EU-riporter

Már csak kevés idő van hátra, és megtartják az elmúlt évtizedek egyik legkiszámíthatatlanabb német szövetségi választását.

Íme a Szabad Európa útmutatója arról, hogy Angela Merkel kancellár távozása után ki léphet a helyére, és mi a különbség a „Jamaica-koalíció” és egy „közlekedési lámpás” koalíció között.

Miért fontos ez a választás?

A fő ok az, hogy Németországnak – az EU legnépesebb és legerősebb tagállamának – 2005 óta most lesz először új vezetője. Isten hozta a poszt-Merkel-éra első választásán!

Angela Merkel kancellár ugyanis négy egymást követő választási győzelem és közel tizenhat, hatalomban eltöltött év után távozik. Ezzel nagyjából beállította mentora, Helmut Kohl rekordját, aki a háború utáni Németország leghosszabb ideig hivatalban lévő vezetője volt. Ez idő alatt öt brit miniszterelnökkel, négy amerikai elnökkel és négy francia államfővel dolgozott együtt.

A kissé vonakodó Merkel az, akit a nyugati liberális rend oszlopának és az Európai Unió tényleges vezetőjének neveznek. Őt tartották a világ legbefolyásosabb nőjének is. Azonban sok német számára ő egyszerűen csak a mutti.

Merkel gyakran játszott kulcsszerepet a kontinenst az elmúlt években sújtó számos válság – a gazdasági és az eurókrízistől kezdve a migrációs hullámokon át a Brexit és most a pandémia – kezelésére adott válaszok kidolgozásában. Gyakran vádolták azzal, hogy nincs világos elképzelése Németországról és Európáról, és habozik a nehéz döntések meghozatalában. Viszont a kompromisszumokkal és a végtelenül elnyúló tárgyalásokkal sikerült összetartania mind országát, mind az EU-t.

Szeptember 26-án azonban – amikor a németek az urnákhoz járulnak – lezárul ez a korszak.

Mivel nincs egyértelmű utódja, és egyik tömegpárt sem tört élre, a választás igazi thriller lehet. Ráadásul valamelyik erő győzelmével még nem ér véget a bizonytalanság.

A nagy munka már másnap elkezdődik, amikor a temérdek opció közül össze kell kovácsolni egy kormánykoalíciót. Könnyen előfordulhat, hogy az országnak az ötvenes évek óta először kisebbségi kormánya vagy első ízben hárompárti koalíciója lesz. (A konzervatív CDU-t és bajor testvérpártját, a CSU-t – bár két külön párt – egynek számítják a szövetségi politikában.)

Nagyon valószínű, hogy az alkudozás jó ideig eltart majd, és Berlin karácsonyig vagy még tovább is ügyvezető üzemmódban funkcionál csak. Közben az EU kormányrúd nélkül hánykolódik majd egy olyan pillanatban, amikor a koronavírus delta-variánsának és a tálibok afganisztáni győzelmének hullámai az európai partokra zúdulnak.

Ki váltja Merkelt?

A legvalószínűbb kimenetel jelenleg az, hogy Merkel utódja a három legnagyobb politikai párt – a szociáldemokraták (SPD), a jobbközép CDU/CSU vagy a Zöldek – egyik vezetője lesz. Az elmúlt négy hónapban mindhárom párt egy-egy alkalommal állt a közvélemény-kutatások élén, a köztük lévő különbség még mindig mindössze néhány százalékpont.

Tuti tippnek most az SPD jelöltje és jelenlegi pénzügyminisztere, Olaf Scholz tűnik. Pártja jelenleg vezet a közvélemény-kutatásokban. Ha ezt a választók is megerősítik a szavazás napján, ő kapja meg az első lehetőséget a kormánykoalíció létrehozására.

A mérsékelt baloldali politikus lendületben van, mivel jól szerepelt az első tévés vitán. A felmérések szerint ő a nép által preferált kancellár.

Annak ellenére, hogy nem Merkel pártjából való, sikerült biztos kezű és a folytonosságot garantáló jelöltként beállítania magát. Sikerét azonban nagyban köszönheti annak is, hogy a másik két jelölt túl korán jutott fel a csúcsra, amúgy pedig halovány volt.

A CDU/CSU jelöltje, Armin Laschet néhány hónappal ezelőtt a CDU/CSU kemény csatával járó előválasztásából emelkedett ki kancellárjelöltként. Tavasszal egy ideig a párt látványosan az élre tört a közvélemény-kutatásokban. De Laschet elkezdett baklövéseket elkövetni. A legrosszabb az volt, amikor lefilmezték, amint épp egy viccen nevetgél, miközben az államfő komor beszédet tart a tragikus nyári árvizekről.

Az pedig csak tetézte a nemtetszést, hogy a halálos áradás elsősorban Észak-Rajna-Vesztfáliát sújtotta, ahol az elmúlt négy évben ő volt a tartományi miniszterelnök. Így kérdések merültek fel azzal kapcsolatban, mekkora felelősség hárul rá a történtekért és azért, mert úgy tűnt, hogy a tartomány nem volt felkészülve egy ilyen katasztrófára.

Az SPD-s Scholz ezzel szemben azt ígérte, hogy a pénzügyminisztérium lazítani fog a költségvetési szigoron és nagy összegeket pumpál a katasztrófa sújtotta területekre, amivel persze politikai jópontokat szerzett.

Annalena Baerbock, a Zöldek kancellárjelöltje szintén az év elején könyvelhette el, hogy megugrott a népszerűsége. Viszont plágium- és olyan vád merült fel vele szemben, hogy hamis adatokat adott meg az önéletrajzában.

Laschetről és Baerbockról is úgy tartják a saját pártjukon belül, hogy vannak jobb jelöltek nála. A CDU/CSU részéről a népszerű bajor miniszterelnök, Markus Söder hivatalosan támogatta Laschetet, de a pálya széléről ugyanakkor folyamatosan fúrta.

A Zöldeknél sokan a párt Baerbockkal közös társelnökét, Robert Habecket tartják alkalmasabb választásnak. Így felkészülhetünk rá, hogy az ősz folyamán – vagy ami még valószínűbb, a négy év múlva esedékes szövetségi választásokon – még hallani fogunk ezekről az úriemberekről.

Mely pártokból áll majd össze az új kormánykoalíció?

Ez volt az égető kérdés az elmúlt hónapokban. Ahhoz, hogy meg tudjuk válaszolni, színekben kell gondolkodnunk. Egyből van egy szín, amelyet ki lehet zárni, ez a kék; a szélsőjobboldali Alternative für Deutschland (AfD) színe. Egyetlen párt sem akar velük koalíciót kötni.

Ők vesztettek is egy kicsit a lendületükből. Az előző, 2017-es választáson – amikor először jutottak be a Bundestagba – a legnagyobb ellenzéki erővé váltak. Most az előrejelzések szerint a szavazatok körülbelül tíz százalékára és arra számíthatnak, hogy figyelmen kívül hagyják őket. Ez kétségtelenül örömteli prognózis sokak számára az országban, amelyet még mindig kísért a rasszista múlt.

Így öt párt marad. Ezek közül valószínűleg három fog koalíciót alkotni: a CDU/CSU (a színük fekete), az SPD (piros), a Zöldek (természetesen zöld), a liberális FDP (sárga) és a szélsőbaloldali Die Linke (szintén piros, bár néha lilával lenne jobb jelölni, ha el akarjuk különíteni őket a szociáldemokratáktól).

Az SPD jelenleg 25 százalék körüli tetszési indexszel vezet. Ha koalíciót kell kötniük, valószínűleg a Zöldek felé fordulnak majd, akik 15-18 százalék körüli eredményt érhetnek el. A többség biztosításához azonban valószínűleg még egy pártra szükségük lesz, ezért a párton belüli szocialistább elemek megnyugtatására vörös-piros-zöld koalíciót hozhatnak létre a Die Linke párttal.

A hét százalék körüli eredményre számító, nyíltan NATO-ellenes, oroszbarát és a kelet-németországi marxista–leninista kormánypárt közvetlen leszármazottjának számító Die Linkét nem tartják annyira szélsőségesnek, mint az AfD-t. Ennek ellenére sokak számára nehéz lehet megemészteni, hogy bevegyék egy kormánykoalícióba.

A legvalószínűbb koalíció jelenleg tehát az úgynevezett „közlekedési lámpa” koalíció, amelyben a piros SPD és a Zöldek beveszik maguk mellé a sárga FDP-t, amely néhány kemény év után az előrejelzések szerint 12 százalék körüli eredményt érhet el. Ha az SPD sikertelenül próbálkozik, akkor a jelenleg húsz százalékra számító CDU/CSU és Laschet is esélyt kaphat. Az FDP természetes szövetségese a CDU/CSU-nak. A két párt esetleg a Zöldeket is magához csábíthatja, hogy létrehozzák a karibi ország zászlajáról elnevezett „Jamaica-koalíciót”.

Míg a CDU/CSU és az SPD nem szívesen lépne ismét nagykoalícióra, az FDP-vel a fedélzeten megalakíthatnának egy „Németország-” (a német zászló színeit idéző) kormányt. Bár az országnak a világháború utáni időszakban még soha nem volt kisebbségi kormánya, ez most megváltozhat, ha a két párt összefog, és egy harmadik párt hallgatólagos támogatását is megszerzi. Valóban számos lehetőség létezik tehát, így Berlin komoly alkudozásra készülhet fel a választás utáni hetekben és hónapokban.

