Brüsszeli buborék

Igaz vagy hamis? Ezt az egyszerű kérdést kellene megválaszolnia annak, aki az élethű szobrok kiállítását tekinti meg Brüsszel legfelkapottabb kiállítóhelyén. A válasz természetesen korántsem egyszerű, a hiperrealisztikus szobrok éppen annyi kérdést tesznek fel, mint ahány egyenes választ adnak. A valóság pontos ábrázolása már akkor kisiklik, ha csak egy kicsit változtatunk az arányokon vagy a megszokott tartalmakon.

Spanyolország, Mexikó, Ausztrália, Hollandia után Belgiumba érkezett a hiperrealisztikus szobrászat vándorkiállítása, hogy összekeverje a képzeletet a valósággal vagy a lehetségest a lehetetlennel. A hiperrealizmus fogalma a szobrászatban a hatvanas években jelent meg. Ahogy a neve is sugallja, az emberi test formáit és textúráit igyekszik utánozni, hogy tökéletes illúziót kínáljon: a valóság pontos másolatával való szembenézés érzését kelti. Belgiumban először Liège-ben mutatták be a több mint negyven alkotásból álló gyűjteményt, utána Brüsszelbe érkezett a kiállítás. Az egyik legmenőbb kiállítóhelyre, úgyhogy először a helyszínt mutatjuk be.

Egy raktár átlényegülése

A Tour et Taxis végigkövette Brüsszel legújabb kori történelmét, és csak egy generációval idősebb, mint Belgium. Látta azt a hihetetlen gazdasági fejlődést, amelyet a kereskedelem hozott el, méreteivel, a gazdaságban betöltött központi szerepével pedig befolyást is gyakorolt a folyamatokra.

A Tour et Taxis építője és első tulajdonosa a Von Thurn und Taxis család volt. Nem kalandos vállalkozásnak számított ez, lévén ők alapították meg az európai postarendszert. Ezzel alapozták meg a hatalmas raktáraknak helyet adó elképzeléseiket, amelyeket ma már inkább logisztikai központnak hívnánk. Ide futottak be a hajók, a vasúti kocsik és valamennyi áruszállító, hogy aztán szerte a kontinensre továbbítsák a termékeket.

Mintegy száz évig, 1994-ig működött ebben a formában, a hatvanas években volt a csúcson, amikor háromezer embert foglalkoztattak. Az ezredforduló környékén a feladat adott volt: csinálni kell valamit a hatalmas, de már romlásnak indult épületekkel, amelyek – Brüsszel terjeszkedésével – már nem egy ingovány, hanem a város közepén találhatók.

Egy befektetőcég vette meg a komplexumot, ahol mostanra helyet kapott a flamand kormány mellett számos kisebb-nagyobb cég, konferenciatermek és egy rendezvényközpont. Egymást érő kiállítások – egyszerre több is –, művészeti fesztiválok, képzőművészeti vásárok és pazar partik színesítik a mindennapokat. Valahol mindig építkeznek, csarnokot bővítenek és újítanak fel, most például a környező utcákat burkolják újra. Amikor legutóbb ott jártunk, az egyik csarnokban éppen valamiféle streetballbajnokság volt, a másikban eléggé gagyinak tűnő, de élethű és mozgó dinók rémisztgették a nyolc éven aluli közönséget, mi pedig a hiperrealisztikus kiállításra neveztünk be, körülbelül abban a csarnokban, ahol pár éve a müncheni sörfesztiválon voltunk.

Korunk embere: az idióta

De ez most nem sörfesztivál, hanem művészet. Talán nem is az, hanem korrajz, esetleg a társadalom lenyomata, egyfajta olvasata. Szóval akkor mégis művészet. Igaz vagy hamis? Erre az egyetlen kérdésre vár választ a tárlat. A válasz nyilván tetszőleges, el sem kell mondani, elég, ha a nézőnek van rá megindokolható válasza.

Van egy nagyon érdekes tabló az egyik „teremben”. Azért indokolt az idézőjel, mert tulajdonképpen egyetlen hatalmas terem van néhány kisebbre felosztva, fehér vászonnal elválasztva, amelyeken kicsit át is lehet látni. A függönyök néha fel- és meglebbennek, de azért jól kivehető a következő állomáshoz vezető „ajtó”, vagyis egy hasadék az anyagban.

Visszatérve erre a bizonyos tablóra: azt mutatja be, hogy az elmúlt évezredekben hogyan ábrázolták az embert. Végigvezet a nagy történelmi korokon, az ókori megjelenítéstől Dávid szobrán át a szürreális, teljesen alaktalan emberig, majd eljut a hiperrealizmusig. De a végállomás, nem kevés iróniával, korunk embere, az idióta. Az idióta, aki egy széket akar kabátként magára venni, de azt is fordítva csinálja, így olyan, mintha egy négylábú kényszerzubbonyba bújt volna. Tényleg az idióta a legjobb szó erre.

