Brüsszeli buborék

Az oltáskampány végre egy kellően összetett dolog ahhoz, hogy a szervezésért, bizottságosdiért, egyeztetésért és bonyolításért valamilyn ismeretlen okból lelkesedő belgák ki tudják élni legbelső titkos vágyaikat is. Ráadásul nem is romlott el közben – nagyon – semmi. Egyelőre. Harmadik hullám helyett tömeges oltásról szólnak a hírek Belgiumban.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy nehezen indult be az oltási kampány Belgiumban, de ez így nem lenne teljesen korrekt. Ugyanis senki sem mondta, hogy hamarabb fog megtörténni, mint ahogy történik. A belga kormány már az év elején nagyjából fel tudta mérni, hogy mikor jön egyszer csak nagyon sok beadandó oltás, hiszen aláírt szerződések vannak erre vonatkozóan. Ami nagyjából menetrend szerint meg is valósult: a kiesett AstraZeneca szállítmányokat bepótolják a pluszban, illetve hamarabb szállított Pfizer-BioNTech- adagok. Úgyhogy azt tudtuk, hogy az év első három hónapjában az egészségügyi személyzetnek és az időseknek, a 65 év felettieknek lesz oltásuk, a többieknek pedig várniuk kell. Áprilistól főszabály szerint a korcsoportokat az idősebbektől a fiatalabbakig lemenő rendszerben oltják – ehhez kell magunkat tartani.

Hibernált társadalom

Addig is jegelték a társadalmat, minimális kapcsolattartással, korlátozott szolgáltatásokkal az egyik, hetvenszázalékos állami bérpótlékkal a másik oldalon. Néha volt egy kis enyhítés, meg menetrend az óvatos nyitásra. Az elégedetlenek két dolgot tehettek. Egyrészt visszaemlékezhettek arra, hogy tavaly tavasszal hogyan tarolta le Belgiumot a vírus. Akkor a semmiből érkezve, a sok tízezer Olaszországban és Ausztriában síelőnek köszönhetően még a lezárások előtt terjedt el a járvány, fertőződtek meg százezrek és haltak meg naponta két-háromszázan, hosszú heteken keresztül. És ezzel szembe lehet állítani azt, hogy a második hullám során meghozott és lényegében a közelmúltig fenntartott szigorú intézkedéseknek köszönhetően a harmadik hullám tulajdonképpen elmaradt, de legalábbis nagyon gyenge volt, holott a megbetegedések nagy részét okozó brit variáns sokkal fertőzőbb. Ha mindezt a halottak számán mérjük, akkor most tavasszal a napi 25 halott helyett a legnehezebb időszakban 46 elhunyt volt egyhetes átlagban, de mára ez is jelentősen lecsökkent.

Másrészt az elégedetlenek időnként nyomatékot adnak érzéseiknek és tüntetéseket szerveznek. Erre volt példa két esetben is. Ezek kisebb összejöveteleknek indultak, aztán több ezres tömeg tiltakozott a lezárások ellen, majd jöttek a roham- és lovasrendőrök, paprikasprével, vízágyúval, aztán megdobálták őket utcakővel, szemetessel, biciklivel, amivel sikerült. Több száz embert letartóztattak, több tucatnyi sérült volt. Hozzá kell tenni, hogy ha Belgiumban tüntetést szerveznek, akkor mindig ez a vége. Egy szakszervezeti tüntetésre legalább 40 ezren el szoktak jönni, akik a menet végére elkezdik lebontani a környezetüket, építik a barikádokat, égetik a gumikat, és a rendőrökön töltik ki a dühüket. Ugyancsak kedves szokás, hogy az élőben bejelentkező tévériporterek lábához ügyesen petárdát gurítanak, aztán röhögnek. Volt benne részem párszor, azt sem tudtam, hol vagyok. Tényleg mindig ez van.

