Aréna napló

Tanmese az otthon nélkül maradt családoktól arról, hogy az esély apró lépésekkel érkezik. Aréna napló, 4. rész.

„Szembejött velem” egy pályázati kiírás, amely jogosítvány megszerzéséhez szükséges iskola és más költségek megtérítését ajánlotta. Ami összesen közel kétezer lej, mintegy 150 000 forint. Vagyis a szociális segélyből élő családok számára kifizethetetlen összeg. Nosza, gondoltam, mi lehet annál hasznosabb egy álláskeresőnek, mint a vezetői engedély.

Délután végig is kérdeztem őket, ki szeretne beiratkozni. Természetesen, többségében férfiak. Hiszen a nők a gyerekek miatt ‒ főként ha kicsik a babák ‒ nem nagyon tudnak részt venni programokon. Másik akadályt az írás-olvasás jelentette sokuk számára. Óriási érdeklődéssel és lelkesedéssel fogadták a hírt, huszonnégyen jelentkeztek.

Nagy lendülettel írták a motivációs leveleiket. „Azért szeretnék beiratkozni, hogy belőlem is olyan lehessen, mint a többi ember” ‒ írta egyikük. Kiderült, autót vezetni mindannyian szeretnének, de előbb írni és olvasni kellene őket megtanítani.

Felvettem a kapcsolatot a pályázatot kiíró Közösségért Alapítvány képviselőjével, aki nagy örömmel fogadta a hírt, hogy elkészítjük a pályázatokat, viszont a keretek miatt arra kért, hogy csak ötöt tegyünk le. Első körben. Mert az alapítvány minden évben kétszer ír ki hasonló pályázatot.

Nehéz választás

Rengeteget töprengtem, hogy miként válasszak ki huszonnégy emberből ötöt. Milyen kritériumok alapján? Hogyan döntsem én el, hogy ki érdemel egy esélyt, és ki nem? Álltam a sportcsarnok előtt és nem bírtam rávenni magam, hogy bemenjek és elmondjam nekik, mi a helyzet. Mi lesz, ha összevesznek? Hogyan fogom kezelni a helyzetet? Mivel kárpótoljam azt, aki már beleélte magát és mégsem kap a lehetőségből? Végül mély lélegzetet vettem és bementem.

Pillanatok alatt odagyűltek, mellém ültek. Ez volt az egyik legnehezebb és legszebb élményem az arénában. Elmagyaráztam nekik, mi a helyzet, mit kell tennünk. Azonnal mondták, hogy kik azok, akik képesek elsőre sikeresen vizsgázni. Sorolták az öt nevet. Dezső, Lénárd, Domi, Lóri és Ramóna. Egyetlen elégedetlenkedő volt közöttük, aki hangosan harcolt, hogy a testvére is bekerüljön az ötbe. De másnap, akár egy kisgyerek, úgy sündörgött körülöttem, kérve, hogy ne haragudjak.

Aznap este ‒ bár leizzadtam az izgalomtól ‒ teljes mértékben megbizonyosodtam arról, hogy ez a közösség minden munkámat, minden erőfeszítésemet megérdemli. Ezek a fiatal családok képesek arra, hogy eltartsák magukat, gyermekeiket iskolába járassák, munkát vállaljanak. Csak sose kaptak hozzá esélyt. Egyszobás, vezetékes víz nélküli, 10-15 négyzetméteres lakásokból „kitörni”, ahogy azt a többség elvárná, képtelenség. Persze, egy jogosítvány nem old meg mindent, de egy picike lehetőséget jelenthet számukra.

Van értelme

Közösségi oldalamra megírtam a történetet. Azzal a kiegészítéssel, hogy még sokan, nagyon sokan megérdemelnék ezt a lehetőséget. És hiszem, hogy képesek is arra, hogy levizsgázzanak, megszerezzék a jogosítványt. Másnap este ismeretlen szám hívott. Egy helyi civil szervezet, a Keresztény Segítség Egyesület vezetője hívott azzal a kérdéssel, hogy hányan szeretnének még beiratkozni a sofőriskolába. Mondom, húszan. Mire ő: rendben, írassuk be őket is. Megszólalni sem tudtam a meglepetéstől. Csak az járt a fejemben, hogy igen, van értelme. Sikerülni fog. Lesz jogosítványuk. És beírattuk.

Így ma ‒ április közepén ‒ tizenkilencen járnak sofőriskolába, tanulnak vezetni. Néhányuknak nem sikerült a pszichológia vizsgája. Volt, aki az erkölcsi bizonyítványa miatt nem mehetett. De talán később majd ők is sorra kerülnek.

Most viszont nagyon szurkolok azért, hogy akik járnak, sikeresen vizsgázzanak. Hiszen a szabályok szerint sikertelen vizsgát követően egy évig próbálkozhatnak újra, és a rendszer leterheltsége miatt ez csupán két-három alkalom. Vagyis tanulniuk is kell a KRESZ-hez, és vezetniük is tudni kell. De látva a csillogást a szemükben, amikor az első előzésükről vagy oldalparkolásukról mesélnek, tudom, lesz jogosítványuk is hamarosan.

Három hónapja járok a csíkszeredai Erőss Zsolt sportcsarnokba, amit a helyiek arénaként emlegetnek. Három hónapja itt éli mindennapjait a csíksomlyói tűzeset nyomán otthon nélkül maradt cigányok nagy része. Több mint száz ember. Akiket lassan megismertem. Fiatal családok, sok gyerekkel. Minden nap egy új érzést fedezek fel magamban.

