1991. november 18-án foglalta el a Jugoszláv Néphadsereg és a szerb paramilitáris csapatok a három hónapos ostrommal porig rombolt horvátországi várost, Vukovárt, majd végeztek ki több száz foglyot és civilt. Egy akkori kiskatona és Jeszenszky Géza volt külügyminiszter visszaemlékezése.
1920-ban a Monarchiában virágzó, etnikailag vegyes lakosságú, kelet-szlavóniai Duna-parti közlekedési csomópont kisvárosban, Vukováron alapították meg a jugoszláv kommunista pártot – és egyetlen települést sem lőttek annyira szét a második világháború után Európában (legalábbis Putyin háborújáig), mint ezt. A 87 napos, 1991. augusztus 25. és november 18. között tartó ostromban Vukovárt területarányosan több találat érte, mint a második világháborúban Sztálingrádot.
„Én ’92-ben mentem keresztül autós konvojjal a városon, ahol akkor már nemzetközi békefenntartók voltak – meséli Jeszenszky Géza akkori magyar külügyminiszter. – Megdöbbentő volt a végtelen romváros II. világháborúra emlékeztető képe.”
Vukovár hősies védelmével a horvátok hatalmas nemzetközi szimpátiát szereztek, ami Horvátország függetlenségének elismeréséhez vezetett.
Vukovár kitüntetett helyen van a horvát emlékezetpolitikában, és ott van az európaiban is. Nemsokára talán az ukrajnai Mariupol veszi át a helyét. A város brutális letámadása és szinte teljes lerombolása, majd a szerb bevonulás után a védők és civilek lemészárlása a háború utáni európai béke törékenységét mutatta meg – még a boszniai srebrenicai mészárlás, Szarajevó többéves ostroma és Putyin mostani háborúja előtt.
1989–90 után a Jugoszlávia felbomlását eredményező nacionalista politika – Slobodan Milošević szerb és Franjo Tuđman horvát elnök vezetésével – a horvátországi szerbek fegyveres felkeléséhez és a Krajinai Szerb Autonóm Terület kikiáltásához vezetett, amelyet a szerb kormány és paramilitáris csoportok is támogattak. A horvát kormány nagy területek felett vesztette el az ellenőrzését, mivel a mindinkább szerb irányítás alá kerülő Jugoszláv Néphadsereg (JNA) is beavatkozott a felkelők oldalán.
1991. május 19-én a horvát kormány függetlenségi népszavazást tartott, amelyen hatalmas többséggel a függetlenségpártiak nyertek. Augusztusban a JNA támadást indított Kelet-Szlavónia horvát uralom alatti részei, köztük Vukovár ellen.
A JNA harminc-negyvenezer katonával vonult a város ellen, amelyet a horvátok csak 1800 emberrel védtek. Ők viszont elkeseredett harcot folytattak városuk minden négyzetméteréért, és hiába lőttek ki naponta tízezer gránátot rájuk, nem adták meg magukat.
Amikor a város 1991. november 18-án elesett, a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, és legalább 31.000 polgári lakost deportáltak a városból és környékéről. Vukovárt etnikai tisztogatással szerbbé tették, és a függetlenségét kikiáltó Krajinai Szerb Köztársaság része lett.
A csata alatt a horvátok teljes gőzzel toboroztak, katonaságuk létszáma kétszázezerrel nőtt, amivel aztán hatékonyan felléptek a szerb alakulatok ellen, amelyek ekkor megszállás alatt tartották az ország egyharmadát. Miután megszületett a fegyverszünet, és az ENSZ kék sisakosai bevonultak az országba, a horvát haderő tovább erősödött, és 1995-ben két hét alatt felszámolta a szerb erőket az ország nagy részén. Ez volt a Vihar hadművelet, amelynek során a horvát erők is háborús bűnöket követtek el.
Vukovár a horvát ellenállás és szenvedés jelképévé és az ország nemzeti identitásának szimbólumaként zarándokhellyé vált, ahová minden évben rengeteg horvát látogat el. A város „a tiszta, megtestesült horvát identitás” és a „horvát állam alapítási legendája” lett – írja egy szociológus.
„A szerb mitológia viszont elfelejtette Vukovárt” – mondja Szerbhorváth György szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont munkatársa. Annak dacára, hogy Boris Tadić, Szerbia első, Vukovárba látogató elnöke 2010 novemberében az ovčarai mészárlás helyszínén bocsánatot kért (erre a Vukovár-környéki sertéstelepre hurcoltak több száz foglyot, és végezték ki legtöbbjüket), sokan hősnek tartják azokat a szerb vezetőket, akiket vukovári háborús bűneik miatt később börtönbüntetésre ítéltek Hágában. A mostani szerb elnök, Aleksandar Vučić pedig inkább a horvát háborús bűnökre emlékeztet, így az emlékezetpolitikában folytatódik a szembenállás.
