Aréna napló

Induljunk el onnan, hogy bár sosem tartoztam a vírustagadók közé, nem féltem a betegségtől. Ennek oka az, hogy évek óta napi szinten sportolok, nem jellemző rám, hogy betegeskedjek, egy tavalyi vizsgálaton pedig megállapították, hogy sportolókéhoz hasonlóan működik a szervezetem. Jól.

Tavaszi gondtalanság

A járvány tavaszi, első hullámában – mint mindenki más – hitetlenkedve hallgattam, ha egy távoli ismerős betegségről számolt be. Emlékszem, a nyáron baráti beszélgetéseken mindig azzal érveltek a vírustagadók, hogy egyikünknek sincs olyan ismerőse, aki beteg lett volna. Nos, ez októberben egyik napról a másikra nagyon megváltozott, legalábbis az én környezetemben.

Október közepe

Egy hónappal ezelőtt, október közepén már éreztem, valami nincs rendben. Fájni nem fájt ugyan sehol, de semmi kedvem nem volt sem a reggeli futáshoz, sem az edzéshez. Kacagtuk is, mintha úthenger menne át rajtam minden éjjel. Rossz kinyitni a szemem reggel, rossz felkelni, szenvedés futócipőt húzni. Próbáltam az ősz számlájára írni, a sötétség, a hideg lett a bűnbak. De mentem, végeztem a dolgom, kínlódva is, szenvedve is, de a napi „adagomat” elvégeztem. Még két héttel ezelőtt is.

Október végi hétfő

Hétfőn, a reggeli futás után alig bírtam magamhoz térni, annyira elfáradtam. Kerestem a magyarázatokat, nem találtam. Sem láz, sem fájdalom nem jelentkezett. Az viszont sokat elárult, hogy az esti edzés után én voltam az öltözőben a legutolsó. A legeslegutolsó. Van, amikor ez édes érzés, lehet kicsit pihenni, kikapcsolni. De ez most nem ilyen érzés volt.

Kedd

Kedden munka közben már sejtettem, hogy ennek a fele sem tréfa. Nem bírtam figyelni a beszélgetőpartnereimre. Bevallom, utólag visszahallgatva a felvett interjúkat, úgy éreztem, megöl a szégyen, annyira nem voltam jelen egyikben sem. Köhögni kezdtem és borzalmas fájdalmat éreztem a hátamban. Mintha négy láb dübörögne rajta megállás nélkül. Ekkor döntöttem – mivel a családorvosom is beteg volt -, hogy a sürgősségire megyek. A Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban kivártam a soromat a vírusfertőzés gyanújával érkezők között, majd következett a vérvétel, röntgen, vizsgálat és a COVID-19-teszt. Pillanatok alatt jött az eredmény. Tüdőgyulladás, mellé recept és utasítás: amennyiben szeretném, hazamehetek, karanténba a családommal együtt, amíg meglesz a teszt eredménye. Kifejezetten boldog voltam, hogy kiderült, mi a baj, ki kell kezelni – gondoltam – és máris minden a legnagyobb rendben lesz.

Szerda

Másnapra meglett a teszt eredménye is: pozitív, ahogy az várható volt. Ezzel párhuzamosan kezdődött a mérhetetlen gyengeség, a borzalmas fejfájás és a hátamon is dübörögtek tovább a lábak. Az orvos telefonon kórházi vizsgálatot javasolt, így összeszedtem magam és a fertőző betegségek osztályán újabb ellenőrzések következtek. Újabb antibiotikum, saját felelősségre otthoni karantén és az első meglepetés. Létezik, hogy újságíró létemre itt kell megtudnom, hogy a vírusra nincs gyógyszer? Hogy ezt nekem kell legyőznöm egyedül? Segítség nélkül?

Félig ébren, félig álomban

Hirtelen nagyon elhagyatottnak és betegnek éreztem magam. Elképzeltem, ahogy a vírushadsereg végigvonul a testemen és a felkészületlenül ért szerveimet lekaszabolja. Kezdi a fejemmel, a benne levő üregekbe jól befészkeli magát, onnan tör elő minden nap új csatára. Félig álomban, félig ébren játszottam végig ezeket a csatákat. Borzalmas fejfájással, abban reménykedve, hogy az arcüregem, a tüdőm, a vesém elég lesz csatatérnek és nem fognak tovább terjeszkedni a fejemben otthonosan berendezkedő kis férgek.