Miben lesz más a választások utáni „új” Németország?

Ezt most szinte lehetetlen megjósolni, hiszen nem igazán tudjuk, milyen kormányt fogunk látni.

Érdemes megjegyezni, hogy minden pártnak vannak frakciói, amelyek más és más irányba húznak. Vegyük például az Oroszországhoz és Kínához fűződő viszonyt. A CDU/CSU, az FDP és az SPD soraiban is vannak héják, de vannak olyan üzleti platformok is, amelyek számára az a legfontosabb, hogy csak minimálisan zavarják meg a kereskedelmet, így a Moszkvával és Pekinggel való jó kapcsolatokat részesítik előnyben. Az SPD talán valamivel puhább Oroszországgal szemben – mivel az SPD legutóbbi kancellárja, Gerhard Schröder az Északi Áramlat 1 vezeték és a Rosznyeft orosz állami olajcég igazgatótanácsának elnöke volt.

A Zöldek tűnnek a leghűvösebbnek az összes párt közül, mivel nagy hangsúlyt fektetnek az emberi jogokra. De a pártnak vannak békepárti gyökerei, és nem szívesen költene többet a védelemre. Ami világos, hogy ha a Die Linkét is bevonnák a kormánykoalícióba, az új kabinet külpolitikája sok nyugati szövetségest megijesztene.

Van néhány dolog, ami valószínűsíthető, például hogy Németország enyhén balra fordul. Ez azt eredményezheti, hogy az ország európai szinten egy kicsit kevésbé lesz takarékos és egy kicsit jobban föderalista, amit különösen Franciaország üdvözölne. Tehát ne lepődjünk meg, ha az európai együttműködés elmélyülését látjuk majd jó néhány területen.

Az sem elképzelhetetlen, hogy Merkel és esetleg az egész CDU/CSU félreállásával Berlin bekeményít a jogállamiság vélt megsértőivel – Lengyelországgal és Magyarországgal – szemben. Ha ez bekövetkezik, az azt jelenti majd, hogy a páneurópai jobbközép Európai Néppárt (EPP) egyetlen nagy uniós tagállamban sem lesz hatalmon.

Merkel távozásával az EPP többé nem lesz az a politikai erő Európában, amely egykor volt.

Mivel Orbán Viktor magyar miniszterelnök és a Fidesz már nem tagja ennek a családnak, nem elképzelhetetlen, hogy magával visz néhány pártot, például Janez Janša szlovén miniszterelnök SDS-ét. Ezzel új, nagy populista jobboldali csoportosulást hozhatna létre Európában.

Ezért érdemes a német választásokat mindenféle szemszögből figyelemmel kísérni.

Az összes uniós csúcstalálkozón, amelyen tudósítóként részt vettem az elmúlt 15 évben – és a blokkot sújtó válságok miatt több száz ilyenen voltam –, láttam a kontinens minden tájáról érkező és távozó vezetőket, akik néhány pillanatig élvezték az európai rivaldafényt, mielőtt visszatértek a belpolitikához vagy beeveztek a nyugdíjas éveik langyos tavába. De egyvalaki állandó volt: a most távozó Angela Merkel német kancellár.

Ennek most vége szakad. Miközben országa a hétvégén az urnákhoz járul, 2005 óta először nem szerepel majd a neve a szavazólapon, világos, hogy ez nemcsak Berlin, hanem Európa és a Nyugat számára is egy korszak végét jelenti.

Az elkövetkező napokban és hetekben elkerülhetetlenül sokan mondanak majd véleményt arról, hogy mi is Angela Merkel öröksége. És ahogy visszagondolok a brüsszeli találkozókra, sok mindenért lehet dicsérni, és sok mindenért lehet bírálni.

Nem fogom őt „Európa királynőjének” titulálni, és nem fogom „a szabad világ vezetőjének” nyilvánítani, de ugyanígy Merkel nem volt „Frau Nein”, aki minden nagyszerű ötletet megvétózott, és nem is érdemli meg azokat a Hitler-bajuszos karikatúrákat, amelyeket ellenfelei olyan lelkesen publikáltak róla.

Számomra egyszerűen ő volt az a ragasztó, amely összetartotta a dolgokat, legalábbis európai szinten. És bár jelenléte nem volt csillogó vagy dicsőséges, attól tartok, hogy az EU-nak hamarosan hiányozni fog.

Az Európai Tanács különböző sajtótermeiben egy-egy brüsszeli csúcstalálkozó után mindig volt szórakoztató esemény. Nicolas Sarkozy francia elnök rongyrázása és extravagáns manírjai, honfitársa, Emmanuel Macron pörgése és nagyzoló ötletei, David Cameron brit miniszterelnök, amint udvarias köntösbe csomagolva ütötte szemérmetlen módon az EU-t.

