Az Európai Bizottság március 20-án különösebb hűhó nélkül, közvetlenül egy nagy EU-csúcs előtt tette közzé elképzeléseit arról, hogy milyen reformokat kell végrehajtania az uniónak, ha új tagokat akar felvenni.
A mindössze 22 oldalas javaslat messze van attól, hogy itt és most mindenre megoldást kínáljon. Inkább összegyűjt néhány kiindulópontot a különböző szakpolitikai területek felülvizsgálata előtt, amelyeket a bizottság 2024-ben és 2025-ben fog végrehajtani. Az EU-bővítés – legalábbis pillanatnyilag – ismét lendületet kapott, az elmúlt hónapokban az uniós vezetők úgy döntöttek, hogy megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat Bosznia-Hercegovinával, Moldovával és Ukrajnával.
A dokumentum mindenekelőtt az örök kérdést veti fel: mi jöjjön előbb? Az új országok felvétele a klubba, vagy a belső uniós szabályok megváltoztatása? „Az EU-nak mélyebbé is kell válnia a bővüléssel. Ma kell kezdenünk a felkészülést a holnap uniójára, a bővítést a haladás katalizátoraként kell felhasználnunk.”
Talán az egyetlen valóban érdekes fejezet a szövegben arról szól, hogy a bizottság mit gondol az EU jövőbeli kormányzásával kapcsolatban. Évek óta dúl a vita arról, hogy az EU-nak módosítania kell-e az alapszerződését, ha növeli tagjainak számát, vagy nem. Itt úgy tűnik, hogy az utóbbi megoldás élvez nagyobb támogatottságot. Megjegyzik, hogy „miközben a bizottság jelezte, hogy támogatja a szerződés módosítását, »amennyiben és ahol ez szükséges«, úgy véli, hogy az EU kormányzása rövid idő alatt jobbá tehető, ha teljes mértékben kihasználjuk a jelenlegi szerződésben rejlő lehetőségeket”.
Ezt a nézetet vallja a legtöbb EU-tagállam is – kétségtelenül abból a traumából eredendően, amikor a holland és a francia választók 2005-ben népszavazáson utasították el az EU új alkotmányát, majd néhány évvel később az ír szavazók ugyanezt tették a felülvizsgált szerződéssel. Pandóra szelencéjét kevesen akarják újra kinyitni.
Ehhez kapcsolódóan: Magyarország blokkolta az ukrajnai háború második évfordulójára szánt közös EU-nyilatkozatot
A fő kérdés, mint mindig, amikor az EU működtetéséről van szó, az egyhangúság. Manapság a legtöbb döntést minősített többséggel hozzák meg (a tagállamok 55 százaléka képviseli az EU teljes lakosságának 65 százalékát), de továbbra is az egyhangúság az úr olyan kulcsfontosságú területeken, mint a külpolitika, az adózás – és különösen a bővítési politika. A lap megjegyzi, hogy „egy nagyobb unióban még nehezebb lesz elérni az egyhangúságot, megnő annak kockázata, hogy egyetlen tagállam blokkolja a döntéseket”.
De mit lehet tenni a teljes uniós szabálykönyv tényleges átírása nélkül? A bizottság megjegyzi, hogy a jelenlegi EU-szerződés úgynevezett passarelle-klauzulái minden területen lehetővé tennék az áttérést az egyhangú szavazásról a minősített többségi szavazásra (QMV), de ehhez egyhangúság kell, más szóval egy vétó feloldása az összes vagy a legtöbb vétó megszüntetése érdekében. Ez egy olyan kör, amelyet nehéz lesz négyszögesíteni, hiszen éppen a vétó az, ami a gyakorlatban a kisebb tagállamokat ugyanolyan relevánssá teszi, mint a nagyobbakat. A vétófenyegetés lehetővé teszi, hogy az EU-tagállamok alkudozzanak annak érdekében, hogy más területeken kapjanak valamit. Jó példa erre, hogy Magyarország jogállamisági aggályok miatt visszatartott uniós pénzekhez próbál hozzájutni úgy, hogy más területeken akadályoz meg döntéseket. Miért mondana le Budapest vagy bárki más egy ilyen hathatós eszközről?
Ehhez kapcsolódóan: Most nem lehet „kávészünet” – az EU-csúcson Orbán Viktornak színt kell vallania Ukrajnáról
A dokumentum erre még akkor sem ad teljes választ, ha vannak rá próbálkozások. Az egyik a konstruktív tartózkodás alkalmazása, ami azt jelenti, hogy egy ország nem mond aktívan nemet vagy igent, hanem hagyja, hogy a döntés átmenjen. Jó példa lehet erre, amikor Orbán Viktor magyar miniszterelnök egyszerűen elhagyta a termet egy nemrégiben tartott EU-csúcson, amikor a vezetők úgy döntöttek, hogy megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat Ukrajnával. De megtörténhet-e ez rendszeresebb alapon? Felmerült egy másik elképzelés, amely lehetőséget biztosítana egy vagy több tagállamnak arra, hogy kivételes nemzeti érdekekre hivatkozva folytassa a megbeszéléseket a kielégítő megoldás érdekében. Kérdés, hogy meddig mehet ez így, és valóban gyorsabbá teszi-e az uniós döntéshozatalt a kulcsfontosságú politikai ügyekben.
Vannak ötletek arra vonatkozóan is, hogy miként lehetne felgyorsítani magát a bővítési folyamatot. A bővítés kérdése talán a legnehezebb az összes uniós szakpolitika közül, és bőven tartalmaz vétólehetőséget. A 33 szakpolitikai fejezet mindegyikének megnyitásához a 27 EU-tagállam egyhangú döntése kell, csakúgy, mint a lezárásukhoz, és néhány fejezeten belül több ilyen rész is van, így a lehetséges vétók száma jóval hetven fölé nő. Albánia és különösen Észak-Macedónia tökéletes példa arra, hogy az uniós tagságban reménykedő országok némelyike örökre a váróteremben ragadhat egyes országok vétói miatt.
A bizottság javasolja az egyhangúság megszüntetését a fejezetek megnyitásakor, valamint az egyes fejezeteken belül, de továbbra is megtartaná a fejezetek lezárásánál és a végső döntésnél az új tagok tényleges csatlakozásáról. Így kevesebb mint felére csökkentené a vétólehetőségeket. A nagyobb kérdés azonban továbbra is az, hogy azon tagállamok, amelyek le akarják lassítani a bővítési folyamatot – akár egy tagjelölt országgal fennálló kétoldalú viszályuk miatt, akár csak azért, hogy egy egészen más szakpolitikai területen kedvezőbb megállapodást csikarjanak ki –, egyszerűen maximálisan kihasználhatják a fennmaradó vétólehetőségeket. Bárhogyan nézzük, az EU megreformálása és új az országok csatlakozásának elfogadása korántsem lesz gyerekjáték.
