Harminc évvel a Szovjetunió szétesése után nem hagyott alább az oroszok nosztalgiája. Az utolsó szovjet vezető, Mihail Gorbacsov szülővárosában a helyiek egyszerre gondolnak rá büszkén, csalódottan és haraggal, mert sokan felelősnek tartják a szuperhatalom összeomlásáért.
Amikor Mihail Gorbacsov egy évtizeddel a Szovjetunió összeomlása után meglátogatta szülőfaluját, a kommunista birodalom utolsó vezetője leült az aranyló búzamező mellett, amelyet egykor az apjával együtt szántott, és könnyeket hullatott, miközben a múltra emlékezett.
A megható jelenetet Vitalij Manszkij filmrendező 2001-es Gorbacsov: a birodalom után című dokumentumfilmje örökítette meg. A film arra fókuszált, hogyan lett a szegény származású, halk szavú falusi fiúból a világ szárazföldi területének egyhatodát lefedő hanyatló szuperhatalom csúcsvezetője.
A Szovjetuniót (Gorbacsov rosszallása mellett) harminc évvel ezelőtt, 1991. december 8-án lökték a sírba az orosz, ukrán és fehérorosz tagköztársaságok vezetői egy sietve összehívott, a lengyel határ közelében tartott találkozón. Ezek után december 25-én Gorbacsov lemondott a megszűnt ország elnöki tisztségéről.
„A totalitárius rendszer, amely hosszú időn át megfosztotta az országot a lehetőségtől, hogy virágzóvá váljon, megszűnt – mondta egy televíziós beszédben, védelmébe véve a liberális reformokat, amelyek lazították a kormány hatalmát. – A régi rendszer összeomlott, mielőtt az újnak ideje lett volna működésbe lépni.”
Gorbacsov, aki idén töltötte be kilencvenedik életévét, jelenleg a külvilágtól elzárva él rezidenciáján Dmitrij Medvegyev exelnök és más prominens tisztviselők és hírességek szomszédjaként. Ritkán ad interjút, mondta asszisztense és korábbi tolmácsa, Pavel Palazscsenko a Szabad Európának. (Aki párszor megfordult nála, az Steve Rosenberg BBC-tudósító, aki abban a kegyben részesült, hogy kísérhette a neki éneklő Gorbacsovot az exelnök fehér zongoráján.)
A volt szovjet vezető egy idén augusztusban megjelent terjedelmes esszéjében azt írta: „Ha újrakezdhetném, sok mindent másképp csinálnék.” (Hogy hogyan, arra például egy 2016-os Sunday Times-interjúban utalt. Ebben egyetértett azzal, hogy Moszkva elcsatolta a Krímet Ukrajnától, és azt mondta: ő is úgy cselekedett volna, mint Putyin – akivel amúgy nincs jóban. Ennek nyomán ki is tiltották Ukrajnából.)
Orosz nosztalgia „a stabilitás, rend és a jövőbe vetett bizalom iránt”
Felmérések szerint az oroszok nagy része is szeretné visszaforgatni az idő kerekét, mert széles körben él a Szovjetunió iránti nosztalgia. A független Levada Központ 2020-as felmérése szerint az oroszok kétharmadának hiányzik a letűnt ország. Hogy miért? Mert többségük szerint az a „stabilitást, a rendet és a holnapba vetett bizalmat” jelentette.
Hasonló arányban fejezték ki meggyőződésüket, hogy elkerülhető lett volna az összeomlása.
Az orosz kormány nem szervezett semmilyen hivatalos megemlékezést vagy ünnepséget a Szovjetunió megszűnésének harmincadik évfordulójára. Az azóta eltelt időszak kétharmadában elnöki pozícióban ülő Vlagyimir Putyin orosz elnök emlékezetes módon azt mondta: „A Szovjetunió szétesése a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája volt.” (Ezzel Gorbacsov is egyetértett – akinek feltűnése után az addig elnyomott nacionalizmusok elszabadultak, etnikai tisztogatások és regionális háborúk indultak, a fellángoló tüntetéseket pedig időnként vérbe fojtották a hatóságok.)
Az Orosz Állami Duma, a parlament alsóháza jelenleg egy olyan nyilatkozatot mérlegel, amely hivatalos orosz állásponttá tenné Putyin értékelését.
A birodalom bukása még ma is erős hullámokat vet: Oroszország igyekszik visszafordítani a szakítás néhány fő következményét, megállítani a NATO keleti terjeszkedését, visszahúzni Ukrajnát a saját érdekszférájába, és erőszakkal fenyegetőzik, ha nem kapja meg, amit akar.
Megfeledkeznek a rendszer bűneiről
A nyugati gondolatvilágban a Szovjetunió egyértelműen brutális rendszer és figyelmeztetés a jövő nemzedékei számára.