A korabeli magyar külpolitika
Horvátország (és Szlovénia, amelyet a kudarcos hatnapos háborúval igyekezett visszakényszeríteni a Jugoszláv Államszövetségbe a Jugoszláv Néphadsereg) 1991. június végén kiáltotta ki a függetlenségét, amelyet akkor még senki nem ismert el, az EU elődje ezt csak decemberben, illetve ’92 elején tette meg.
Amihez kellettek a lerombolt Vukovárt mutató képek és az etnikai tisztogatásokról szóló hírek. Van egy olyan narratíva is, hogy a horvát elnök, Franjo Tuđman feladta a várost, nem küldött oda elég fegyvert és erősítést, hogy a nagyhatalmak elismerjék Horvátország függetlenségét.
„Ez már ráadásul tévés háború volt, így fontos volt, hogy látszódjék, mit csinálnak a szerbek. Akkor már egész Dalmáciában, Szlavóniában folytak a harcok, magyar falvak is égtek már, de a vukovári egy kitüntetett, látványos helyzet volt” – mondja a Vajdaságból származó kutató, Szerbhorváth György.
A nagyhatalmak ’92 nyarán még nagyon távol álltak attól, hogy elismerjék legalább két köztársaság függetlenségi törekvését – mondja Jeszenszky Géza, akit az első szabadon választott magyar kormány jugoszláv politikájáról kérdeztem. Az MDF (Magyar Demokrata Fórum) kormánya jó viszonyra törekedett – „legalábbis 1990-ben” – Magyarországnál jóval nagyobb szomszédjával, Jugoszláviával, mondja, hozzátéve, hogy bár nem gondoltak arra, hogy egy-két éven belül meg fog szűnni, de tisztában voltak a soknemzetiségű ország várható együttélési problémáival és azzal, hogy 1918–19 előtt a szerbek és a horvátok soha nem éltek egy országban.
Bár még az előző kormány kezdeményezése volt, az Antall-kormány idejére esett a zágrábi magyar főkonzulátus megnyitása 1991 nyarán. „Hazudik, aki azt mondja, hogy mi Jugoszlávia szétesésére spekuláltunk, pláne előmozdítani akartuk volna. De azt igenis gondoltuk, hogy a jugoszláv tagköztársaságok nagyobb önállóságra tesznek szert. Érzékeltük, hogy hihetetlen lendületet mutat a horvát energia, de nekem egy szót sem mondtak arról, hogy a kiválást akarják.”
Azokban a hetekben Antall József és külügyminisztere (mindketten történészek) „egy délszláv konföderációt tartottunk optimális megoldásnak. Amíg lehetett, azt tanácsoltuk a horvátoknak és a szerbeknek is, hogy mindenképpen meg kell őrizni a gazdasági egységet és az önálló, közös pénzt, és legyen egy lazább egység. Nagyjából ’91 szeptemberéig tartotta magát ez a felfogásunk.”
Amikor ténylegesen megindult a háború azzal, hogy Krajinában kirobbant egy Belgrád által előkészített felkelés, és horvát rendőröket öltek meg, a magyar külügyminiszter és Antall József éppen Dubrovnikban volt a Hexagonálénak nevezett szerveződés csúcstalálkozóján. Ott voltak Olaszország és Ausztria vezetői és a Jugoszláv Államelnökség is. Ennek volt tagja Tuđman horvát elnök, „aki meghívott bennünket egy különtalálkozóra, ahol elmondta, hogy elkötelezték magukat az önállóvá válás mellett. Ott találkoztunk először ezzel Tuđman részéről – mondja Jeszenszky Géza. – Nem reagáltunk, de meglepődtünk, amikor mondta, hogy ha más mód nincs, akkor fegyverrel is érvényt szereznek ennek.”
Fegyverrel már korábban támogatta a magyar kormány Tuđmanékat, ez volt a nagy botrányt kiváltó Kalasnyikov-ügy (lásd keretes írásunkat). A kormányzását szimbolikus síkon és történelmi folyamatosságban szívesen felmutató MDF vezetői pozitívan fordultak Horvátország felé.
A nyolcszáz éves közös múltra visszatekintő horvát–magyar viszony csak a XIX. század első harmadában kezdett megromlani, amikor mindegyik régiós országban megjelent és felerősödött a nemzeti gondolat. „Ambíciómnak tekintettem, hogy amennyire lehet, állítsuk helyre ezt a viszonyt” – mondja a történész-külügyminiszter.
Milošević és Tuđman is erősen nacionalista volt, de Jeszenszky Géza hangsúlyozza, hogy a partizánként és kommunistaként induló horvát elnök ’90-ben már egy nem kommunista, plurális demokrácia vezetője volt, szemben Miloševićtyel, aki kommunistának tekintette magát, és Jugoszlávia egységét képviselte. Az MDF-hez hasonlónak érezték a horvát HDZ-t, a horvát kormánypártot.
