Az elmúlt két hétben az észak-ukrajnai Csernyihivből származó 15 éves Andrij sokkal többet gitározott, mint korábban. Ez egy módja annak, hogy megbirkózzon fizikai és lelki fájdalmával.
A fizikai fájdalom mindenki számára látható. Andrij törött bal lábán fémgyűrű van, a jobb lábán pedig gipsz.
Az érzelmi fájdalom akkor jön elő, amikor felidézi, hogy megpróbált elmenekülni egy faluból, amelyet az orosz katonák foglaltak el Csernyihiv mellett.
Az autó, amelyben édesanyjával, unokatestvérével és három másik emberrel utazott, aknára futott, amikor a városba tartottak.
Miközben fájdalmak közepette a földön kúszott, Andrij olyasmit látott, ami egész hátralévő életében kísérteni fogja.
„Láttam az anyámat ott feküdni, és égett. Épphogy életben volt. Az egyik lába mozgott” – mondta a lvivi kórházban, ahová napokkal később az apja vitte be.
Számtalan család szakadt szét azóta, hogy Oroszország február 24-én indokolatlanul megindította ukrajnai invázióját, és a katonai célpontok mellett utakat, iskolákat, kórházakat és lakóházakat is bombáz. Több ezer civil vesztette életét, bár a pontos számok nem ismertek.
Csernyihiv egy 280.000 lakosú város a Gyeszna-folyó partján, a fehérorosz és orosz határ közelében. Erre a településre különösen sok bomba, gránát és rakéta hullott. A város a 125 kilométerre délnyugatra fekvő Kijev felé vezető főúton fekszik, és a határon átözönlő orosz erők útjába került.
Andrij elmondása szerint február 24-én reggel édesanyja azzal ébresztette, hogy megindult a háború. Szirénákat és robbanásokat hallottak.
Apja, Anatolij, aki a város védelmi erőihez csatlakozott, feleségét, fiát és unokaöccsét a várostól mintegy 15 kilométerre délre fekvő Ivanivka faluba, a dácsájukba vitte.
Anatolij azt remélte, hogy ott nagyobb biztonságban lesznek, mint Csernyihivben. Az orosz erők azonban kevesebb mint két héttel később bevonultak Ivanivkába, amikor megpróbálták bekeríteni a várost.
Andrij felidézte, hogy egy gránát becsapódott az udvarra, megrongálta a kerítést és a dácsát. Nem sokkal később egy harckocsi vagy egy páncélozott csapatszállító jármű hatolt be a telkükre, és tüzet nyitott. Andrij elmondása szerint ő, az édesanyja és az unokatestvére a pincében bújtak el.
Az orosz katonák bementek a házukba, megfenyegették őket, elvették a telefonjaikat, és tönkretették – mondta Andrij. Mindhárman egy szomszéd házban töltötték az éjszakát, mert a dácsájuk teljesen megsemmisült.
A család egyik barátja tárgyalt az Ivanivkában lévő orosz csapatokkal, akik beleegyeztek, hogy Andrij, az édesanyja, az unokatestvére és még néhányan távozhassanak, és visszatérhessenek Csernyihivbe.
Videó: Andrij visszaemlékezése (ukránul, angol felirattal)
Néhány perccel azután, hogy elindultak, az autójuk aknára futott Kolicsivka falu közelében. A kocsi vezetője, Andrij édesanyja és húga meghalt, ő és az unokatestvére élte csak túl a robbanást.
„Láttam az anyámat a földön feküdni és égni – mondta Andrij. – Még életben volt, miközben égett.”
Sokkban és fájdalomban, a füléből folyó vérrel lemászott az útról, hogy elérje egy ház kerítését, mondta.
Kolicsivka lakói, akik hallották a robbanást, hamarosan a segítségükre siettek, és ágyneműből készült rögtönzött hordágy segítségével visszavitték Andrijt és unokatestvérét a faluba.
Mivel az egészségügyi személyzet a harcok miatt nem tudott bejutni, végül ukrán katonák érkeztek a fiúkért, és a város szélére vitték, majd mentőautóba tették őket – meséli Andrij.
Az orvosok a kintről hallatszó robbanások közepette, egy kórház pincéjében látták el a sérüléseit, így a lábtörését is. Az édesapja a műtét után azonnal hazavitte, mivel a kórházban nem volt ágy – mondta.
Öt nappal később, miután Andrij állapota stabilizálódott, apja Lvivbe vitte, ahová sokan menekültek el a keleti és központi területekről. Mások Lengyelország és az Európai Unió más országai felé tartva haladtak át a városon.
Lviv kevesebb mint ötszáz kilométerre délnyugatra fekszik Csernyihivtől, de az út két napig tartott a háborús időkben eldugult, veszélyes utakon. Anatolij felvetette a fiát egy helyi kórházba, ahol várhatóan még néhány hétig marad.
A Szabad Európa nem tudta független forrásból ellenőrizni Andrij és Anatolij beszámolójának részleteit. Azt kérték, hogy ne hozzuk nyilvánosságra a vezetéknevüket. Más, Csernyihivben élő evakuáltaktól származó beszámolók, valamint videók, fényképek és műholdfelvételek ugyanakkor alátámasztják a történetüket.
Mint sok más ukrán, aki az orosz invázióban vesztette el szerettét, a család sem tudta eltemetni Andrij édesanyját a háború miatt. Holtteste az elmúlt három hétben egy hullaház hűtőszekrényében feküdt.
A heves harcok ellenére az orosz erőknek nem sikerült elfoglalniuk Kijevet és Csernyihivet. Március 29-én, az isztambuli béketárgyalások fordulója után Oroszország bejelentette, hogy a kölcsönös bizalom erősítése érdekében jelentősen visszafogja a két város közelében folyó hadműveleteket.
Vjacseszlav Csausz, a Csernyihivi terület kormányzója azonban március 30-án azt mondta, hogy nem látta, hogy mérséklődtek volna az orosz támadások, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és nyugati tisztviselők bizalmatlanságuknak adtak hangot Moszkva ígéreteivel kapcsolatban.
A hét elején Csausz azt mondta, hogy a háború kezdete óta a város lakosságának fele távozott, de tíz-tizenöt percenként éri őket támadás, nincs biztonságos menekülési útvonal, miután az orosz erők lebombáztak egy hidat a Kijevbe vezető úton.
Csausz szerint néhány holttest még mindig lehet az összeomlott épületek romjai alatt.
„Továbbra is próbáljuk összeszedni őket” – mondta.
Andrij arról beszélt, hogy csak a szerencsén múlt, hogy túlélte. „Valami csoda folytán életben vagyok egy kórházban, ahol etetnek és ápolnak.”
Az apja azt mondta, hogy édesanyja és a háborúban elesettek halála „az az ár, amit a függetlenségünkért fizetünk. És mi vállaljuk.”
„Semmi sincs ingyen – tette hozzá. – Ha Oroszország totalitárius állam akar lenni és Szovjetunióvá akar válni, hát legyen. De minket nem fognak megkapni.”
