EU-riporter

Ha volt valamikor rossz hete az Európai Néppártnak, akkor most volt, sőt nem is egy. Az Európai Unió legtöbb jobbközép pártjának otthont adó formáció számára az első számú nehézség Angela Merkel távozása volt, de hosszú távon az identitásvesztés okoz fejfájást.

Merkel tizenhat éven át volt német kancellár, és most, hogy végleg felállt és távozott, olyan vákuumot hagyott maga után, amelyet a német kereszténydemokraták (a CDU) talán csak évek múlva tudnak betölteni.

Nagyjából ezzel egy időben az egykor az EPP egyik legnagyobb reménységének tartott Sebastian Kurz volt osztrák kancellár 35 évesen, korrupciós botrányok közepette úgy döntött, hogy hátat fordít a politikának.

Most, hogy „Mutti” és „a csodagyerek” is lelépett, kérdések merülnek fel, mit hoz a jövő egy olyan politikai család számára, amely hosszú ideig befolyásolta az európai kontinens politikáját.

Ha megkérdeznénk Brüsszelben az EU tisztviselőit, valójában ki irányítja a show-t, néhányan természetesen azt mondanák, hogy a tanács, amelyben az összes uniós tagállam összeül, hogy megpróbálja megoldani az aktuális, sürgető kérdéseket, vagy az Európai Bizottság, ahol szakjogászok és bürokraták serege dolgozik a következő jogszabályon.

Az EPP mindenhol jelen volt – eddig

De sokan egyszerűen azt válaszolnák, hogy az Európai Néppárt – az a nagy politikai család, amely magába szívja az EU-ban és annak szomszédságában lévő összes olyan pártot, amely liberális-konzervatívnak, vállalkozásbarátnak, kereszténydemokratának vagy bármi, eme ideológiák közé esőnek nevezi magát.

Nem nehéz megérteni, miért mondanák ezt sokan. Elég csak egy pillantást vetni a történelemre. Az EU alapító atyáinak tartott Konrad Adenauer és Helmut Kohl német kancellár, Alcide De Gasperi olasz miniszterelnök és Robert Schuman francia államférfi mind kereszténydemokrata volt.

De nem kell ennyire visszamenni az időben, hogy érzékeljük, mennyire domináns erő volt az évtizedek során az EPP Brüsszelben. A legutóbbi három bizottsági elnök mind az ő soraikból került ki, a három tanácsi elnök közül kettő is, és az elmúlt két évtizedben az Európai Parlament legnagyobb pártja volt az EPP (és hajszálnyi előnnyel még mindig az).

Amikor az állam- és kormányfők összeülnek Brüsszelben a csúcstalálkozókon, a párt mindig nagy létszámmal képviselteti magát. Néha a vezetők fele is az EPP-hez tartozik, néha valamivel kevesebb, de mindig nagy beleszólásuk van az aktuális ügyekbe.

A nagy tagállamok élén már nem az EPP-be sorolt vezetők állnak

Félreértés ne essék, az EPP a jövőben is fontos lesz. Ursula von der Leyen, a bizottság elnöke is tagja, máltai párttársa, Roberta Metsola pedig valószínűleg jövőre átveszi az Európai Parlament elnöki tisztségét. A párt csillaga azonban leáldozóban van.

Vegyük csak a héten esedékes EU-csúcstalálkozót. A huszonhét vezető közül mindössze hét lesz a párt tagja – többségük az EU délkeleti sarkában található kis vagy közepes méretű ország, például Horvátország, Ciprus, Görögország és Szlovénia első embere.

Ez még nem minden. Merkel távozásával az öt legnagyobb tagállam, Franciaország, Németország, Olaszország, Lengyelország és Spanyolország közül egyetlen országnak sincs jobbközép vezetője, és lehet, hogy jó ideig nem is lesz.

Németországban a CDU most abba a szokatlan helyzetbe kerül, hogy ellenzékben van, és Merkelnek nincs egyértelmű utódja.

„Most egyértelműen mi vagyunk a nem menő párt Németországban” – panaszkodott nemrég egyik elégedetlen tagjuk. Franciaországban a Köztársaságiak elnökjelöltje, Valérie Pécresse a jövő évi választások második fordulójába való bejutásért küzd, Olaszországban pedig a néppárti erők a Forza Italia vezetése mellett a távoli negyedik helyre szorultak.

Az EPP-hű erők a legnagyobb eséllyel talán Spanyolországban és Lengyelországban térhetnek vissza néhány év múlva, de ez korántsem biztos, mivel a jobbközép pártok már nem örvendenek átütő népszerűségnek.

Szóval mi romlott el?

Az egyik érv, amelyet egyes elemzők felhoznak, az, hogy a jobbközép pártok elvesztették identitásukat egy olyan időszakban, amikor nagy a nyüzsgés az identitáspolitika frontján.