Jeszenszky Géza a Kalasnyikov-ügyről
„– A horvát külügyminiszter 1990 szeptemberében jött Budapestre, de nem hozzám, hanem az egyik helyettes államtitkárommal, Szokai Imrével találkozott. Nem is tudtam talán, hogy jön. Akkor jelezték ezt az igényt, hogy szeretnének vásárolni Magyarországtól harmincezer Kalasnyikovot a zágrábi rendőrség számára, mert az teljesen fegyvertelen.
– Tehát ő a horvát tagköztársaság nevében járt itt, nem a jugoszláv államszövetségében.
– Igen. Végül a harmincezerből tízezer került leszállításra. Belgrád persze erről nagyon hamar tudomást szerzett, tiltakozott, és ezek után leállítottuk a szállítást. Nyilvánvalóan nem ezekkel a fegyverekkel vívták ki a függetlenséget, de ’90 őszén azt sem gondoltuk, hogy az ország felbomlik.
A munkásőrségtől volt elég sok felesleges fegyver, úgyhogy ez gazdasági ügynek tűnt. Belgrád fújta aztán fel, de nem is azonnal: ’91 februárjában jelent meg a belgrádi televízióban egy részben manipulált filmösszeállítás, hogy Horvátország fegyverkezik, és a II. világháborús fasiszta hatalmak, Németország, Ausztria és Magyarország öntik a fegyvert neki. Ez teljesen mese volt, de fel akarták készíteni a szerbeket, hogy a II. világháborús náci erők szét akarják verni Jugoszláviát.
– Tehát ezt Szokai Imre intézte, aki az előző rendszerben a jugoszláv osztályon dolgozott az MSZMP-ben?
– Igen. Ezek furcsa dolgok.
– Az ő neve az MSZMP pártvagyonának Jugoszláviába történő állítólagos kijuttatásával kapcsolatban is felmerült.
– Jó okkal meg is váltam tőle 1991 végén.
– Ő hozta azt a céget is, amelyik közvetítette a fegyverszállítást?
– Igen, az Astra nevű céget. Ő vette és adta tovább az üzenetet. Katona Tamás, a politikai államtitkárom volt benne a tárcaközi bizottságban a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma és még valamelyik más tárca képviselője mellett. Államtitkári szinten hagytak jóvá minden fegyverexportot.
– Azért voltak furcsa kapcsolódások ebben a sztoriban.
– Ez egy máig sem felderített dolog. Azt azért nem gondolom, hogy Szokai provokátorként vett volna ebben részt, neki inkább gazdasági érdekei lehettek.
– Egymillió dolláros haszonról hallottam.
– Nemcsak hogy hozzám, de a Külügyminisztériumhoz sem jutott ebből. Lehet, hogy magánzsebekbe igen. Azt sem tudom, hogy ténylegesen kifizette-e Horvátország ezeket a leszállított fegyvereket. Lehet, hogy úgy került bizonyos magánzsebekbe.
– Nem jutott belőle az MDF pártkasszájába?
– Az MDF-nek gyakorlatilag nem volt kasszája. Azt a leghatározottabban állíthatom, hogy sem a kormánynak, sem az MDF-nek semmiféle anyagi előnye nem származott ebből. Külföldön, Nyugat-Európában is elég gyakori az, hogy fegyverexportból pártkasszákat is hizlalnak, de mi ilyen szempontból naiv emberek voltunk, ilyesmi fel nem merült bennünk.”
Amikor szeptemberben a részben magyarok által is lakott Baranyában megindult a Jugoszláv Néphadsereg, elkezdtek Magyarországra jönni a menekültek. „Akkor arra a konklúzióra jutottunk, hogy Jugoszláviának vége” – folytatja a visszaemlékezést Jeszenszky Géza. A magyar kormány attól tartott, hogy a tűzerőben, létszámban jóval erősebb jugoszláv hadsereg legázolja Horvátországot. De nem ez történt.
„A nemzetközi közösség, különösen az Egyesült Királyság, Franciaország a két világháborúra emlékezve a régi szövetségest látta a szerbekben – mondja az exkülügyminiszter. – Azt nem mondanám, hogy nyíltan támogatták, de például az amerikai Baker külügyminiszter 1991 júniusában Belgrádban járva állást foglalt az egységes jugoszláv állam mellett. Viszonylag hosszú folyamat volt, mire a világ, beleértve az I. világháborús Szerbia szövetségeseit, arra a belátásra jutott, hogy ezt az országot nem lehet egyben tartani, és el kell ismerni a különválás jogát.” Ami egyébként a jugoszláv alkotmányban is benne volt, ahogy a szovjet alkotmányban is.
