Ukrajnában újév idején összejönnek a rokonok, barátok, esznek, isznak, megajándékozzák egymást, beszélgetnek az elmúlt és az eljövendő napokról. De ami normális esetben örömteli időszak, az most már második éve egy totális háború árnyékában zajlik, amelyet Oroszország indított Ukrajna ellen.
Milliók kényszerültek elhagyni otthonukat, és a háború eddig 315 ezer ukrán áldozatot követelt. A számuk napról napra nő.
Az életnek folytatódnia kell a délkelet-ukrajnai Dnyipróban lévő menedékhelyen élők számára is, akik már a második háborús újévet fogják ünnepelni. A menekültek arról is beszéltek a Szabad Európa ukrán szolgálatának, hogyan találnak apró lehetőségeket az ünneplésre. Az öröm minden egyes megnyilvánulása egy kis győzelem Oroszország azon célja felett, hogy megtörje a lelküket.
„Legalább itt, ezen a helyen békének kell lennie. Segítenünk kell egymásnak” – mondta Nina Bondar adminisztrátor.
Az emberek különböző traumás állapotban érkeznek a menedékhelyre, mindannyian a saját bajukkal és démonaikkal, de mind osztoznak az otthonuk elvesztése felett érzett gyászban. Az önkéntesek mindent megtesznek azért, hogy támogassák a menekültek életét: pszichológiai tanácsadást és segítséget nyújtanak az irataikkal kapcsolatban is, valamint megpróbálják elősegíteni a hála érzését minden egyes napért.
Tizennyolc hónapos működése alatt tízezer ember fordult meg a dnyiprói menedékhelyen, többségük a háború kezdetén került oda, amikor evakuálták Dél- és Kelet-Ukrajnát. Az emberek addig maradhatnak, ameddig csak akarnak, amennyiben segítenek a közösségnek.
„Csak a gyermekeim maradtak nekem”
Valentina Romanyuk és négy gyermeke mindössze egy hete van a menedékhelyen. Másfél évig éltek orosz megszállás alatt a Herszoni területen, mielőtt sikerült Norvégiába menekülniük.
Úgy emlékszik vissza a megszállás alatt töltött időre, mint ami félelemmel és bizonytalansággal volt teli.
„Az orosz erők kirúgták az embereket a házukból, különösen az idősebbeket. Bejöttek, eldöntötték, melyik a legjobb ház, majd azt mondták az ott lakóknak: 24 órátok van, hogy elmenjetek. Mindent elvittek a házakból – még a vécét és az alsóneműket is.”
Elmondása szerint a gyermekei iskolájában azt mondták a diákoknak, hogy az oroszok azért jöttek, hogy felszabadítsák és megvédjék őket. „A gyerekek természetesen megrémültek – mondja Romanyuk. – Mindannyian megrémültünk” – tette hozzá.
Úgy döntött, hogy elmenekül szülővárosából, amint elkezdődik az új tanév. Néhány hónappal ezelőtt visszatért Ukrajnába, és megpróbált Dnyipróban élni, de hamar elfogytak a megtakarításai. Most a menhelyen próbálja újrakezdeni az életét. Varrónőként dolgozik, és munkát keres. Régebben zöldséget termesztett és árult, azt mondja, hogy most is azt szeretné csinálni.
„Nagyon szeretném az otthonom, de nincs hová visszamennem, lerombolták a házamat” – fogalmazott.
Nincs ünnepi hangulatban – mondja –, de azért gondolkozik rajta, milyen apró ajándékokkal lepje meg a gyerekeit, és mi kerüljön az ünnepi asztalra.
Az újév mindig vidám volt otthon, sok rokon és szomszéd gyűlt össze – emlékszik vissza.
„Idén nem tudom, mi lesz. Egy vágyam van: jó oktatást minden gyermekemnek. Már csak a gyerekek maradtak nekem. Ha mosolyogni látom a gyerekeimet, bármit túlélek” – fogalmazott.
Egyelőre arra készül, hogy kiviszi a gyerekeket délután a hóba: „Sétálni fogunk, hógolyózunk, feldobjuk egymás kedvét, fagylaltot veszünk. Egy újabb nap, és élünk” – fogalmazott.
„Egyszer mindennek vége lesz”
Jurij Szmanov liszicsanszki tanár, Romanyuk szomszédja a menhelyen. Van egy fekhelye, ahol aludhat, és van hely az íróasztalának és a laptopjának is. 2022 májusa óta él itt.
Bátyját szülővárosukban ölték meg a bombázásokban. Szmanov lakásának ablakai 2022. február 24-én törtek ki, azon a napon, amikor Oroszország megkezdte háborúját Ukrajna ellen. Azt mondja, azért maradt életben, mert a függönyök felfogták a berobbanó üvegszilánkokat.
Szmanov három hónapig élt Liszicsanszkban az aktív harcok alatt, mielőtt olasz önkéntesek evakuálták.
Most részmunkaidőben a liszicsanszki bányászati és ipari főiskola tanáraként dolgozik, online tart órát.