Karanténtól az oltóközpontig

Visszatérve a vírushoz, volt szerencsém karanténba is kerülni és emiatt tesztelni a közelmúltban, mert az egyik technikus kollégám, aki előző nap rám rakott egy mikrofont, másnap pozitív tesztet produkált. Ekkor fel kellett hívnom egy számot, elmondani, mi a helyzet, ők pedig mondták, hogy teszt és karantén, egy hét múlva második teszt, ha az is negatív, akkor vége a karanténnak. A teszthez a háziorvos adhat „beutalót”, ami tulajdonképpen egy kód, amivel az online rendszerben regisztrálni lehet időpontot. Mivel nekem nincs háziorvosom, kerítettek azt is. Elmondtam, melyik kerületben lakom, és kértem, hogy az orvos beszéljen angolul. Adtak két számot, az elsőt nem vették fel (később visszahívott), a második pedig készségesen segített, elküldtem az adatokat, küldte a kódot. Elmentem a tesztközpontba, 15 perc alatt regisztrációval és sorban állással együtt végeztem is. Másnap jött a negatív eredmény, aztán egy hét múlva ugyanezt megismételtem. Hogy elkaranténoztam-e magam, azt senki sem nézte. Persze a karantén nem sokban különbözött a többi naptól, tekintettel arra, hogy nem sok hely van, ahová el tudnék menni. Dolgozni meg otthon is lehet, sőt, csak otthon lehet, már több mint egy éve. Broáf.

Ami az oltást illeti. A belépő szint a várólista. Ez arra vonatkozik, hogy ha valaki nem megy el az oltásáért, akkor annak érdekében, hogy felhasználják a vakcinát, értesítik a várólistán szereplők egyikét, hogy jöhet. És akkor menni kell. Ami engem illet, a várólistára való kerülés érdekében az első napon délelőtt 10 órakor jelentkeztem, hogy regisztrálnék. Akkor több mint 206 ezren voltak előttem. Éjjel fél 12-kor jutottam be, amikor kiderült, hogy a Brüsszelben élők számára ez nem elérhető, csak a Flandriában vagy Vallóniában élőknek. Később egy másik platformon megnyitották a fővárosiaknak is, jelentkeztem. Közben sokan azt csinálták, hogy odamentek egy oltóközponthoz, és vártak arra, hogy kimarad-e oltás. Láttam egy videófelvételt arról, hogy az egyik helyen egyetlen adag maradt ki, a bejárat előtt pedig ott várakoztak vagy húszan. Kijött egy férfi és életkor szerint elkezdett visszafelé számolni: 50, 49, 48... végül egy férfi 43-mal lett a befutó. Ugyanakkor az egyik kollégám csak simán odament egy másik helyre, és a kimaradó oltások egyikével beoltották.

Végül megnyílt az én korosztályomnak is a közvetlen időpontfoglalási lehetőség. Ez egy pénteki napon történt, következő héten csütörtökre szereztem időpontot, s egyúttal már a második oltás dátumát is megadták, egy hónappal és egy nappal későbbre. A 11 brüsszeli oltóközpont bármelyikébe lehet jelentkezni, engem Uccle-ben oltottak. Minden teljesen rendben ment, a bejáratnál hőmérőzés, útbaigazítás, aztán regisztráció, utána üldögélés a váróteremben kb. huszadmagammal, aztán beszólítottak, egy nagyon kedves idősebb orvos megkérdezte, hogy „hogyvagyunk, hogyvagyunk?”, meg „hovászúrjak?”, mondtam, hogy „jól” és „ide”. Utána a gyengébbek kedvéért felírták egy kis papírra, hogy meddig kell az előbbi húsz emberrel üldögélni a megfigyelőteremben. Amikor eljött az idő, a bejelentkezéskor használt QR-kódot megint leolvasták a telefonról, megkaptam a tanúsítvány meg egy maszkot ajándékba. De ezzel még nem volt vége, mert másnap egy hölgy felhívott és megkérdezte, van-e valamilyen panaszom, vagy hasonló. Mondtam, semmi, minden oké, bon journée.

Ez volt beoltásom első fázisának hiteles története, amely lehetőségben száznegyvennégyezredmagammal egyetemben volt részem azon a napon.