Oroszországban azonban elvesztése sokakban űrt és azt az erős érzést hagyta maga után, hogy az élet akkoriban jobb volt. A Levada-felmérés válaszadóinak mindössze egy százaléka említette a rendszer legsúlyosabb bűneit, beleértve a Gulagot, a politikai elnyomást és a kivégzéseket, amelyek Nyugaton a Szovjetunió szinonimájává váltak.
Ez a szelektív emlékezet döntő fontosságú abban, hogy megértsük, miért becsmérlik egyesek Gorbacsovot. A pártfunkcionárius, aki a peresztrojka és a glasznoszty politikájával igyekezett megreformálni a rendszert, miután 1985-ben a Kommunista Párt főtitkára lett, a kritikusok szerint naivan túlbecsülte a haldokló, recsegő-ropogó rendszer képességét a változásra.
Az a felfogás, hogy naivan félreértette az eseményeket, talán sehol sem olyan elterjedt, mint a szülőföldjén.
Gorbi földijeinek vegyes emlékei
A dél-oroszországi Sztavropoli körzetben, az ukrán határtól mintegy kétszáz kilométerre fekvő, 3500 lakosú, békés Privolnoje faluban a kertkapuk felett sarló-kalapácsos zászlók lobognak, és a házak bejáratát Lenint ábrázoló falfestmények díszítik. (A helyi Lenin-szobor mellett egy pravoszláv templom emelkedik, amelyet részben Gorbacsov, az egykor ateista állam utolsó elnöke pénzéből emeltek.) Az idősebb lakosok a büszkeség és csalódottság érzéseivel emlékeznek Gorbacsovra.
„Nem mondhatunk róla semmi rosszat. Ő egy helyi fiú, aki a hatalom csúcsára jutott. Talán ötven év múlva fogjuk megítélni – mondta a 65 éves Alekszej Martinov, aki otthonában hatalmas gyűjteményt őriz Lenin ideológiai értekezéseiből és más szovjet témájú emléktárgyakból. – A szovjet időkben ez a falu kétszer akkora volt, három iskolával, gyárral, három sertésteleppel és rengeteg munkával. Hiányoznak azok az idők.”
A szerény ház, ahol Gorbacsov gyermekkorát töltötte, már nem áll. A kis házban pedig, ahol szülei, Maria és Szergej később éltek, ma Valentyina Szevasztyanova, egy 82 éves nyugdíjas lakik, aki rossz egészségre panaszkodik, és felemlegeti, hogy a faluban rossz a szociális ellátás és hiányozik a közlekedési lehetőség.
„Műveletlen, egyszerű emberek vagyunk itt. Nem értjük a nagypolitikát – mondta egy viharos délutánon, a kis kertjében végzett munka közepette. – De sértve is érezzük magunkat. Gorbacsov semmit sem tett értünk.”
1973-ban a helyi kolhozfőnökök új téglaházat építtettek Maria és Szergej számára, akiknek a fia ekkorra már a Sztavropoli terület vezetője lett. Szergej Belih, az egykori járási vezető és Gorbacsov barátja évek óta lobbizik azért, hogy a most üresen álló épületből múzeumot alakítsanak ki az utolsó szovjet vezető tiszteletére, de a helyi hatóságok vonakodnak pénzt adni rá.
Súlyosabb következményektől tartott, vagy csak nem volt elég bátor?
Gorbacsov 2000-es privolnojei látogatása során, amikor könnyes szemmel emlékezett múltjára a kamera előtt, Belih egy pohár vodka mellett megkérdezte tőle, miért nem tett többet az ország összeomlásának megakadályozásáért.
„Azt mondta, hogy ha megpróbálta volna megakadályozni, valószínűleg forradalom, sőt vérontás következett volna be – mondta Belih a Szabad Európának. – De szerintem nem is volt mersze hozzá, és sajnos sokan egyetértenek ezzel errefelé.”
Ahogy a szovjet felbomlást követő évtizedben Oroszország a gazdasági összeomlás felé haladt, milliókat taszítva még mélyebbre a nélkülözésbe, és a társadalom azzal küzdött, hogy alkalmazkodjon a rá szabadított piacgazdasághoz, sokan Gorbacsovra mutogattak és őt hibáztatták. A Szovjetunió iránti nosztalgia azzal párhuzamosan nőtt, ahogy az emberek kezdtek kiábrándulni abból, ami utána következett.
Az azóta eltelt években hol erősödött, hol halványult ez az érzés, például Borisz Jelcin elnök kilencvenes évekbeli viharos kormányzása alatt, majd az általa meglepetésre 1999 szilveszterén kinevezett megbízott elnök, majd elnök, miniszterelnök és újra elnök Putyin uralma alatt.
Most, a posztszovjet Oroszországban tapasztalható burjánzó korrupció és növekvő egyenlőtlenségek miatti düh közepette a Gorbacsov alatt felnőtt generáció idealistán tekint a Szovjetunióra – a gazdaságilag félrekezelt birodalomra, amely már Gorbacsov feltűnése előtt is a szakadék szélén táncolt.
