A zenész és előadó azt mondja: egy színésznek nem kell azzal foglalkoznia, milyen forrásból és mennyi pénzből forgatnak egy filmet, ahogy a péknek sincs köze ahhoz, milyen lisztből készül a kenyér. Ha kap egy felkérést, nem akar azon gondolkozni, mit írnak majd arról, hogy hova húz a szíve. Neki ez egyáltalán nem számít.
Színész, énekes, előadóművész. Melyik inkább?
Az ország egy része a Sztárban sztár című show-műsorban és előtte az Operettszínház színészeként ismert meg. Musicalelőadásokban és főszerepekben debütáltam. Aztán 2016-ban jött az első zenei lehetőség, ami inkább énekes előadóművészi szerep volt. Innentől kezdve pedig saját zenékkel szerettem volna előrukkolni.
Akkor zenész?
Most leginkább az.
Pedig már kilencéves korában színpadon állt a Miskolci Nemzeti Színházban. Nagyon tehetségesnek tartották, olyannak, aki a színpadra termett.
Ez nagyon jól hangzik. De a színpad önmagában téves út, ha különválasztjuk, hogy egy színész csak színházban játszhat. Miért ne lehetne ugyanúgy egy könnyűzenei színpadon? Ahogy mondjuk én a Puskás-musicalben vagy a Kőszívű – A Baradlay-legendában? Hisz a színpad mindig változik: vannak meghitt, kisebb előadások, máskor szuperkoncert a szoborparkban vagy épp kétezer ember egy Puskás-előadáson az Erkel Színházban. Ma egy színésznek sokoldalúnak kell lennie. Nézzük az egyik nagy kedvencemet, Balázs Fecót: neki talán még elég volt „csak” Balázs Fecónak lennie. Irdatlan jó zenéket írt, hihetetlen közlésvilággal, melódiagazdagsággal és zenei összetettséggel. Ma viszont valószínűleg neki is muszáj lenne valami egészen mást is mutatnia, mert megújulás nélkül ma már nincsenek tíz-húsz éven át sikeres állócsillagok.
2018-ban jött el az Operettszínháztól azzal az indokkal, hogy sorra kerültek le a repertoárról az ön számára fontos darabok, miközben sok főszerepet játszhatott, ön volt a legfiatalabb Rómeó, egyszóval úgy tűnt: megbecsülték.
Valóban ez történt, a számomra lényeges és meghatározó darabok szépen elkezdtek lekerülni a műsorról. Már a távozásom előtt azt éreztem: fogynak a lehetőségeim, egyre kevésbé becsülnek meg. Az akkori vezetőség már nem látott bennem fantáziát, és következett volna egy olyan időszak, amikor szép lassan háttérbe szorulok. Így aztán eljöttem. Bár sokan mondták, hogy túl bátor döntés volt, én mégis azt mondtam: nem várom meg, amíg szépen elindulok lefelé a lejtőn, és elfelejtenek az emberek. A helyzet végül engem igazolt.
Szabadúszó lett, majd később mégis úgy fogalmazott: szeretne kitörni a skatulyákból.
Mindig mindenkit beskatulyáznak. Az újdonság az, hogy én lettem érzékeny erre. Miközben, persze, emberek vagyunk. Ha ránézek valakire, én is azonnal skatulyázok, ez így működik. De amikor még 15 év múlva is azt mondják, hogy Veréb Tamás az Operettszínház művésze, akkor az jut eszembe, hogy ne már, gyerekek, 2018-ban eljöttem onnan. Ha valakiről beakad egy infó, azon nagyon nehéz változtatni. Vegyünk egy példát: szeretnék kitörni a musicalénekes-kategóriából, és teljesen mást, mondjuk hiphopalbumot szeretnék csinálni. Erre azt mondják az emberek: de hát ez nem te vagy. Én meg ott állok, hogy már bocsánat, csak jobban tudom, hogy mégis mi vagyok. Ilyen téren tényleg a sokszínűségben hiszek. Ha például Nagy Ervin azzal állna elő, hogy holnaptól balettozik, elsőre talán én is meglepődnék, hogy mi van, Nagy Ervin balettozni fog? De ha kitartóan csinálná, biztosan tök jó lenne benne, és ezt mindenki értékelné.