Direktmarketinges oltáskampány

Másnap a flamand (ez Belgium hatvan százalékát jelenti) egészségügyi miniszter közölte, hogy 40 százalékos az átoltottság, ami pünkösdre felmegy ötvenre. A 65 éven felüli korosztály beoltottsága közelíti a 90 százalékot. A statisztika hasonló az ország kisebb részét kitevő Vallóniában, valamivel ennél is jobb a keleti határnál élő német közösség körében, de nagyban rontja az összképet a negyedik közigazgatási egység, Brüsszel. Míg a gazdag Flandria egyes városaiban az idősek körében 97 százalékos az oltottság, addig Brüsszel egyik, részben török bevándorlók lakta kerületében alig van 50 százalék fölött. Ezért most az ottani önkormányzat és különböző szolgálatok emberei házról házra járva győzködik az embereket, hogy irány oltakozni.

A plakátkampány még senkinek sem jutott eszébe.

Ehhez kapcsolódóan:

Önkéntesek biztatják a romákat az oltásra

A brüsszeli buborékból legkellemesebben egy kiadós gyalogtúra keretében érdemes kiszabadulni. Ehhez Belgiumban minden feltétel adott, nagyon jól kiépített és karbantartott útvonalakon, igazán érdekes, látványos sétákat lehet tenni, ahol a természet és az épített környezet biztosítja a kikapcsolódást. Útközben mindig akad olyan érdekesség, ami az ország és lakóinak addig még nem ismert sajátosságaira irányítja a figyelmet.

Belgiumnak van tengerpartja, vannak nem túl magas, de időnként vadregényes hegyei vízesésekkel, gyönyörű városai: szóval lehet válogatni, ha kirándulni szeretne az ember. Családilag azonban gyakran mégis olyan utakat szoktunk választani, ahol semmi rendkívüli vagy egyedülálló dologgal nem találkozik az ember, de éppen ezért megnyugtatóan hat a hétköznapok után.

Térképgyűjteményt hoz a posta

Csak kérni kell, és a turisztikai iroda, vagy valami hasonló, már küldi is postán azt a könyvet, amelyben térképek és leírások sorakoznak egymás után. Lehet választani, hogy kisebb vagy nagyobb sétát szeretne tenni az ember, öt kilométertől 10-12 kilométerig állnak rendelkezésre az útvonalak. Amit egyszerűen ki lehet tépni a könyvből, hogy mégse kelljen az egészet magunkkal vinni.

A leírásokban ott van pontosan az útvonal, a látványosságok, az ajánlatok és a szintkülönbség. Szintkülönbség? Ezt illik megmagyarázni. Amikor Brüsszel környékén, vagy a városban autózik az ember, akkor azt gondolná, hogy ez egy sík vidék, időnként lankás részekkel. Aztán amikor gyalog indulunk útnak, csodálkozva lehet látni, hogy nincs egy méter vízszintes rész sem, vagy felfelé megy egy kicsit az út, vagy lefelé. Aztán ott egy domb, amit csak egy másik dombon keresztül lehet megkerülni, de néha olyan kaptatók is az utunkba kerülnek, ahová szinte négykézláb kell felmenni. Az igazi erőpróba, ha valaki ezen a környéken indul biciklizni vagy futni – de erről máskor.

A belga természetes környezetnek a legfontosabb jellemzője, hogy mesterséges. Éppen emiatt teljesen harmonikus, kezelhető és barátságos. Mindenfelé vannak erdők, azokon átfolynak kisebb-nagyobb patakok, vagy öntözőcsatornák, a mezők zöldek a rengeteg esőtől, az állatok békésen legelgetnek, kiépített utak visznek mindenhová és belátható távolságon belül számíthatunk arra, hogy fagyizó, kávézó, söröző, kifőzde, gofris kerül az utunkba. Az emberek kisimultak és barátságosak, nagyon sok az idős túrázó, de vannak gyerekesek, párok, diákcsoportok, hazaiak és külföldiek egyaránt. Az útvonalakon nem lehet eltévedni, legfeljebb akkor, ha valaki „tud egy rövidebb utat”.

