A Fidesz alelnökének jelölése az államfői intézmény politikai semlegessége fenntartásánál és a napi politikai haszonnál fontosabb célt szolgál. Maga a jelölés sugározza a karizmatikus vezér hatalmának korlátlanságát egy állami túlhatalomhoz szokott, sőt azt igénylő országban a parlamenti választás előtt.
Sólyom László volt köztársasági elnök ezt mondta 2010-ben: „A végrehajtó hatalommal nem rendelkező, ceremoniális államfő szerepe sem lehet tartalmatlan. A nemzet egységének, amit az elnöknek ki kell fejeznie, értéktartalma van. Ugyanúgy, mint az Alkotmánynak vagy az állam demokratikus működésének is, amelyek felett őrködni kötelessége.”
Ahogy Magyarország hivatalos elnevezéséből 2012-től kikerült a köztársaság szó, a volt államfő egykori szavai is csak egy már letűnt világban értelmezhetők.
Magyarországnak Alkotmány helyett már Alaptörvénye van, az állam demokratikus működését pedig fölváltotta egy olyan rendszer, amelyet Orbán Viktor így jellemzett 2014 decemberében a Bloomberg hírügynökségnek: „…itt csak egyetlen szuverén van, nincs hova »fékezni és ellensúlyozni«, mert minden hatalom a parlamenté. Ebben az esetben sokkal helyénvalóbb »együttműködésről«, semmint fékekről és ellensúlyokról beszélni.” A miniszterelnök egy olyan parlamenti népképviseletre, népszuverenitásra hivatkozik, amelyben jelenleg négy olyan képviselő biztosítja az államfő első körös megválasztásához szükséges kétharmadot, aki ellen rendőrségi eljárás folyik.
Így Orbán Viktor bejelentését, miszerint a Fidesz Novák Katalin minisztert, a közelmúltig a párt alelnökét jelöli, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében érdemes értelmezni, és nem az új magyar demokrácia 2010 előtti koordinátái között (amelyekben Sólyom László igyekezett kijelölni az államfő helyét).
Államfő a vezérdemokráciában
Nyugati rendszerekben az állam működése a hatalommegosztás elvén alapul, vagyis a közhatalmi szereplők kölcsönösen kontrollálják egymást. Ilyen (volt) a nem politikai, hanem szimbolikus ellensúllyal rendelkező magyar köztársasági elnök is.
A magyarországi vezérdemokráciát így jellemezte a NER működéséről szóló sorozatunkban Körösényi András politikatudós: „A ’90 és 2010 közötti politikai rezsimhez képest valóban egy teljesen új rezsim alakul, amelyik másként legitimálja magát. Nem a jogállami, alkotmányos intézményekkel, hanem a nagy felhatalmazással rendelkező politikai vezetés a nép érdekében relatív autonóm módon, a különböző jogállami fékek, korlátok által nem korlátozva, szabadon cselekszik.”
A vezérdemokráciában irreleváns az a kérdés, hogy az államfő képes-e a nemzet egységét reprezentálni. Arra Áder János – aki a Fidesz első vonalának aktív és nem szimbolikus (mint Göncz Árpád a korai SZDSZ-é) tagja volt sokáig, és levezényelt egy olyan államfőválasztást (Sólyom Lászlóét 2005-ben), amelyben a Fidesz megsértette a szavazás titkosságát – ugyanúgy nem volt alkalmas. Göncz, Mádl Ferenc vagy Sólyom igen, sőt egykori olimpikonként még a plágiumügyébe belebukott Schmitt Pál, a NER első köztársasági elnöke is.
Ha a nemzetet, a nemzet akaratát a karizmatikus vezér képviseli, akkor a rezsim önértelmezése szükségszerűen kilép a jogállami keretből. Számolgathatjuk majd Novák Katalinnál is, ahogy elődeinél tettük, hány törvényt vétózott meg, küldött vissza a parlamentnek „megfontolásra” (amit azután, ha a parlament változatlan formában megszavazza, az elnöknek már alá kell írnia), hányat küldött tovább alkotmányossági felülvizsgálatra, de még ha Novák Katalin mutatja is majd az autonóm működés jeleit (Schmitt Pál volt az egyetlen államfő, aki egyszer sem vetemedett a népszuverenitás megkérdőjelezésére, és mindent rögtön aláírt), funkciója végeredményben a jogállam egyik intézményének formális biztosítása. A NER-ben minden független intézménynek ez a szerepe.
A megválasztásuk és a működésük is mindig politikai volt
Az államfő politikai poszt, és mivel nem közvetlenül választják, mindig a parlamenti többség döntése vagy a pártok megegyezésének eredménye volt, hogy ki fogja a nemzet egységét megjeleníteni.
Göncz Árpád a két akkori legnagyobb párt, az MDF és az SZDSZ megegyezése révén lehetett 1990-ben a köztársaság első elnöke. Cserében pártja, az SZDSZ hozzájárult a kétharmados törvények (amelyek megszavazásához akkor az ellenzékre is szükség volt) és a kormányzóképesség – akkor optimálisnak gondolt – egyensúlyának kialakításához. Az más kérdés, hogy okkal mondta 2009-ben Orbán Viktor Bajnai Gordonnak (utóbbi visszaemlékezése szerint), hogy „csak egyszer kell nyerni, de akkor nagyot”: a kétharmad révén a Fidesz NER-ré alakíthatta Magyarországot, amit várhatóan kétharmad nélkül, így sokak szerint csak jogellenesen tud majd a mostani ellenzék újból köztársasággá alakítani – már ha megnyeri a választást.