Az Aranybulla című filmet is értékelte, abban is szerepel, aminek amúgy Rákay Philip a producere. Azt mondta róla, hogy fantasztikus képi világú, és felveszi a versenyt a Trónok harcával.
Kénytelen vagyok nevetni ezen.
Miért?
Mert ez egy nagyon rosszul felkapott, nagyon rosszul kiemelt kijelentés volt. Igazából csak egy ártatlan elszólás volt. Kaptam egy felkérést a filmbe, és a döntésnél minden politikát vagy bármilyen ehhez kapcsolódó részletet mellőztem. Miért kéne egy színésznek azon gondolkoznia, hogy ha elvállalja, akkor utálni fogják érte? Mert alapvetően mindent utálnak, és sajnos abból az aspektusból nézik, hogy ez megint mennyibe került nekik. Hány száz millió forintból készült? És hogy Veréb Tamás biztos a harmadik házát vette belőle. Az, hogy ezt a mondatot ennyire felkapták, nyilván a rosszindulatnak és a megkeseredettségnek köszönhető. Az emberek mindenben politikát látnak, és azonnal tudják, hogy Veréb Tamás innentől kezdve ilyen vagy olyan beállítottságú.
A Puskás, a Kőszívű vagy akár az Aranybulla is hatalmas produkció, több száz milliós vagy akár milliárdos állami támogatással. Miközben például Reisz Gábor új filmje, ami óriási sikert aratott a velencei filmfesztiválon, és fődíjat nyert, egy fillér állami támogatást sem kapott. Reisz erről úgy fogalmazott: mindenki figyeljen a magyar filmesekre, mert őt most ellenzékinek fogják bélyegezni, pedig szó nincs erről. Senkinek nem üzen hadat.
Elnézést kérek, de mi köze van ehhez egy színésznek? Mi köze van a péknek ahhoz, hogy a kenyér milyen lisztből készül, vagy az a liszt melyik búzamezőről származik? Amikor az ember kap egy felkérést, ne azon kelljen már gondolkoznia, hogy istenem, mit írnak majd róla: hogy Veréb Tamás fideszes lett vagy nem lett fideszes. Talán interjúban most mondtam ki életemben először azt a szót, hogy Fidesz. Nekem ez egyáltalán nem számít.
Nagy Ervin többször nyilatkozta, hogy mivel felvállalta a politikai véleményét, emiatt jó pár filmbe vagy színházi produkcióba nem került be.
Én még mindig abban hiszek, hogy az embernek legyen véleménye. Előbb-utóbb a nap végén így is, úgy is valahová húz az ember szíve. Viszont az, hogy ha Nagy Ervin így tesz, ezért valahol nem kap munkát, nem jó példa. Mert máshol viszont nagyon foglalkoztatott. Lehet, hogy valamelyik filmről vagy nagy produkcióról lecsúszik, de a másik oldalon az élet mindig kompenzálja.
Ön egy Facebook-posztjában úgy fogalmazott: „Elegem van, azért sem hagyom magam eltaposni! (…) Elegem van, hogy mindig magamban keressem a hibát. Hiába, mióta az eszemet tudom, itt most egy jelző van, keményen dolgozom azért, hogy helyem legyen a színpadon. (...) Gyerekek, kik ülnek a zsűriszékekben? Kik vannak minden műsorban? Tisztelet a kivételnek. Tényleg ilyen világot szeretnénk?” Ki akarja eltaposni?
Tegyük fel, hogy van egy nagy produkció, amire felkérnek, és meggyőznek róla, hogy mindenképp vállaljam el, mert egy nagyon jó televíziós műsor lesz. Aztán az egészből nem lett semmi.
Zsűritagnak kérték fel egy kereskedelmi tévéműsorba?
Nem. Teljesen más ügy volt. Ebben a posztban szerettem volna rávilágítani, és elhelyezni azt az emberek fejében, hogy mi a véleményem erről. Pedig a szakmából sok olyan visszajelzést kaptam, hogy már ez megy húsz, ötven vagy száz éve, miért akadok most ki ezen. Mondtam, hogy elnézést kérek, most jutottam el arra a pontra, hogy ezt kommunikáljam a közönségem felé.