Pár hete jártam rendszeresen az arénába mesét olvasni. A gyerekek nagyon örültek, de mindig „odarendeződtek” a felnőttek is, kíváncsian hallgatták Szimbát, vagy a székely népmesék, cigány népmesék valamelyikét. Kiderült, a felnőttek közül nagyon sokan egyetlen osztályt sem végeztek el, többségük az elemit fejezte be. Írni-olvasni sem mindenki tud.

Újságíróként nem először találkozom cigány közösséggel, láttam már olyan telepet, ahol 4-500 ember él viskókban villany és vezetékes víz nélkül. Hiszen a Hargita megyében élő cigányok – egy napokban zajlott konferencián bemutatott adatok szerint – rosszabbul élnek, mint Románia más településein a romák. Ennek ellenére megdöbbentett és elszomorított, hogy 2021-ben, Csíksomlyón felnőtt emberek élnek úgy, hogy nem tudnak írni, olvasni.

A mesék világa

A meseolvasáshoz sok önkéntes kapcsolódott. Jöttek kismamák, nagymamák, hozták gyermekeik, unokáik mesekönyveit, és olvastak a köréjük gyűlt gyermekeknek, felnőtteknek. Ebből alakultak ki a „sütis-akciók”, melynek keretében süteményt sütöttek a csíkszeredaiak és bevitték az arénába. Tudom, a világ nem fog ettől megváltozni, a Föld nem fog a másik irányba forogni. De láttam őszinte találkozásokat, pillanatokat. Amikor nem a kukázó cigányt látta a süteményes tálat tartó ember az előtte állóban, hanem egy éhes, meglepett, hálás nőt, fiút, kislányt.

A meseolvasások lassan beszélgetésekké alakultak. Meséltek mindennapjaikról, kérdeztek engem a munkámról, a családomról. Kiderült, többüket pár éve megkeresztelt a neoprotestáns egyházhoz tartozó egyik felekezet, azóta egyáltalán nem fogyasztanak alkoholt, nem dohányoznak, nem káromkodnak, és rendszeresen járnak imaházba. Életvitelükön látszik, komolyan gondolják, hogy be kell tartani a törvényeket, és hisznek abban, hogy Isten megsegíti őket. Nagyon furán néztek rám, ha véletlenül csúnyán beszéltem, bevallom az utóbbi időben – épp miattuk – le is szoktam kedvenc szitokszavaimról.

A meseolvasás lassan-lassan átalakult felnőttekkel való beszélgetésbe. Volt alkalom, amikor csak arra maradt erőm és energiám, hogy leüljek közéjük, hallgassam őket, nézzem, ha épp táncoltak a fiatalok. Megszoktuk egymást. Nem vártam tőlük semmit, ők viszont mindenre figyeltek, amit mondtam. Megértettem, ha feszültséget éreztem, ha kiabálást hallottam, ha szikrázó tekinteteket „kaptam el”.

Több mint száz ember heteken keresztül két négyzetméteren él úgy, hogy nincs jövőkép. Paravánnal elválasztott ágyaik körül megpróbáltak otthont teremteni. Függönyökkel, párnákkal, plüssjátékokkal. Ki, amivel tudott. Az önkormányzat ígérete szerint a kormány egy évre ad lakókonténereket, de azoknak egyelőre nincs helye. A kérdésre, hogy meddig lesznek az arénában, éppen ezért nincs válasz. És ezek az emberek, mindezek ellenére békések, türelmesek, többnyire nyugodtak.

Sokat tanultam tőlük

Egyik alkalommal érkezésemkor egyik anya teljes erejéből ütötte körülbelül tizenegy éves fiát. Éreztem, láttam, minden keserűségét, reménytelenségét próbálja ráverni a gyerekre, aki összeszorított fogakkal tűrte. Úgy tűnt, valamiféle bocsánatkérést várt tőle az anya, tenyere élesen csattant a gyerek hátán, fején. Kővé dermedtem.

Nyilván meg kellene állítani – futott át a fejemen. De az ilyen esetekben általában csak állok és tanácstalan vagyok, sírnék, elfutnék, ordítanék és elrángatnám a bántalmazót egyszerre, de sose tudom, mi a helyes. Meglepetésemre egy másik anyuka lépett oda, csendben megfogta a kezét, és csak azt mondta: „Meg fogod ölni”. A gyereket kivette a kezéből és arrébb húzta. Halkan, nyugodtan. Csend lett. Mindenki elhallgatott, csak a dühét kifújó anya lihegése hallatszott.

Ítélkezni persze könnyű. Gyermeket megverni soha semmilyen körülmények között nem szabad. De vajon ezt az asszonyt valaha meghallgatta valaki? Arról, hogy tizenéves korától folyamatosan gyermeket nevel reménytelen, jövő nélküli életre. Vajon életében legalább egyszer ült már úgy fürdőkádban, hogy csak magára figyeljen, elfelejtse aggodalmát? Vajon miért hisszük, hogy ő nem álmodik jobb jövőt, élhető jövőt a gyermekeinek, és miért hisszük, hogy ő időnként nem kerül az őrület határára amiatt, hogy tudja, sose lesz normális élete a gyermekeinek?