Más az idősebbek és a fiatalabbak szovjetnosztalgiája
Az emberek számára fiatalságuk korszaka a szolidaritás és az összetartozás érzését hozza elő, szemben a mostani pénzorientált, atomizált társadalommal.
Mivel egyre kevesebben vannak azok, akiknek közvetlen tapasztalataik vannak a szovjet rendszerről, a szovjet nosztalgia természete is változik – mondja Ilja Budraickisz, a Moszkvai Társadalom- és Gazdaságtudományi Főiskolának az orosz baloldalt kutató szakértője.
„A kilencvenes években a domináns nosztalgia a konkrét tapasztalatokon, az érzékelt stabilitáson és a jövőbe vetett hiten alapult – mindazokon a dolgokon, amelyek a kilencvenes években elvesztek – mondta. – Ma a szovjet nosztalgia azok körében, akik soha nem tapasztalták meg a tényleges szovjet életet, egy elképzelt múltra épül.”
A sztavropoli régióban a korrupcióról szóló rendszeres jelentések nyomán sok ember a múltba menekül, még akkor is, ha az délibáb.
Kiábrándító korrupció
Júliusban például a nyomozók fényképeket tettek közzé egy hivalkodóan díszes és giccses, márványpadlóval és aranyozott fürdőszobával felszerelt kastélyról. A tulajdonos Alekszej Szafonov helyi rendőrfőnök volt, aki több tucat beosztottját beszervezve, sikkasztott pénzből vásárolta meg az ingatlant.
A regionális fővárosból, Sztavropolból Privolnojéba vezető út mentén egy kiterjedt, évi száz jármű gyártására alkalmas autógyárat húztak fel. 2018-ban, egy évvel az átadás után állítólagos adóhátralék miatt kénytelen volt bezárni. A létesítmény azóta is zárva van. Sok helyi számára az ellenőrizetlen korrupció és rossz gazdálkodás miatti tétlenség jelképévé vált.
„Kimosták a pénzt, és elmentek – mondta Bogdan Dorodnov 24 éves taxisofőr, aki arról álmodik, hogy elhagyja Oroszországot, és külföldön vállal munkát. – Ez nem újdonság.”
A szovjetnosztalgia, amelyet Putyin és kormánya ravaszul kihasznál, nem mindig jóindulatú vagy jelent pusztán álmodozást. Táplálja olyan szélsőséges mozgalmak hálózatát is, amelyek az állammal való szembenállást szorgalmazzák, és olyan összeesküvés-elméleteket hirdetnek, amelyek meggyőzik a kiábrándult, pénzszűkében lévő polgárok nagy részét, hogy a Szovjetunió valójában soha nem halt meg. Oroszország pedig, amelynek a törvény szerint kötelesek adót fizetni, illegitim állam.
Mindez akkor történik, amikor a szovjet összeomlást követő szabadságjogokat fokozatosan felszámolják és a szovjet korszak bűneinek feltárására létrehozott szervezetek tűz alá kerülnek. Oroszország betiltotta a legéletképesebb ellenzéki mozgalmat, a bebörtönzött Alekszej Navalnij aktivista és politikus hálózatát.
Emellett azzal, hogy idegen ügynökké nyilvánította, ellehetetleníti a nagy múltú jogvédő szervezetet, a Memorialt, amelyet a szovjet időszak utolsó éveiben hoztak létre a történelem sötét fejezetei és a tömeges emberijog-sértések dokumentálására.
Levadát, a tekintélyes közvélemény-kutatót külföldi ügynöknek nyilvánították több tucat más, korrupciót és hatalommal való visszaélést vizsgáló csoporttal és médiaszervezettel együtt.
„Egyre több embernek van róla rossz véleménye”
Gorbacsov egykori középiskolájának bejárata előtt, a Privolnojétól 15 kilométerre fekvő Krasznogvargyejszkoje faluban egy fémtábla emlékezik meg arról, hogy a szerény, háromemeletes épületben folytatta tanulmányait.
Okszana Akulova, az iskola 48 éves igazgatója szerint diákjai ma már kevéssé érdeklődnek a szovjet történelem és Gorbacsov benne játszott szerepe iránt. Sokáig évente írt a Gorbacsov által 1991-ben létrehozott nonprofit alapítványnak, és kérte a segítségét, hogy az iskola részt tudjon venni a tanulmányi versenyeken.
Az utóbbi években azonban, mint mondta, az alapítvány munkatársai már nem válaszolnak, Gorbacsov pedig nagyrészt feladta a napi feladatokkal való foglalkozást.
„Számomra személy szerint ő nagyszerű ember – egy parasztfiú, aki főtitkár lett – mondta. – De hogy őszinte legyek, mostanra egyre több embernek van róla rossz véleménye.”