Átment az üzenet?
Igen. Én most jutottam el oda, hogy ezt a véleményemet meg mertem fogalmazni. Ilyenkor rengetegen figyelmeztetnek, hogy ilyet nem lehet, balhé lesz belőle. Innen nézve viszont úgy érzem, mintha ellentmondásba kerülnék saját magammal, hogy politikailag viszont nem akarok állást foglalni, és a filmipar helyzetét sem akarom megtárgyalni. Ez az ügy viszont sokkal jobban érint. Iszonyú sok visszajelzés érkezett a poszthoz.
Ugyanebben a posztban ír rádiók játszási listáiról is. „Ugyanazok a dalok mennek körbe-körbe. Nekem egy hétéves dalomat játsszák le néha. Az újat mosolyogva meghallgatják, majd elteszik a fiókba.” Ez a Minden rendben című új számról szól?
Részben. Meguntam, hogy mindig magamban keresem a hibát. Hogy azon gondolkozzak, miért rossza a dalom, és miért nem lehet lejátszani.
Tudja, hogy betették a fiókba?
Ezt látni. Sok-sok százezer forintért forgattunk egy klipet a dalhoz, szerintem szemet gyönyörködtető lett. Utána elmentem egy rádiós turnéra, beszéltünk róla, hogy milyen jó lesz, és hogy majd játsszák a dalomat. A rádiós szerkesztők mosolyogva meghallgatták, megdicsérték, majd megígérték, hogy adásba kerül.
Aztán nem játszották?
Persze hogy nem. Két hónap múlva ránézek, oké, valamilyen okból az én dalomat nem játsszák. Amikor megláttam, amúgy milyen dalok kerülnek adásba, felvetődött bennem, hogy ebbe a kínálatba biztosan nem fért volna be az a minőség, amit mi nyújtunk?
Ha már minőség: profi zenészek részvételével nemrég alakult a Petőfi Zenei Tanács, amelyik kifejezetten azt tűzte ki célul, hogy jobbá tegye a magyar popkultúrát.
Inkább az a kérdés: mit kell jobbá tenni? A zenékkel van a gond? A zeneipar tart rossz irányba? Vagy éppen a csatornák válogatása? A zene ugyanis szubjektív.
Ha a koncertjegyeket mind eladják, az azt jelzi: az előadóra van igény. Ez elég objektív mérce.
Ha a kultúrát így akarjuk definiálni, akkor valóban az. De azért vannak olyan kritériumok, amelyeknek meg kellene felelnie egy dalnak. Nagyon friss példa Azahriah, aki iszonyatosan befutott.
Több Puskás Arénát is meg tud tölteni.
Valóban, egy olyan 46 ezres helyszínt, ahol magyar előadónak még soha nem volt koncertje. És igen, itt van egy fiatal srác, akire megmagyarázhatatlan módon tömegek mozdulnak meg. Az eladott jegyek száma nyilván objektív adat. De sokszor beszélgettem televíziós producerekkel arról, hogy egy műsorban tényleg arra van-e igény, hogy tortával dobáljuk egymást. Tényleg ezekre a szereplőkre van kereslet, akiket iszonyatosan felkapnak, kineveti őket az ország, majd három év múlva kiköpik? Milyen irányba viszi ez a közízlést, a kultúrát, az emberek értelmi színvonalát? Pedig erre is azt mondták, hogy van rá igény. Nem fordítva van? Hogy arra lesz igény, amit megmutatunk? Visszatérve Azahriahra: abszolút jó példája ennek a helyzetnek. Itt egy fiatal srác, aki nagyon tud reflektálni a mai világra. Ha bármelyik mai gimnáziumba letennék, nem igazán lógna ki: az öltözködése, stílusa, attitűdje mind abszolút beleillik abba a középiskolás rétegbe, ahonnan azt a 46 ezer jegyet megveszik. Ez így akkor tényleg rendben van.
A teljes beszélgetést itt tudja meghallgatni:
