Finnország és Svédország egyre közelebb kerül a NATO-tagsághoz: a katonai szövetség harminc tagjából 28 már letétbe helyezte csatlakozásuk ratifikációját a nemzeti parlamentek különböző szavazásai és az elnöki vagy akár uralkodói hozzájárulások után.
Ami még hiányzik, az a folyamat elindítása Magyarországon és Törökországban. Mivel azonban az új svéd kormány felállt, Finnországban és Törökországban pedig a jövő év első felében lesznek választások, a diplomaták egyre biztosabbak abban, hogy az északi páros 2022 végén vagy 2023 elején a 31. és 32. számú NATO-taggá válik.
A folyamat legnyilvánvalóbb és várható akadálya továbbra is Ankara beleegyezésének megszerzése. Mivel Helsinki és Stockholm május közepén nyújtotta be tagság iránti kérelmét a néhány hónappal korábbi, Ukrajna elleni orosz támadás közvetlen következményeként, nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy a rohamtempóban zajló folyamat nyomán lehetővé válik, hogy nyár végére vagy ősz elejére csatlakozzanak a klubhoz.
Recep Tayyip Erdoğan török elnöknek azonban más elképzelései voltak. Bár a június végi madridi csúcstalálkozón végül jóváhagyta a NATO meghívását, hogy Finnország és Svédország csatlakozzon a szövetséghez, ez csak azután következett be, hogy Helsinkivel és Stockholmmal háromoldalú memorandumot kötöttek a spanyol fővárosban tartott nagyszabású találkozó mellékágán.
Erdoğan feltételei
Miközben a nyári hónapok során a legtöbb NATO-tag sietett a csatlakozási jegyzőkönyvek ratifikálásával, Törökország kivárt, és figyelte, hogy Finnország és különösen Svédország hogyan teljesíti a memorandumban tett ígéreteit. Mert ez valójában Svédországról szólt, amely a becslések szerint százezer kurd származású ember otthona. Javában tartott a választási kampány, amelyben október 18-án, majdnem öt héttel a szavazás után egy új jobboldali kisebbségi kormány felállása tette fel a pontot az i-re.
Az előző svéd kormány gyorsan teljesítette a paktum egyes pontjait. Azonnal feloldották az Ankarával szembeni 2019-es fegyverembargót, és lépéseket tettek a szíriai kurd csoportok támogatásának leállítására.
De ezek voltak a könnyű győzelmek. A kérdés most az, hogyan kezeljék a nehezebbeket – a Kurd Munkáspárt (PKK) elleni fellépést és a Törökország által terroristának tekintett személyek kiadatását.
Finnország és Svédország is régóta terrorszervezetnek minősíti a PKK-t, de a memorandumban vállalják, hogy „megakadályozzák a PKK és minden más terroristaszervezet tevékenységét és azok kiterjesztéseit, valamint az e terroristaszervezetekhez kapcsolódó és általuk inspirált csoportokban vagy hálózatokban részt vevő személyek tevékenységét is”.
Egyértelmű, hogy Stockholmnak éberebbnek kell lennie egy olyan csoporttal szemben, amelynek zászlóit és emblémáit gyakran látni több svéd városban.
A török igen egyik ára: kiadni a PKK embereit
A kiadatások valószínűleg az új svéd kormány lakmuszpapírjai lesznek. Eddig két kiadatási kérelmet hagytak jóvá, de egyelőre nem világos, hogy Ankara hányat kér. A médiában keringő számok 18 és 73 között mozognak, de a Szabad Európának nyilatkozó megszólaltatott tisztviselők úgy vélik, hogy Törökország mindenekelőtt azt vizsgálja: a svédek hajlandók-e legalább megvizsgálni a kérelmeket, és nem utasítanak-e el mindent túl gyorsan.
A svéd hajlandóság Ulf Kristersson miniszterelnök hivatalba lépésével talán éppen most nőtt meg. Pártja, valamint két koalíciós partnere határozottan NATO-párti, ami nem volt így az előző kormánypárt – a szociáldemokraták – számára a hatalmat biztosító koalíciós partnerek esetében.
A kiadatásokkal is könnyebb dolga lehet, tekintve hogy már nem választási téma, és hogy a svédországi kurdok hagyományosan baloldaliak, tehát nem jelentenek fontos szavazóbázist. Figyelemre méltó, hogy Amineh Kakabavehet – az iráni születésű kurd és egykori pesmerga harcost, aki az előző svéd parlamentben független képviselő és politikai királycsináló volt – nem választották újra.
Kristersson emellett megtartotta Oscar Stenströmöt a memorandum végrehajtásának főtárgyalójaként – aki a hírek szerint tiszteletnek örvend Ankarában.
Amikor a svéd miniszterelnök, nem sokkal hatalomra kerülése után a NATO brüsszeli főhadiszállásán tett látogatást, békülékeny hangot ütött meg, hangsúlyozva, hogy Stockholm „nagyon elkötelezett a Svédország, Finnország és Törökország közötti megállapodás mellett, és mindent megteszünk, hogy a lehető leghamarabb teljesítsük az abban foglalt összes kötelezettséget”, és meglehetősen határozottan hozzátette, hogy „a terrorizmus elleni küzdelem alapvető fontosságú ebben a megállapodásban”.
Brüsszelben azt is közölte: kész a lehető leghamarabb Ankarába utazni, amire Erdoğan azt válaszolta, hogy a találkozóra sor kerül, bár egyelőre még nem tűztek ki időpontot. Még ha nem is valószínű, hogy minden azonnal megoldódik, most talán megnyílt egy lehetőség.
Mivel Erdoğan júniusban elhúzódó elnökválasztás előtt áll, a finnek pedig április elején járulnak az urnákhoz, állítólag minden oldalon új reményeket táplálnak, hogy jóval korábban lezárják ezt a kérdést.
És Budapest?
Marad Magyarország és az okok, amiért a Parlament még nem jutott el a ratifikációig. A magyar tisztviselők jelezték, hogy november végén szavaznak róla, és a ratifikációs folyamatnak karácsony előtt le kell zárulnia. A hivatalos indoklás szerint a törvényhozás és a kormány azzal van elfoglalva, hogy új jogszabályokat dolgozzon ki és szavazzon meg annak érdekében, hogy biztosítsa a 7,5 milliárd euró értékű, befagyasztott uniós források felszabadítását.
De kevesen hiszik, hogy ez a késedelem valódi oka.
A brüsszeli és a másutt is terjedő spekulációk három dologra utalnak: először is Budapest arra használja a késedelmet, hogy nyomást gyakoroljon Stockholmra és Helsinkire, hogy hagyják jóvá az EU-s pénzek továbbítását Budapestnek.
Másodszor a magyar húzódozást Moszkva felé küldött jelzésnek kell tekinteni, jelezve, hogy Magyarország továbbra is a Kreml legnagyobb barátja a nyugati blokkon belül.
Harmadszor pedig mindezt Törökországgal való szolidaritásból teszik. Orbán Viktor magyar miniszterelnök régóta igyekszik szoros kapcsolatokat fenntartani Erdoğannal, Budapest régóta támogatja a török EU-tagságot.
Végül is a saga az utolsó fejezeteibe lép, bármi is legyen a késlekedés oka. És úgy fog végződni, hogy a NATO-család kibővül.