„Az jár a fejemben, hogy egy nap mindennek vége lesz. Semmi sem tart örökké, és a háború után béke jön. Remélem, hogy hazatérhetek, mert az az otthonom. Ha a házunk összedőlt, megjavítjuk, újjáépítjük” – mondta.
Az idei szilveszter már a második lesz Szmanovnak a menedékhelyen.
„Tavaly mindannyian összegyűltünk. Javasoltam, hogy menjünk ki. Tábortüzet raktunk, húst sütöttünk. Ezt megint megtehetjük” – fogalmazott.
„Szükséges az életben maradáshoz”
Okszana Lizova a Zaporizzsjai területről, Vilnyanszkból származik. Szülővárosa állandó támadás alatt áll, és már félig elpusztult – mondja. Férjével és ötéves kislányával 2022 szeptemberében hagyta ott a várost, de nagymamája otthon maradt.
Az első hónapban Lengyelországban éltek, aztán visszatértek Dnyipróba, és béreltek egy lakást. Hamarosan azonban a menhely volt az egyetlen lehetőségük, már hat hónapja ott vannak.
Lizova azt mondja, hálás, hogy van meleg étel és pszichológiai támogatás a családjának.
„A gyerekek beszélgetnek a pszichológusokkal, és én is. Néha elveszítem a türelmem, és kiabálok. Próbálom visszafogni magam, de nehéz” – fogalmazott.
Lizova férje hegesztő, de jelenleg nincs munkája. A saját szakmája villanyszerelő, de nemrég elvégezte a kozmetikus-tanfolyamot, és arról álmodik, hogy saját manikűrszalont nyit.
„Ha Isten is úgy akarja, talán valaki segít megvalósítani az álmomat: megvenni a felszerelést. Szeretném itt csinálni, manikűrözni és kozmetikai kezelést adni a lányoknak. Ha lennének eszközeim, itt, a menhelyen is csinálhatnám” – mondja.
Lizova szívesen emlékszik vissza az otthoni újévi ünnepekre, és reméli, hogy a menhelyen is megteremtheti ugyanazt a hangulatot.
„Már felállítottunk egy karácsonyfát a szobában, füzéreket kötöttünk a gyerekeknek. Otthonos hangulatot szeretnék. Igen, most ilyen időket élünk, de tovább kell élni. Nem ragadhatunk le egy helyben” – fogalmazott.
„Mint mindig, most is csinálok majd krumplisalátát, pizzát, pitét. Szeretek időt tölteni a konyhában. Nincs különösebb ünnepi hangulat, mert az egyik gyerekem beteg, de mi magunk fogjuk megteremteni” – tette hozzá.
Reménykedik az új évben, de ez egy megkeményedett remény. „Visszatérünk, ha vége a háborúnak – mondja. – Annyira haza akarok menni, hogy fáj a lelkem.”
„A béke fog uralkodni”
Lolita Glotova a Luhanszki terület ifjúsági szakértője. Kétszer telepítették ki: először 2014-ben, amikor Alcsevszkből Liszicsanszkba ment, majd 2022 februárja után; akkor Dnyipróba került.
Önkéntesként dolgozik a menedékhelyen, amelyet 2022-ben hoztak létre nemzetközi szervezetek finanszírozásával. Az önkéntesek programokat és oktatást is biztosítanak a lakóknak, például digitális képzést, könyvelést, manikűrös-tanfolyamot, ukránirodalom-órákat, festést és fitneszt. Mindezt azért, hogy célt és gyakorlatot adjanak a lakóknak, akik küzdenek a beilleszkedéssel és gyászolják, amit elvesztettek.
Glotova hetente kétszer tart kreatív gyakorlati órákat gyerekeknek és felnőtteknek, emellett oktató és szórakoztató rendezvényeket szervez.
„Festészetet és díszítőművészetet egyaránt vezetek, igyekszem valahogy rávezetni a résztvevőket, hogy megértsék az identitásukat, mind Ukrajnához, mind a Luhanszki területhez tartozásukat. Hazafias képeket festünk, pihenünk, kávézunk, klasszikus zenét hallgatunk. (…) Meglepődtek, hogy ez lehetséges” – mondta.
Nina Bondar adminisztrátor Liszicsanszkból. Azt mondja, a menedékhely a nemzetközi adományozók segítségének és számos más támogatásnak köszönhetően marad fenn.
A legtöbb lakóhoz hasonlóan ő is próbál beilleszkedni, hiszen hazatérésről egyelőre nincs szó. Most a menedékhelyen van, és gondoskodik másokról. A tavalyi évhez hasonlóan idén is megünneplik az újévet.
„Hogy közös asztal lesz-e, vagy minden szoba külön-külön, azt még eldöntjük. De azt hiszem, lesz egy desszertesasztal süteményekkel. Meglepetéssel is készülök a lakóknak, talán meghívunk egy meglepetésvendéget. (…) Sokat tervezgetek mindennap, nem tudok munka nélkül meglenni. Elpakolom a dolgokat, valahol elmosok valamit, valamit előkészítek. Ez az, amiért élünk” – mondta Bondar.