Belgiumban domaineknek hívják azokat a helyeket, amelyek nagy területen kialakított szabadidőparkokat fednek – itt az infrastruktúra ha lehet, még jobb. Sok túraútvonal is átvezet ezeken a domaineken, és ezek adnak otthont a nagyobb rendezvényeknek is – már amikor vannak ilyenek.

De olyan is van, hogy egy kukoricatáblán kell átmenni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a kétméteres lábon álló kukoricaszárak között kihagyták a túraútvonalnak szánt ösvényt, ráadásul arra is ügyeltek, hogy ne nyílegyenesen vezessen az út, hanem legyen benne néhány kanyar is.

Kastélyok, templomok, bunkerek

A séták során három dolgot nagy valószínűséggel találni fogunk: kastélyt, templomot és első, valamint második világháborús bunkert. A kastélyok száma végtelennek tűnik Belgiumban, hol szerényen megbújva egy erdő közepén, hol hivalkodóan az út mellett állnak, régiek vagy felújítottak, és jellemző közös vonásuk, hogy a legtöbbet lakják is.

A belga arisztokrácia igen jelentős és tehetős, életszínvonalukról elég pontos képet adnak ezek a kastélyok. De hogy a turistáknak is legyen valami jó mindebből, az igazán nagy épületek egy része múzeumként szolgál, vagyis mi is betekintést nyerhetünk a gazdagok unalmas hétköznapjaiba. Legalább ilyen meghatározó tájelem a templom, a kápolna, amelyek gyakran éppen a semmi közepén épültek fel, egyenlő nagy távolságra a legközelebbi falutól, a turisták legnagyobb örömére.

Ugyancsak szép számmal láthatunk bunkereket is, mintegy kétezer van Belgium területén, többnyire a második világháború idejéből, de akad első világháborús is. Ezeknek az a közös vonásuk, hogy jó részüket élesben soha nem használták, csak megépítették, hátha jó lesz még valamire, de az ellenség nem arra ment éppen. Viszont pár évtized elteltével mégis lett valami hasznuk: denevérodúként szolgálnak. Ez egy komoly program Belgiumban, a bunkerek mérete, elhelyezkedése, a vastag betonfalak és a viszonylag állandó hűvös légtér nagyon jó menedéket jelentenek a denevéreknek.

Az állatok serege

A túrák egy része nemcsak a természeti környezetet, hanem a kisebb településeket is bemutatja. Sok séta kezdő és végpontja egy falusi főtér (önkormányzattal, kocsmával, templommal, ahogy kell), ahonnan indulva 10-15 perc múlva máris dagaszthatjuk a sarat. A térképészek erre is figyelnek, ahol mélyebb a talaj, ott ezt gumicsizmával jelölik.

Mi annyira városiak vagyunk, hogy nincs gumicsizmánk – holott Belgiumban a rengeteg eső miatt ez például az iskolákban a gyerekek (persze inkább a szüleik) felé elvárás. Ha nagyobb távolságon mély a talaj, akkor egyszerűen építenek pár száz méteres, a földtől körülbelül 50 centire húzódó fából készült kis utakat. Sokszor ezek az utak víz fölött mennek, vagyis gázlómadárnak érezhetjük magunkat, amint a nádasban araszolunk előre, bízva abban, hogy senki sem jön szembe, mert akkor hirtelen elfogy a hely.

A falvakat elhagyva gyakran van olyan érzése az embernek, hogy az utolsó házak lakóinak kötelező lovardát működtetni, de legalábbis egy kisebb ménest tartania. Kis túlzással az ember egy ilyen kirándulás során több lóval találkozik, mint kutyával. A lovaknak általában hatalmas területük van, gyakran egész domboldalt kerítenek el néhány állat számára. Ugyancsak gyakran találkozhatunk tehenekkel, birkákkal és kecskékkel, sőt egy esetben népes alpaka-kolónia figyelte unottan az izgatottá vált túrázókat. Érdekes módon sertést soha nem láttunk – és nem is éreztünk.

A túrafüzetünkből lassan elfogynak a lapok, de szerencsére ilyen kiadványból még tucatnyi van forgalomban.