Józanabb pillanataimban azon elmélkedtem, hová lett az erőm, hogy lehet, hogy órák alatt képes az ember minden erejét elveszíteni. Két méter megtétele valóságos kínt jelentett, akárcsak két falat étel elfogyasztása is.

A COVID-19 nem influenza

Azaz nem kétnapos buli. Három nap után, amikor először képes voltam meginni egy fél kávét és azt hittem, na, most én jövök, újra lehúzott a vírus a sötétbe. Hosszú órákon át azon elmélkedtem, mi lett a motivációkkal, amiket oly sokszor használok én is. Hol vannak, hová illantak el? Az antibiotikum tizedik napján végre aludtam éjszaka. Nem rémekkel, nem félig ébren, nem három perceket. Attól az éjszakától számítva tudtam, hogy most már kijövök, most már vége lesz. Azt viszont még ma, két héttel az első őrület után sem tudom, mikor leszek ismét én.

Nemcsak két hét szenvedés

Két dolgot viszont megígértem magamnak: türelmes leszek. Nagyon türelmes leszek. Meghallgatom a szakembereket, bármit tanácsoljanak. Ha fél évig csak sétálhatok, akkor azt fogom tenni. Nem lesz könnyű, de ezt többé nem szeretném végigjátszani. Főleg, hogy a naponta telefonáló orvos elmondta: a második kör sokkal rosszabb, érdemes lesz vigyázni.

Még valamit tudok: 24 nap múlva elmegyek vérplazmát adni. Aki nagyon beteg volt – olvasom – az nagyon értékes, ellenanyagokban gazdag plazmát tud adni. Ami megmentheti azok életét, akik krónikus betegséggel kapják meg a vírust. És nekik tényleg nagy szükségük van a segítségre. Ha csak placebo, akkor is bele lehet kapaszkodni, segít a csatában. Mert aki a vírust megkapja, annak bizony meg kell vívnia a csatát. Egyedül.

Az 54 éves, váci Magyar Imre tizenkét évvel ezelőtt érkezett Csíkszeredába. Kéthetes tanfolyamra hívták, salsát oktatott. Aztán úgy alakult, hogy Székelyföldet otthonának érzi, és noha még mindig „megdobogtatja a szívét” Vác, nem kíván visszaköltözni Magyarországra. „Nagyon megszerettem itt, nagyon jól érzem magam és sikerült elérnem azt, hogy itt is a sporttal foglalkozhatok, ami nagyon sokat jelent számomra.”

Magyar Imre korábban profi sportoló volt. Evezősként az olimpián is szerepelt piros-fehér-zöld színekben 1992-ben, az evezés azonban mára a múlté. A sport viszont örök szerelem maradt. Csíkszeredába érve táncot és power fitneszt kezdett oktatni, azóta több száz fiatal és idősebb kóstolt bele abba, hogy mit tesz a rendszeres mozgás az emberrel. Csapatában a tizennégy éves diák ugyanúgy a maximumra törekszik egy-egy edzésen, mint a hatvanhoz közeledő könyvelő. Magyar Imre nem csak „kihajtja a szuflát” csapattagjaiból, hanem személyes példájával inspirálja, motiválja is őket. Emellett futóversenyt szervez, úszóedzést tart, túrázni viszi azokat, akik erre kaphatók akár egy ledolgozott munkanap után is.

„Gyönyörű helyek vannak Székelyföldön. Csak bakancsot kell húzni, tízórait pakolni és máris kint vagyunk a városból, kéznyújtásnyira vannak a hegyek, a havasok. Aktív sportolóként is mindig arról álmodoztam, hogy olyan helyen éljek, ahol hegyek vannak. A beilleszkedés nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a mendemondák tartják. A híres székely vendégszeretet elillan, amikor valakiről kiderül, hogy hosszabb távon tervez Székelyföldön maradni, de ha alaposabban megismerik a „betolakodót”, akkor megértik és elfogadják a helyiek. Csíkszeredában, Hargita megyében, ahol a lakosság túlnyomó többsége magyar, nem jelent gondot, ha valaki nem ismeri a román nyelvet. Mindig kerül egy barát, hogy a szükséges iratokat lefordítsa román nyelvre” – mondja Magyar Imre.

Más megtanul románul, mert a munkájához szükség van erre, és Székelyföldön akar élni. A kérdésre, hogy kecskeméti-e Csák László azt válaszolja, nem, ő csíkszeredai. A Kecskemétről székelyföldre költözött vidékfejlesztési szakembernek nem hiányzik Magyarország. A román nyelvet híradókból, újságokból tanulta meg, a munkájához szükséges szaknyelvet pedig már tudatosan sajátította el.

„Alapvetően a nyelvtanulás mindig egy bonyolult ügy. Én valójában a román szaknyelvet sajátítottam el elég jól, mert enélkül nem lehet területfejlesztéssel, vidékfejlesztéssel foglalkozni Romániában. Például azok a cégek, amelyek úgy próbáltak Magyarországról Romániában érvényesülni, hogy a magyar nyelvterületről a magyar gondolkodásmódot hozták, és a román nyelvre nem figyeltek oda, a román összefüggésekre, azok már rég nincsenek."

Csák Lászlónak nem új dolog a nyelvtanulás.

"2007-től mindig vagy valamilyen projektfejlesztő céget irányítottam, vagy abban dolgoztam, nem tehettem meg azt, hogy a nyelvi készségeimet nem fejlesztem, és ezzel kockáztatom a cégeknek a sikerét vagy működését. Ugyanakkor én kisebbségi magyar lettem. Amíg többségi magyar voltam nekem semmilyen bajom nem volt az egykori monarchia többi nyelvének elsajátításával. Valamilyen szinten megtanultam már korábban szlovákul is, csehül is, bár nem éltem ezekben az országokban, csak szerettem oda járni. Összegezve, nekem nem voltak gátlásaim, vagy frusztrációim a román nyelvvel kapcsolatosan. Most már vannak, mert vannak helyzetek, amikor lehetne jobban is beszélni, és bizonyos beszédhelyzetekben korlátozza a mondanivalómat.”

A beilleszkedésről Csák László is Magyar Imréhez hasonlóan vall. Mítosszá válik a székely vendégszeretet, ha valaki „örökre” teret szeretne foglalni magának egy közösségben. Ugyanakkor Csák László szerint is feloldhatók ezek a gátak.

„Itt az a jellemző, hogy nincs megelőlegezett bizalom. Itt rá kell szolgálni, és utána fogadják el az embert. Ez nem rosszindulat, inkább óvatosság, ami szerintem teljesen rendben van. Más a gondolkodásmód, más a kultúra. Itt nem az van, hogy bemész az ajtón, és egyből mindenki szeret téged. Előbb pár évnek el kell telnie, de ha a bizalom megvan, minden rendben van" - mondja Csák László, aki szerint sokkal inkább befogadó ez a közösség, mint a magyarországi az innen oda vándorlókkal.

A Román Országos Statisztikai Intézet adatai alapján az elmúlt tíz évben, 2010-2019 között összesen 2133 magyar állampolgár kért letelepedési engedélyt Romániában. Csaknem felük valószínűleg Erdélyben kötött ki: Hargita megyében – ugyanebben az időszakban - összesen 899-en igényelték a hosszú távú tartózkodáshoz szükséges iratokat, vélhetően mind magyarok.

Romániában három hónapig, azaz 90 napig maradhat külföldi, az unió területéről érkező ember bejelentkezés nélkül. Érdekesség, hogy a vízumköteles országok listáján megtalálni Törökországot és Oroszországot is. A tartózkodási engedély tíz évig jogosítja fel tulajdonosát a romániai tartózkodásra, amennyiben házastársa román állampolgár, öt évig maradhat gond nélkül az ország területén, ha más céllal érkezett, mondjuk dolgozni szeretne.

Az igénylőnek számos feltételt kell teljesítenie: öt évig nem hagyhatja el Románia területét hat hónapnál hosszabb ideig. Az állandó tartózkodási engedélyt igénylőnek egészségügyi biztosítást kell kötnie Romániában, bizonyított jövedelemmel kell rendelkeznie, valamelyest ismernie kell a román nyelvet, továbbá igazolnia kell, hogy jelenléte nem jelent veszélyt a nemzet biztonságára. Amennyiben az igénylő igazolja, hogy legalább egymillió euró értékű beruházást vagy minimum száz munkahelyet hozott létre, nem köteles bemutatni a lakhatásra és a megélhetésre vonatkozó iratokat.