Kiégett autók és kettéhasadt fák izzanak a Kramatorszk kelet-ukrajnai város ellen végrehajtott rakétacsapás után. Holttest fekszik a földön, lepedővel letakarva. A sebesült helyiek kábultan ülnek, mindenük csupa vér. Egy valaha nyugodt, napsütötte udvar közepén hatalmas kráter éktelenkedik.
Valerij Ilcsenko a bekerített város túloldalán ül a fák árnyékában, és keresztrejtvényt fejt. A 70 éves özvegy nehezen jár, és ez a napi rituálé a friss levegőn teszi lehetővé, hogy átvészelje a napot.
A múlt héten Donyeck megye kormányzója arra szólította fel a megmaradt 350.000 lakost, hogy költözzenek biztonságosabb helyekre Nyugat-Ukrajnába. De mint sok más civilnek, Ilcsenkónak esze ágában sincs távozni – bármennyire is közel jöttek a harcok.
„Nincs hova mennem, és nem is akarok menni. Mit csinálnék ott? Itt legalább ülhetek a padon, nézhetem a tévét” – mondja az Associated Pressnek adott interjúban egyszobás lakásában, ahol egyedül él.
Moszkva és Kijev a Donyec-medence ellenőrzéséért küzd – ez termőterület és ipari régió Kelet-Ukrajnában, 2014 óta dúl itt a konfliktus az Oroszország által támogatott szakadárokkal. Az elmúlt hetekben Oroszország jelentős eredményeket ért el, és a teljes Luhanszk megye elfoglalására készül, Donyeck megyével együtt ez alkotja a régiót. A kulcsfontosságú városok, így Kramatorszk és Szlovjanszk elleni támadások drámai mértékben megnövekedtek, hetente civilek sokaságát ölik és sebesítik meg.
Mióta a háború elkezdődött, Ilcsenko nem tudta felhívni Moszkvában élő fiát és unokáját. Bár még mindig többé-kevésbé önellátó, Ilcsenko nehezen mozog. Az önkéntesek gondoskodnak arról, hogy rendszeresen kapjon kenyeret, vizet és cigarettát; a szomszédok időről időre rátelefonálnak.
Lakásának ablakait egy korábbi támadás kitörte. Miközben beszél, a légiriadó szirénája üvölt. De Ilcsenko csak mosolyog és megvonja a vállát.
„Hová rohannék, ha megszólalnak a szirénák? Nincs pincém, akkor hova? Ebben az épületben mindannyian itt maradunk” – mondja.
Romokban Liszicsanszk az orosz megszállás után
Kicsit sem komfortos komfortzóna
A kiürítést sürgetve Pavlo Kirilenko donyecki kormányzó azt mondta, az evakuálás lehetővé teszi az ukrán hadseregnek a városok jobb védelmét. Hozzátette, hogy a régió lakóinak mintegy 80%-a hétfőre távozott.
"Ha kevesebb lesz itt az ember, jobban tudunk majd az ellenségre koncentrálni" - mondta Kirilenko, hozzátéve, hogy az ágyúzás erősödik és "nagyon kaotikus".
Megfigyelők szerint Szlovjanszk és Kramatorszk is úgy járhat, mint Szeverodonyeck és Liszicsanszk, melyek most orosz ellenőrzés alatt állnak, olyan elvadult bombázások után, melyek gyakorlatilag lakhatatlanná tették őket.
„Ezúttal szigorúbb leszek – az embereknek el kell menniük” – mondja Kirilenko.
Ennek ellenére sokak számára erős a késztetés, hogy maradjanak, mert nyugdíjasok, vagy olyan alacsony a jövedelmük, hogy attól tartanak, nem tudják eltartani magukat a Kirilenko által "komfortzónájuknak" nevezett helytől távol.
Mások attól tartanak, hogy nem fogadják őket szívesen Nyugat-Ukrajnában – ez az aggodalom azon alapul, hogy egyes honfitársaik neheztelnek a túlnyomórészt oroszul beszélő keletiekre, és őket hibáztatják a háborúért.
Néhányan Moszkva-barát szimpátiát rejtegetnek magukban – akár a szovjet múlt iránti nosztalgiából, akár attól, hogy az orosz állami tévét nézték. Megint mások nem hiszik el, hogy életük jelentősen megváltozna attól, hogy orosz vagy ukrán zászló lobog fölöttük.
Vadim Liak szlovjanszki polgármester azt mondta az AP-nek, hogy bármi is legyen a motivációjuk a maradóknak, "azt látjuk, hogy amikor rommá válik az otthonuk, csak a lábukon lévő papucsuk marad és egy nejlonzacskójuk, elmennek. Nem törődnek a pénzzel."
Szélsőséges érzelmek
Ilcsenkóhoz hasonlóan Maria Szavon sem tervezi elhagyni Kramatorszkot. A 85 éves nő, aki a vakító napsütésben ételért áll sorban, görnyedt és törékeny. Amikor azonban megszólal, hangja messzire száll a téren át.
„Miért mennék el? Ahol valaki megszületik, ott is kell meghalnia. Ez a mi földünk. Ott nincs ránk szükség, és ez így van örök idők óta. Az öregek, amennyire én tudom, még a szülőföldjük földjét is kérik, mielőtt meghalnak" – mondja, és hangja remeg az érzelmektől.
Szavon közli, hogy egy ukránok – nem oroszok – által irányított országban szeretne élni, de a Nyugattal szemben is gyanakvó. Azt akarja, hogy Volodimir Zelenszkij elnök szakítsa meg kapcsolatait Európával és Joe Biden amerikai elnökkel, és állapodjon meg tűzszünetben Moszkvával.
Érzései jól mutatják a Donyec-medence közvéleményének bonyolultságát.
„Megmondom őszintén, sajnálom a fiatalokat, azokat, akik meghalnak. Fognám azt a Zelenszkijt, és darabokra tépném Bidennel, Amerikával, mind azokkal a fasisztákkal együtt” – meséli.
Veszélyes menni és veszélyes maradni
Egy horgászó nyugdíjas a Kazennij Torec folyón azt mondja, szereti a szülővárosát, de túl öreg a harchoz.
„Természetesen kár lenne elmenni. A lakás nélkül mit hagynék a gyerekeimre? Megvárjuk, amíg ez véget ér” – mondja a férfi, aki a megtorlástól tartva csak Viktorként mutatkozik be.
Aztán vannak olyanok is, mint a 38 éves Lena Ravlisz – fél attól, hogy elmenjen, és fél attól is, hogy maradjon.
"Természetesen nagyon veszélyes itt, de az innét elvezető út is nagyon veszélyes" - mondja a Kramatorszk vasútállomáson áprilisban elkövetett szörnyű támadásra hivatkozva, melyben 59 civil meghalt, és több mint 100-an megsebesültek, köztük gyerekek is.
Mégis, ahogy az orosz csapatok nyugat felé vonulnak, az emberek folyamatosan hagyják el a háború célkeresztjébe került városokat. Naponta több százan indulnak vonaton Pokrovszkból. Liak szlovjanszki polgármester azt mondja, hogy Nyugat-Ukrajnában élelmet és szállást kapnak, és regisztrálhatnak kártérítésért.
Egy nő, Olena, aki biztonsági okokból szintén csak a keresztnevét árulja el, azt meséli, hogy amikor kisgyermekével a múlt héten elmenekült Szlovjanszkból, sokkolta a pusztítás.
„Túl sokáig vártunk. De végül úgy döntöttem, hogy megmentem a gyermekemet és magamat. Minden létező fegyverrel lőttek minket” – mondja.
Kísértetváros várja az oroszokat
Kramatorszk utcái kísértetiesen csendesek. A legtöbb üzlet bezárt, az utolsó, még működő kávézókat bedeszkázták. Ez az egykor nyüzsgő, mintegy 150 000 lakosú város jórészt üresen várja az orosz előrenyomulást.
Ilcsenko azt mondja, néha magányosnak érzi magát. „Rossz, amikor elfog a bánat, máskor meg jó” – mondja szomorúan.
A szovjet hadsereg egykori katonája dühös az oroszokra, és azt akarja, hogy „minél hamarabb űzzék ki őket”.
Amíg Ilcsenko beszél, szintén magányos nyugdíjas szomszédja a krumplit hámozza a rögtönzött szabadtéri tűzhelyen készülő ebédhez. A környéken nincs gáz. Az épület felső emeletén egy másik nő lakik.
"Ennyi maradt, a többi elment" - mondja Ilcsenko.
"Hadd menjenek el. Jobb, mintha bombáznák őket" – teszi hozzá. „Csak azt szeretném, ha tudnák, hová mennek. Mi van, ha ott is ugyanaz van, mint itt? Menekülhetsz a bombák elől. De a bombák bombák, nem válogatnak.”