E pártok nem annyira liberálisak, mint a liberális pártok, nem annyira zöldek, mint a zöld pártok, nem annyira konzervatívak, woke- és establishmentellenesek, mint a tőlük jobbra álló pártok és nem annyira jóléti és nagyállami pártok, mint a balközép szociáldemokraták. Utóbbiakat nemrég még halottnak tartották és temették, de most úgy tűnik, hogy feléledtek a tetszhalálból, mivel a Covid-járvány nyomán sokan nagyobb állami szerepvállalást követelnek.

Egy másik érv az, hogy az EPP túlságosan hataloméhes lett, mindenáron a legnagyobb akar lenni, de amikor egyes tagjai egyértelműen visszaélnek a hatalmukkal, úgy tesz, mintha nem látná.

Minden politikai csoportnak vannak fekete bárányai, de úgy tűnik, hogy az EPP-nek egész csordája van. A legtöbb tagja mostanra elismeri, hogy túl sokáig tartott ki a Fidesz mellett, mielőtt végül az év elején megszakította vele a kapcsolatot.

De vajon meddig tűrik még az ellentmondásos szlovén miniszterelnököt, Janez Janšát és milyen károkat okoztak az EPP márkanévnek az osztrák Kurz és az olyan vezetőtársak körüli botrányok, mint Mariano Rajoy Spanyolországban vagy Bojko Boriszov Bulgáriában?

Az EPP egykor a hatalom és a támogatás szimbóluma volt. Most mindkettőből kevesebb van. Ne lepődjünk meg, ha több tagjuk követi a Fideszt az ajtón át, és új barátokat keresnek, akár jobbra, akár kicsit balra. Európában hamarosan átrajzolódik a pártpolitikai térkép.

Egy, a tévében jól szereplő populista politikus hirtelen feltűnése hatalmas követ dobott a francia elnökválasztási kampány langyos állóvizébe. Eric Zemmour már azelőtt lángra lobbantotta a versenyt, hogy igazából beindult volna.

Zemmour feltűnése és a friss közvélemény-kutatások által sugallt népszerűsége idegessé tette mind a hagyományos konzervatívokat, mind a szélsőjobboldal szokásos zászlóvivőjét, Marine Le Pent. De aggódhat miatta Emmanuel Macron, az újraválasztásért induló, hivatalban lévő elnök, az Európai Unió és mindazok a nyugat-balkáni és a tömbtől keletre fekvő országok, amelyek egy nap a klub tagjai szeretnének lenni.

Joggal mondhatjuk, hogy Zemmourban Franciaország megtalálta a saját Donald Trumpját. Nem csak azért, mert annyi nő lépett elő az állítólagos szexuális visszaéléseivel kapcsolatos vádakkal. A volt amerikai elnökhöz hasonlóan az ő hívei is úgy vélik: ő az a politikus, aki megmondja a frankót, és kalapáccsal megy neki a szerintük a politikai és médiabeszédben eluralkodó politikai korrektségnek.

A hasonlóságok itt nem érnek véget. A Twitteren aktív és tapasztalt televíziós szakértőként ismert Zemmour nem fogja vissza magát, amikor az iszlámról, a bevándorlásról, a feminizmusról és Franciaország állítólagos politikai és erkölcsi hanyatlásáról van szó.

Zemmourt már kétszer elítélték gyűlöletbeszédért és faji alapú erőszakra való felbujtásért, és más jogi eljárások is folyamatban vannak ellene.

Eddigi számos rendkívül ellentmondásos megjegyzése között szerepel az az állítása, hogy a kísérő nélküli afrikai és közel-keleti migránsgyerekek gyilkosok, erőszaktevők és tolvajok, és hogy a franciaországi muszlim lakosság növekedése – amely jelenleg mintegy nyolcszázalékos – polgárháborúhoz fog vezetni. Emellett azt az összeesküvés-elméletet hirdeti, amely szerint az európaiakat fokozatosan felváltják a bevándorlók.

Témái között szerepel továbbá, hogy szerinte a társadalom elnőiesedett, és hogy az LMBTQ-propaganda támadása alatt áll.

Zemmour azon elmélkedik a nyilvánosság előtt, hogy a nők vágynak arra, hogy a férfiak dominálják őket, és azt javasolja, hogy minden francia születésű gyermeknek adjanak katolikus keresztnevet. Emellett félrevezető módon azt állította, hogy a második világháború idején a nácik által támogatott franciaországi Vichy-rezsim védte a zsidókat.

Francia Trumpként emlegetik, de nem mindenben hasonlítanak

Mégis vannak döntő különbségek Trump és közte. Zemmour szülei berber zsidók voltak, akik az ötvenes évek francia–algériai háborúja idején költöztek Algériából Franciaországba, így a kritikusok nehezen tudják fehér, francia rasszistának nevezve elítélni.

