Farkas Endre tizenöt éve érkezett Romániába. Öt évig Moldvában, a moldvai csángók között élt és dolgozott, onnan került Csíkszeredába, a Hargita megyei megyeközpontba. A csángók iránti érdeklődés, szeretet, elköteleződés volt az első ok, amiért a kilencvenes években elindult Erdélybe, a Gyimesekbe.
„Nem a tájba szerettem bele. Én alföldi ember vagyok, nekem a hegyek többnyire akadályt jelentenek, eltakarják a kilátást. Én ahhoz szoktam, hogy a határból a harmadik falut is látom, szóval a hegyek nem nagyon érdekeltek. Engem az emberek, a történelem, a néprajz, a népzene, a néphagyomány iránti kíváncsiság, érdeklődés hozott ide.”
Endre azóta is kötődik a csángó és erdélyi népzenéhez, hangszerei vannak, párjával gyakran tartanak foglalkozásokat gyerekeknek, ahol gardonnal, furulyával zenélve ismertetik meg a csángó, vagy éppen székelyföldi dallamokat. Otthon a családban is gyakran előkerülnek a hangszerek, gyerekének is játszik citerán, furulyákon, tamburán, de a régi vonzalom nyomán a basszusgitár is kézbe kerül időnként. A zene tehát mindig meghatározó volt számára, és ez ma sincs másképp.
Csíkszereda a székelység központjaként, a tömbmagyar Hargita megye negyvenezres – nagynak számító – városaként teljesen más, mint a moldvai kis szórványmagyar települések, ahol évtizedeken át tilos volt magyarul megszólalniuk is a csángóknak. Endrét a két népcsoport közötti különbségről, vagy hasonlóságról faggatom.
„Teljesen más. Ugye, mindenféle jelzőket aggatunk a székelyekre, a csángókra, vagy akár a magyarokra is. Hajlamosak vagyunk kategóriákat gyártani és abba besorolni az embereket. Lásd például a székelyek „táposnak” mondják a magyarokat, vagy egyenes gerincűnek és becsületesnek gondoljuk a székelyeket. Mindez igaz, de mindennek az ellentétje is valóság."
Érdekes viszont a székelyek csángókhoz fűződő viszonya is.
"Úgy tartják, hogy ott a hegyen túl, a Gyimesekben már más emberek élnek. És ez így is van, noha ugyanúgy nagyon sokat dolgoznak, szeretnek mulatni, és nehéz körülmények között élnek. Ezen is túl van a moldvai csángó világ, velük kapcsolatban leginkább az információhiány, vagy tudatlanság a jellemző. Egyfajta elmaradott, primitív társaságnak láthatja az, aki nem megy közelebb hozzájuk. Mindhárom népcsoportot sikerült megismernem valamennyire és nagyon sok emberrel barátságba kerültem."
Hogyan látja a helyieket?
"A csíki székely röghöz kötöttsége, merevsége egyfajta előnyt jelent számára, segített a megmaradásban, de ugyanakkor egy akadályt is jelent a továbblépésben. Nagyon jó, hogy sok hagyományt, értéket megőriztek a székelyek, de az új kor követelményeinek is muszáj megfelelni. És ez a kettő nem zárja ki egymást. Némileg befogadóbb közeget találtam Moldvában, mint Székelyföldön, de annak is megvolt a rendje és időbe telt, amíg elfogadtak. Csíkszeredában is megtaláltam a helyem, kedvelem a várost, a környéket, a finom borvizeket, a hegyoldalakon legelő nyájak, csordák látványát. Tisztában vagyok azzal, hogy én jöttem ide, én vállaltam, hogy alkalmazkodom. Nem okoz ez nekem különösebb nehézséget.”
Ahol a családod, a párod, a munkád, a feladatod van, ott vagy otthon – állítja Endre, bár szerinte a honvágya állandó.
„Ha honvágynak nevezhető az, hogy hiányzik egyfajta rendezettég, az a fajta hozzáállás, mentalitás, amit Magyarországon nagyon szerettem. Akár ügyintézésben, akár közlekedésben és sok minden másban. Hiányzik az Alföld, a Hortobágy, a Tisza, vagy éppen a termálfürdők, és persze az otthoni barátok.”
Sok dolog „importálható”, ha hiányzik. Így például az alföldi ember étrendjéből nem maradhat ki a halászlé akkor sem, ha ezer méter magasan, a hegyek között él. Endréék családjában például rendszeresen főznek halászlét, noha a csíki ember szinte soha nem készíti ezt az ételt. Hasonlóan a hortobágyi húsos palacsinta, vagy a pacal is az Alföldről „költözött Csíkba” a töltött káposzta mellé. És míg Szolnokon a zenélés, a táncházak, koncertek, baráti sörözések mellett a kosárlabda-mérkőzések jelentették az egyik legfontosabb közösségi eseményt, Csíkban ezt helyettesíti a jégkorong és a futballpályák világa. Az alföldi fiút hamar befogadta a szurkolócsapat, így ezzel a hiánnyal sem kell megküzdenie.
Endre most újságíróként dolgozik, az egyik legolvasottabb magyar nyelvű portál csíkszeredai tudósítója. Bár sokszor hasznos lett volna, ha ismeri a román nyelvet, alapvetően el tudja végezni a munkáját úgy, hogy csupán alapszinten beszéli a többség nyelvét. Szeretne megtanulni annak ellenére, hogy Hargita megyében, a közintézmények többségében van magyar nyelven beszélő sajtóreferens. A román nyelv ismerete magabiztosabbá tenné munkája során – véli. Ugyanakkor azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy Csíkszeredában sok román ember beszéli a magyart és nem tartja „bűnnek” magyarul beszélni.