Göncz Árpád 1988-ban az SZDSZ ügyvivője, majd 1989-től az SZDSZ Országos Tanácsának tagja volt (persze az utóbbi egy százfős testület volt). Mádl Ferenc az MDF-kormányban miniszteri posztokat töltött be, majd a Fidesz fontos értelmiségi hátországát, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesületet vezette. Mégis, az egyik ’56-os és ellenzéki múltja, a másik jeles konzervatív jogtudós volta miatt a párt és hatalmi struktúrákon kívül is értelmezhető személy volt. Sólyom László pedig a harmadik magyar köztársaság egyik alapító atyja. Így mindhárman már kinevezése előtt rendelkezett azzal az értéktartalommal, amely alkalmassá tette a nemzet reprezentálására. (Még ha ezt jelölőszervezeteik politikai ellenfeleinek egy része mindig vitatta is.)
Maga az államfői munka, az alkotmányosság őrzése sem csak jogi feladat, politikai is. Sólyom László ezt így fogalmazta meg még elnökként egyik előadásában: „Az elnök oly módon is őrködik az alkotmányosságon, hogy az egyes társadalmi eseményeket, egy adott hatósági vagy kormányzati intézkedést vagy éppen a politikai gyakorlatot elemezheti, kritizálhatja (minősíti, bírálja), és az alkotmányos működés irányára mutathat rá.”
A jelölés aktusa a hatalom ereje
Orbán Viktor nemcsak más, szimbolikusan kisebb súlyú, de a kormányzatot kontrolláló intézményekbe (Médiatanács, Számvevőszék, Alkotmánybíróság) ülteti át párt- és képviselőtársait, karrierpolitikusokat, hanem, immár másodszor, a nemzet egységét szimbolizáló posztra is kinevezi őket.
A NER jelöltjei esetében azok nyilvánvaló politikai elkötelezettségét, pártmunkájukon kívüli közéleti/tudományos/bármilyen tevékenységük hiányát szokták hangsúlyozni a kritikusok. De a vezérdemokráciában minden a vezérről szól, így a jelöltnél fontosabb a jelölő, még inkább a jelölés gesztusa. Orbán Viktor ezekkel a jelölésekkel is megmutatja, hogy az általa uralt vezérdemokráciában nincs szükség semmilyen más legitimációra, mint arra, ami tőle származik. (Egy államfő keze ráadásul nemcsak közjogilag, hanem a nemzet egységét szimbolizáló imázsa miatt is kötve van: nem válhat „ellenzékivé”.)
Jelöltjei Fideszen kívüli tevékenységének teljes hiánya, illetve a jelölés párton belüli demokratikus legitimációjának látványos mellőzése, vagyis annak autoriter jellege szinte provokatívan mutatja föl azt, hogy a rendszerben elképzelhetetlen bármilyen hatalom, amelynek nem ő a forrása.
A vezérdemokrácia hatalmi legitimációs mechanizmusai legalább ugyanolyan fontosak, mint konkrét politikai lépései. Orbán nem pusztán politikailag pragmatikus okokból nevezi ki közvetlen párttársait államfővé. Ezek a jelölések elsősorban nem azzal stabilizálják a hatalmát, hogy az ő államfői majd megvétózzák az ellenzéki törvényeket, az övéit pedig átengedik. Az ország szimbolikusan legfontosabb pozíciójára történő, hangsúlyosan általa bejelentett jelölések a karizmatikus, mindent uraló vezető képét sugározva mélyebb stabilizációt, rendszerintegrációt eredményeznek.
Novák Katalin persze fontos eszköz a nők megnyerésében; jól eladható Nyugaton az isztambuli egyezmény ratifikációja helyett; fideszesek szerint egyáltalán nem tartozik a párt verőemberei közé, sőt; egy konzervatív társadalomban, mint amilyen a magyar, a családanyaság és a látványos karrier összeegyeztethetőségét bizonyítja. Még az is lehet, hogy Stumpf István alkotmánybírói ténykedéséhez hasonlóan érdemi ellenállást mutat majd a Fidesz törvényalkotásával szemben. (És aztán ugyanúgy visszasimul a NER-be, ha még lesz akkor, ahogy Stumpf tette, amikor alkotmánybírói különutassága után – amelynek során persze ő is, kinevezője is biztos lehetett abban, hogy Stumpf különvéleménye dacára a testületi többség adott – a felsőoktatás privatizációjának arca lett.)
Lehet sorolni Novák Katalin érdemeit és politikai hasznosságát, Orbán Viktor-os fülbevalóját és az intézmények politikai semlegesítését. De egy vezérdemokráciában sem ő, sem a szerepe nem értelmezhető, hanem csak a kinevezőjéé. Így: az állam én vagyok.
