Segítenie kell nekünk, ahogy csak tud.”
Olga pedig összeszedte magát. Arra gondolt, most nem adhatja fel. Haza kell hoznia a férjét az orosz fogságból. 2024 áprilisában, öt nappal a születésnapja előtt végül közölték a jó hírt az orvosok Olgával: tünetmentes. Azóta megalapított egy egyesületet, amely több mint 1000, még mindig fogságban lévő ukrán hadifoglyot képvisel. A volt foglyokkal szoros kapcsolatot tartva Olga információfoszlányokat gyűjtött össze a férjéről, Ruszlánról, akivel az elmúlt három év alatt mindössze egyetlenegyszer tudott beszélni telefonon. Több levelet is küldött neki, de soha nem kapott választ tőle. Így tudta meg – az egyik hadifogoly tanúvallomásából – , hogy a férjének a rendszeres veréstől eltörtek a bordái, és összezúzódott a karja.
Azt is egy fogolytársa mesélte el, hogy Ruszlánt egy nap egy orosz őr nyolcszor fejbe vágta egy kalapáccsal. „A többi fogoly azt mondta, hogy soha életükben nem láttak még ilyen zúzódásokat” – meséli könnyek között az AP-nek. Ruszlán hónapokat töltött magánzárkában, és az elmondások szerint mégis, valahogy érzelmileg erős maradt.„Mesél rólam a többieknek. Az egyik srác, aki visszajött, azt mondta, sokat mesélt neki Olgáról a férje. Azt mondta: 'Annyi idős, mint te, de már egyesületet alapított, erős és értünk harcol. Ki fog minket hozni' ”. Ez a történet megmaradt benne. „Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Hogy lehetne gyenge egy tengerészgyalogos felesége?” – kérdezi Olga. „Az a fontos, hogy tudja, hogy tovább fogok harcolni érte – a végsőkig.”