Aztán ott van Orbán Viktor, aki élvezi az összecsapásokat a külföldi újságírókkal, és szeret visszaszólni, hogy „és arról miért nincs szó, ami maguknál van?”, vagy említhetem a joviális luxemburgi vezetőt, Xavier Bettelt, aki néhány perc alatt négy nyelven válaszolt.

A leglátogatottabb sajtótájékoztató mégis mindig Merkelé volt

Nem azért, mert igazán megérdemelte volna. Többnyire ugyanis megnyugtatóan unalmas, nyugodt és kimért volt. Egy Merkel-tájékoztató nem a villámnyilatkozatok, hisztik vagy vádaskodások helyszíne volt, még ha néha meg is tudta mutatni önironikus, vicces oldalát. Mégis mindenki tudta, hogy a felelősség végeredményben az övé volt.

Nem volt látnok, az biztos. Inkább egy nagyon ügyes válságkezelő, aki a fokozatos változtatásokat vagy nem változtatásokat részesített előnyben, későbbre halasztva a nagy döntést. Ebből született meg a német szleng kifejezés, a „merkeln”, ami azt jelenti, hogy „tétovázni" vagy egyszerűen „nem csinálni semmit".

És az euróövezeti válság kirobbanásakor Merkel merkelnkedett is egyet – inkább a német adófizetőket és bankokat védte, a déli tagállamokban pedig kemény strukturális reformokat és megszorításokat kényszerített ki.

Ezzel majdnem tönkretette az uniót, az európaiak egy egész fiatal generációját ábrándította ki a gazdasági jövőjükkel kapcsolatban, és rengeteg euroszkeptikust generált olyan helyeken, ahol korábban nem sokan voltak. Az eurózóna mégis egyben maradt, és egyetlen tagját sem veszítette el. Legalábbis a következő válságig, mivel sem a valódi fiskális, sem a bankunió még nem jött létre.

A migrációs válsággal kapcsolatban viszont azt a rendkívül gyors és bátor döntést hozta, hogy befogadta a Szíriából és máshonnan menekülő emberek millióit. De a jó szándék nem tartott sokáig, még – az intoleráns múltja által máig kísértett – Németországban sem. Az útlevélmentes schengeni övezet alig működik, a kontinensen újra falak és korlátok emelkednek, és nincs közös európai menekültügyi rendszer.

Ehelyett az EU az autoriter rezsimekkel kötött, erkölcsileg kétes értékű megállapodásoktól függve próbálja távol tartani a migránsokat. A 2015-ös migrációs hullám közvetlen következményeként a háború óta először van populista jobboldali párt a német Bundestagban. Számos más európai országban is hatalmon vannak, vagy közel állnak ahhoz, hogy hatalomra kerüljenek.

Merkelt könnyű vádolni azzal, hogy túl keveset tesz Magyarország és Lengyelország illiberális tendenciáival szemben, túlságosan puhány Kína ellenében, amikor több más uniós ország és Washington bosszúságára sietve a tető alá hozott vele egy beruházási megállapodást. Emellett engedélyezte a vitatott Északi Áramlat 2 gázvezeték építését, függetlenül attól, hogy a Kreml éppen hogyan sértett normát. Mindez azzal magyarázható, hogy nem akarja megsérteni a hatalmas német üzleti érdekeket.

Belpolitikai téren átvette a balközép számos elképzelését, például a nyugdíjak és a minimálbérek emelését, valamint az atomenergia fokozatos kivezetésének gondolatát is magáévá tette, de valójában elődjének gazdasági reformhullámát meglovagolva kormányzott.

A német hadsereg közben továbbra is alulfinanszírozott és nincs kihasználva, a digitális forradalom nem igazán indult be, és fennmaradt az ország bonyolult adó- és jóléti rendszere is, hogy csak néhányat említsünk azok közül a problémák közül, amelyeket az utódjára hagy.

Mégis, valószínűleg hiányozni fog. Sok tekintetben ő kínált megoldást Henry Kissinger híres dilemmájára, miszerint Németország „túl nagy Európának, de túl kicsi a világnak”. Nagyon jól tudta, hogy Berlin érdekeinek előmozdítása érdekében az EU-nak és a NATO-nak össze kell tartania, de országa nem lehet túlságosan erélyes, mivel a többi európai ország fél tőle.

Ezért az egységre törekedett, akár a legkisebb közös nevezőre is, és kerülte a nagy ötleteket, nyilatkozatokat és akciókat.

És a ragasztó tartotta magát, Brüsszelben és Berlinben egyaránt. De ahhoz, hogy ez így is maradjon, ugyanilyen politikai intelligenciájú emberre lesz szükség.