Zemmour self-made man, aki a Sciences Po elit egyetemen végzett, és hosszú ideig a Le Figaro című vezető konzervatív lap újságírója volt. Ami ennél is lényegesebb, rendelkezik azzal a szónoki képességgel és intellektuális háttérrel, amelyet a francia közvélemény elvár politikai vezetőitől.

Emellett több könyv szerzője, köztük a Le Suicide Francais (A francia öngyilkosság) című bestselleré, amely lenyűgözte a régi idők Franciaországa iránt nosztalgiázókat. A CNewsnál – egy jobboldali, a Fox Newshoz hasonló televíziós csatornánál – eltöltött hosszú évek alatt pedig sok rajongóját meggyőzte arról, hogy bárkivel szemben képes felvenni a kesztyűt a politikai vitákban.

Ez pedig döntő előny lehet. Az Orbán Viktorhoz Magyarországra is ellátogató Marine Le Pen, aki az elmúlt éveket azzal töltötte, hogy finomította korábbi, radikálisan populista megnyilvánulásait, zavarba jött, amikor 2017-ben az elnökjelölti vitában Macronnal került szembe.

Macron akkor legyőzte és a szavazatok 66 százalékát szerezte meg. Le Pen egészen a közelmúltig arra számított, hogy 2022 áprilisában ismét megmérkőzik vele, de ez most már korántsem biztos.

A populista „diszruptor” elszívhatja az oxigént Marine Le Pen elől

Októberben tizenhatszor többen kerestek rá a Google szerint Zemmourra, mint Le Penre, és a legújabb közvélemény-kutatások szerint 17 százalékponttal holtversenyben áll Le Pennel, míg Macron 24 százalékkal az élen áll.

Már nem elképzelhetetlen, hogy Zemmour, aki még nem jelentette be indulási szándékát, megelőzheti Le Pent, és Macron fő kihívója lehet tavasszal. Jelenleg a közvélemény-kutatók szerint Macron bármelyiküket legyőzné egy második fordulóban, de várhatóan csak tíz százalékkal. A választás pedig még hónapokra van.

Egyes kommentátorok úgy vélik, hogy Zemmour csillaga leáldozhat, mivel nem áll mögötte bejáratott politikai párt. De Macron a saját 2017-es győzelmével maga is bebizonyította, hogy ez nem előfeltétel.

Míg Macron lényegében megsemmisítette az ország hagyományos politikai baloldalát (a jelenlegi, legesélyesebb szocialista jelölt, Anne Hidalgo öt százalékon áll), Zemmour hasonló halálos ítéletet jelenthet a hagyományos jobbközép Les Républicains párt számára (amely még nem választott elnökjelöltet, és azért küzd, hogy megvesse a lábát a a politikai porondon).

Németországban a szövetségi választásokon visszaszorultak a szélsőjobboldali és baloldali pártok. Az előrejelzések szerint a franciák viszont jóval több mint negyvenszázalékos arányban a különböző populistákra szavaznak majd 2022 áprilisában. Az már most is egyértelmű, hogy Macron jobbra fordul, mert bekeményített a bevándorlásról és a közbiztonságról szóló megjegyzéseivel – mindezt azért, hogy felvegye a versenyt jobboldali vetélytársaival.

Ez tágabb értelemben Európára is kihat majd. Macron már első hivatali ideje alatt fékezte, hogy Észak-Macedónia megkezdhesse az uniós csatlakozási tárgyalásokat, ellenezte Koszovó számára a vízumkönnyítést. Emellett más nyugat-balkáni országok csatlakozási esélyeit is csökkentette, a különböző uniós nyilatkozatokban pedig felhígította a bővítésre vonatkozó ígéreteket.

Az elnök továbbá megkérdőjelezte Georgia, Moldova és Ukrajna európai integrációs törekvéseit és szorosabb kapcsolatokra törekedett a Putyin vezette Oroszországgal. Sőt még odáig is elment, hogy a Krím 2014-es annektálása után Moszkvára kivetett uniós szankciók enyhítését javasolta.

Mivel a francia elnökválasztásra akkor kerül sor, amikor Párizs a jövő év első felében az unió soros elnöke lesz, Macron a lehető legkevesebb meglepetést akarja látni.

Semmi nem lenne számára kínosabb, mint egy olyan, késhegyre menő választás, amelyet akár el is veszíthet.

Brüsszel lélegzet-visszafojtva figyeli majd, ahogy a motort adó két tagállamának egyike a szakadék szélén egyensúlyoz. De ha meg is marad az egyensúly, ne számítsunk rá, hogy Franciaország nagylelkű lesz azokkal az országokkal szemben, amelyek egy nap EU-tagok akarnak lenni. Zemmour kísértete ott várakozik majd a sötétben.