Születéstől megváltásig

A szobrok között vannak olyanok, amelyek mellé igazi embert állítva nagyon nehéz megkülönböztetni őket. Napozók a strandon, melósok létrával, takarítónő szivarral és vödörrel – teljesen élethűek. Aztán van, ami mellbe vágja az embert, például Andy Warhol. Ha megfelelő szögből nézzük, a Warhol hatalmas fején lévő hatalmas szemek pont a tárlatlátogatóra néznek, arcvonásai pedig egyfajta felsőbbrendű kivagyiságot tükröznek.

Aztán van, amikor a méretekkel játszanak az alkotók. Egy szokásosnál kisebb idős nő egy még kisebb gyermeket tart a kezében, őt csak a mérete különbözteti meg a látogatóktól. Egy hatalmas csecsemő (vajon hogyan szállították?), akinek az arcvonásain még ott van a születés fájdalma, a köldökzsinórt éppen csak elvágták, itt-ott véres még a teste. Van egy föld alól előtörő hatalmas felsőtest, egy égbe pillantó férfi alakja, neki már nem a születés, hanem az élet fáj.

És vannak igazán szürreálisan hiperrealisztikus szobrok is. Egy szőrös arcú-kezű-lábú kislány, ölében valamivel, amelynek szája, két lába meg mintha a feje helyén néhány ujja lenne. De valahogy az egész teljesen életszerű – nem túl közelről nézve. Vagy a férfi, aki húsz centivel lebeg a föld felett, becsukott szemmel, talán élettelenül, a pólója kicsit felcsúszva láttatni engedi a hasát, a ruha pedig a földet súrolja. Van egy performance is: egy meztelen nő kilép saját testéből, és lefekszik saját maga mellé. Mindez vetített és végtelenített formában, tehát többször is el lehet tűnődni a jelentés rétegein.

Ezek után már olcsó poénnak számít, amikor vicces kedvű fiatalok a fal mellé állnak, kapucnijukat a homlokukba húzzák, majd néhány pillanat múlva – amikor már kezd közönségük is lenni – megmozdulnak és továbbmennek.

De talán ez is a cél: gondolkozzunk el azon, mi az igazi és mi a hamis, aztán együtt gondoljuk tovább.

Két éve arról szóltak az újságcikkek Belgiumban, hogy egy kilencéves srácot felvettek az egyetemre. Most pedig arról, hogy el is végezte az alapképzést, folytatja mesterszakon. Laurent Simons egyértelművé tette: a halhatatlanság megteremtése a célja, az emberben elromló alkatrészeket szeretné mechanikus eszközökkel pótolni.

Ezt a bejegyzést talán azoknak is érdemes végigolvasni, akiket amúgy nem vonz a kvantumfizika. Vagy – mint e sorok íróját – éppen vonzana, de fogalma sincs, hogy mi az. Azonkívül, hogy fizikaórán kétségtelenül elhangzott ez a kifejezés, miközben egyre több tekintet révedt ki a ablakokon, csak azért, hogy ne lássa az oktató lemondó arckifejezését, amelyet az idősebb tanárok már magabiztosan alkalmaznak, amikor ehhez a részhez érnek a tanításban. De a fiatalok is hamar eljutnak erre a szintre.

„Laurent agya olyan, mint a szivacs”

Tehát vissza a kvantumfizikához, és repüljünk el képzeletben egészen Antwerpenig. Belgium flamand részének egyik ékköve, hihetetlenül pezsgő kulturális és az ennek alapját biztosító gazdasági élettel. Antwerpen a történelem során egyfajta kaput jelentett a kontinens belseje felé, és a derék antwerpeni polgárok bizony be is szedték az adót azoktól, akik ezen a kapun be akartak lépni. Ennek a városnak az egyetemére jár Laurent Simons, aki pár hete végezte el az egyetem egyik alapképzését, klasszikus mechanika és kvantumfizika témakörben. Azon sem kell felkapnunk a fejünket, ha meghalljuk, hogy Laurent Simons lett az évfolyamelső, 85 százalékos eredménnyel. De a helyzet az, hogy ez a srác 11 éves. A normál belga iskolarendszerben most készülne a nagybetűs középiskolai életbe, hiszen Belgiumban 6+6-os rendszerben tanulnak általában a gyerekek, a 11-12 évesek a hatodik általános után az első középiskolai évet kezdik meg. Laurent Simonsnak is új időszak kezdődik, csak ő a mesterfokozatra hajt majd szeptembertől. Lehet, hogy ez is meglesz neki, még mielőtt jogosult lenne kismotort vezetni, mert már néhány tantárgyat felvett, és egy kicsit előrehaladt az anyaggal.