Veres Nándor szabadúszó fotóssal Csíkszereda központjában, Petőfi Sándor és úgymond „román társa”, Mihai Eminescu szobra mellett találkozunk. Vicces megjegyzésemre, hogy talán nem véletlen a helyszín, elárulja, hogy Eminescu, a híres román költő születésnapján, január 15-én született. Noha érettségiztem román nyelv és irodalomból, meglepett, hogy ezt a dátumot egy magyarországitól hallottam először.
Nándi legelőször 2003-ban, a Tusványosi szabadegyetem alatt járt Csíkban. „Akkor azt mondtam, hogy ebben a városban nem tudnék élni. Olyan ronda. Olyan rondának láttam a blokkokat.” Nevet. Hiszen a panelházakat csak Székelyföldön hívják „blokknak”, a román megnevezésből fordítva. Vagyis, egészen biztos, hogy nem ezt a szót használta akkor. De az, hogy ma így mondja bizonyítja: ő bizony azóta csíki lett.
„Ideköltöztem, de pénzem azóta sincs. Megismertem egy csíki leányt, aki azóta a feleségem. És van két szép gyerekünk. Cegléden születtem, de édesapám katonatiszt volt, így több helyen laktunk. A gyermekkorom Gyöngyöshöz kötődik, ami a Mátra lábánál van és ez azért fontos, mert a Mátra pontosan olyan, mint amikor érsz fel a Cekkend tetőre. És emiatt nincs honvágyam. Az a része a megyének olyan hazai. Ezt megállapították a szüleim is amikor meglátogattak. A Hargitáról lefelé menet felismerték ők is, hogy mit szerettem itt meg.”
És sorolja a tetőket, a csúcsokat, magyarázza, miben hasonlít a Mátra és a Hargita. Már-már azt sem tudni, melyik iránt érez nagyobb rajongást.
„A barátok nagyon hiányoznak. A társaság, amibe tartoztam. De azok az idők elmúltak, sokan külföldre mentek otthonról, vagy más városba költöztek, szóval, már nincs az a közeg, amiből eljöttem. Itt jól érzem magam, nem vágyom vissza Magyarországra.”
Nekifeszítem a kérdést, hogy minek tartja magát: magyarnak vagy székelynek?
„Nem tartom magam székelynek. Az identitásom erős, magyar vagyok. És nem hiszem, hogy ez változna, akkor sem, ha sokszor megkapom itt, hogy „tápos” vagyok. Feszt megkapom. (Feszt állandót jelent vicces székely nyelven - a szerk.) Most már mondják, hogy tiszteletbeli székely, vagy »ojtott« székely. De ez olyan, hogy ha elütöd viccel az elejét, akkor nem tudnak bántani tovább. És megjegyzésekkel is találkoztam gyakran. Például, hogy „az első csíki tél úgyis hazazavarja”, vagy „elveszem a székely kenyerét”, de nem foglalkozom vele. A székely vendégszeretet a panelek körüli parkolók környékén megszűnik. Érdemes ezzel számolni.”
Nándi a helyi médiában dolgozik fotósként, ugyanakkor alkalmi megrendeléseket is elvállal. Munkája során nem érte hátrányos megkülönböztetés amiatt, hogy nem Székelyföldön született, de a hivatali nyelvezetet nehezen tanulta meg. Hiába beszél magyarul egy hivatali alkalmazott, nem mindig érti egy magyarországi. Ennek oka a sok román nyelvből átvett szó, melyek gyakran fel sem tűnnek a helyieknek. Használják, alakítják, magyarrá gyúrják a román kifejezéseket. Káromkodni és rendelni románul is megtanult – mondja nevetve. Szeretne megtanulni románul, de azt vallja, Csíkban nem lehet még magántanár segítségével sem. Hiszen nincs hol használni, nincs kivel folyamatosan románul beszélni. „Annyit tudok románul, mint a székelyek. És ez egyelőre nekem elég is” – teszi hozzá.
Arra is kíváncsi vagyok, hogy mennyire érdeklődik a magyarországi események iránt és hol jut megbízható információhoz. Válasza nem meglepő: ismerősök, barátok, rokonok közösségi médiában megosztott információi alapján tájékozódik, rendszeresen nem követ egyetlen portált sem időszűke miatt. Ennek ellenére rendszeresen informálódik arról, hogy mi zajlik Magyarországon. Persze igyekszik hiteles forrásokra találni, kiszűrni a megbízható információkat.
Beszélgetésünk végén arra kérem, mondjon olyan tulajdonságot, ami kimondottan jellemző a székelyekre. Meglepődöm a válaszán.
„A székelyek nagyon könnyen ígérnek. Ahogy a mondás is tartja: Olyan szegény nem tudok lenni, hogy ne ígérjek. Ezt akkor kaptam meg, amikor valakin számon kértem az ígéretét. Túl kell látni a legendákon. Nekem pedig elég sok alkalmam volt erre.”
Érdekesnek találta cikkünket? Ingyenes mobilalkalmazásunkkal bárhol és bármikor elérheti a Szabad Európa weboldalának tartalmát! Töltse le díjnyertes applikációnkat a Google Play vagy az Apple Store kínálatából.