Laurent Simons a belga csodagyerek, kétség nem fér hozzá. Oostendéből, a legnagyobb, ámde nem túl szép tengerparti belga városból származik. Legutóbbi akkor írtak Laurent-ról sokat, amikor kilencéves korában beiratkozott az egyetemre. A holland–belga határon lévő Eindhoveni Egyetemre vették fel, de ott az ifjú hallgatónak nézeteltérése támadt az egyetemi oktatókkal. Azután néhány kreditet megszerzett a Genti Egyetemen, majd tavaly inkább átiratkozott Antwerpenbe. A korábbi pontjainak köszönhetően itt egy év alatt befejezte az alapképzést. Amikor a szüleit arról faggatták, hogy vajon minek köszönheti rendkívüli képességeit a gyerekük, akkor az anyuka viccesen azt mondta, hogy terhessége alatt sok halat evett…

Az oktatóknak sincs sokkal tudományosabb magyarázatuk: „Laurent agya olyan, mint a szivacs” – mondják. Persze, olyan szivacs, ami nemcsak mindent befogad, de mindent meg is tart. A tanárok még végtelen tudásvágyról is beszélnek, a srác egyszerűen mindent tudni akar. Igaz, kezdetben a professzorok sem hitték el, amit saját szemükkel láttak, megcáfolva ezzel a tudományos gondolkodás egyik alapvetését. Egymás után adták oda nehezebbnél nehezebb teszteket Simonsnak, aki rendre lenyűgözően teljesített.

Amúgy ha nincs az a malőr az eindhoveni egyetemi uraságokkal, akkor valószínűleg ő lett volna minden idők legfiatalabb diplomása. Így azonban csak a második Michael Kearney mögött, aki 1994-ben tízéves korában a Dél-alabamai Egyetemen szerzett antropológiai diplomát.

Úton a halhatatlanság felé

A flamand fiatalember természetesen tisztában van terveivel. „Halhatatlanság, ez a célom. Szeretném, ha a lehető legtöbb testrészt lecserélhetném mechanikus részekre. Feltérképeztem az utat, hogy odaérjek. A kvantumfizika – a legkisebb részecskék tanulmányozása – a puzzle első darabja – mondta. – Két dolog fontos egy ilyen tanulmányban: az egyik ismeretek megszerzése, a második az alkalmazásuk. A második elérése érdekében a világ legjobb professzoraival szeretnék együtt dolgozni, belenézni az agyukba, és megtudni, hogyan gondolkodnak.”

Sjoerd Hulshof, a TUE villamosmérnöki alapképzésének oktatási igazgatója azt mondta a CNN-nek, hogy „azok a speciális hallgatók, akiknek erre jó okuk van, egyénre szabott oktatási tervet kapnak. Nagyjából ugyanúgy segítjük ezeket a diákokat, mint azokat, akik élsportolók." Hulshof szerint Laurent „egyszerűen rendkívüli", és „ő a leggyorsabb hallgató, akivel valaha volt itt dolgunk – mondta. – Nemcsak hiperintelligens, hanem nagyon szimpatikus fiú is."

Egy magyar zseni esete

Ezen a ponton engedtessék meg, hogy az általam ismert zsenivel eldicsekedjem. Minden idők legfiatalabban nemzetközi sakknagymesteri címet elért versenyzője Lékó Péter, aki Szabadkán született, de Szegedre költözött családjával. Már nagyon komoly eredményekkel rendelkező, 18-19 év körüli fiatalember volt, amikor találkoztunk, merthogy azonos sport után érdeklődtünk. Nem, én nem voltam se híres, se hírtelen sakkozó, ellenben futballoztam a város szebb időket megélt napilapjának kis- (néha nagy-)pályás csapatában, ahol talán a főszerkesztő, talán a helyettese, talán a sportrovat meghívta Petit játszani. Minden héten kedden örökrangadót játszottunk a Radnóti gimnázium tanáraival, valamennyi összecsapás természetesen egy BL-döntő volt.

Egy kicsit aggódott Peti családja, hogy az idióta focisták között nehogy valami fejsérülés érje, de ehhez képest rendesen odatette magát, nem kímélte sem magát, sem az ellenfelet – természetesen a fair play szabályain belül. Rúgta a gólokat, adta a gólpasszokat, fejelt, cselezett, szerelt. Elhangzott az öltözőben, hogy „ide figyelj, kicsi, nem érdekel, hány Élő-pontod van, ha nem passzolsz, leüvöltöm a fejedet”. Utána azzal sikerült megtalálni, hogy legyen sokkal szerényebb, mert még mindig csak nyolc általánosa van, hiszen mással töltötte az idejét. Egyszer aztán Peti közölte, hogy múlt hónapban teljesítette a gimnázium első két osztályát, a következő két hétben kijárja a harmadikat és a negyediket, egy hónapon belül érettségizik… Közben meg készül a sakkvilágbajnoki döntőre.

Visszakanyarodva a flamand zsenihez, ő is szeret sakkozni, meg játszik a kutyájával, mint más gyerekek. Közben számolnia kell azzal is, hogy a világ rangos egyetemei már most keresik, megadnának neki minden támogatást. Egyelőre azonban nem akarnak költözni, talán majd ha egyetemi tanári címet szerez Laurent. Addig még úgyis eltelik két-három év.