Jeszenszky Géza szerint Magyarország fenyegetve volt, mert Milošević Jugoszláviája provokatív berepülésekkel (egyszer Barcs is kapott egy kazettás bombát) szerette volna berántani a háborúba. „Ennek ellenálltunk. El akartuk kerülni azt a látszatot, amit a szerb vezetés nagyon szorgalmazott, hogy a II. világháborús ellenségek újból felállnak. Ettől kezdve az volt a célunk, hogy minél hamarabb, háború nélkül el kell ismerni legalább Horvátország és Szlovénia kiválását, önállóságát, és diplomáciai vonalon ezt szorgalmaztuk. Végül decemberre ez megérett, amikor kiderült, hogy Horvátországot sem tudja legázolni Milošević.”
Horvátország függetlenné válása kapcsán a nemzeti kisebbségiek ügye volt a központi kérdés. Formálisan nem az volt a háborús konfliktus oka, hogy Belgrád nem ismeri el Zágráb jogát az önállósodásra, hanem hogy csak a szerbek lakta területek nélkül engedte volna. E szerint valamennyi szerbet egy államban kell tartani, és ha Jugoszlávia nem marad fenn, akkor jöjjön létre nagy-Szerbia. Így alakultak meg a krajinák, miniállamok Szerbia megszállása alatt, amelyek harcolni kezdtek a horvátokkal.
A katonakönyvükbe bele sincs írva, hogy ott jártak
„Bocsánatot kérek a vukováriaktól. Nem tudtuk, mit teszünk. Azt tettük, amit mondtak” – írta egy cikkében a már idézett Szerbhorváth György, aki akkor a Jugoszláv Néphadsereg 19 éves sorkatonája volt, és még nem tette neve elé a Horváth előtagot.
Szeptember közepén kezdődött a totális háború, amikor a horvátok körbekerítették a JNA összes laktanyáját Horvátországban – meséli. Ekkor kapta meg ő is a behívóját.
„Vajdaságban a tartalékosi behívónak kilencven százalékban eleget tettek, míg Belgrádban ez 20-25 százalék volt. Olvastam, hogy ez talán a civilizációs határ miatt történt. Aki a Monarchiában nevelkedett, abban volt egy szabálykövetés, hogy amit az állam kér, azt teljesítjük.”
Annak dacára, hogy már sok helyen folytak harcok, és Vukovár ostroma is zajlott, a behívást mégsem vették nagyon komolyan. „A mi generációnkban is felmerült, hogy meneküljünk, de úgy voltunk vele, hogy Európában nem lehetséges a háború, és ez a kis lokális konfliktus hamar lezajlik.”
Ő Kikindán, a magyar határhoz közel szolgált, és látta, hogy a régió tartalékosai ezresével mennek a baranyai, szlavóniai frontra. Vukovárra is.
„Bementem a kaszárnyába, és két nap múlva már vukovári regisztrációjú teherautókba pakoltam a lőszert. Akkor már nekem is leesett, hogy ez nem olyan sima ügy, ahogy gondoltuk.”
Két hét múlva ezredírnok lett, egyébként pedig mesterlövész. „Az én puskám máshol volt, mint a többieké, és mire a riadónál összeszedtem, rám jött a fosás is. Úgyhogy mire lementem a sorakozóra a vécéről, addigra összeszedték azt a huszonvalahány embert. Akkor még nem tudtuk, hogy a vukovári frontra mennek.”
A magyar kisebbség különösen veszélyeztetett helyzetben volt – mondja Jeszenszky Géza –, ami nem ért véget azzal, hogy a háború Horvátország és Szerbia között ’92-ben megállt. ’91 áprilisában kezdődött a boszniai, mert az a tagköztársaság is kinyilvánította függetlenségi törekvését, és azt ugyanúgy próbálta megakadályozni Szerbia, építve a Boszniában élő jelentős számú szerbre.
„Akkor született meg a nemzetközi életben az a kifejezés, hogy etnikai tisztogatás, ami valójában etnikai gyilkosságot vagy jobb esetben erőszakos kitelepítést jelent – meséli a volt külügyminiszter. – Mi ’91 őszétől attól tartottunk, hogy a vajdasági magyarokat ez fenyegeti. Nem volt ez túlzás, mert az ottani magyar vezetők mondták, hogy becsomagolt kofferokkal ülnek otthon, mert félnek attól, hogy elindul az, ami Boszniában meg is történt. A szerbek elfoglaltak egy települést, ahol a lakosság bosnyák volt, vagyis muzulmán, a fiatalokat megölték, a család többi tagját, az öregembereket egy buszra rakták, és áthozták Magyarországra. Ránk zúdították, hogy ha ti rokonszenveztek ezekkel, akkor etessétek őket.”
Nem tudni, hány magyar harcolt akkor – mondja Szerbhorváth. Az ő generációja, az akkori 18-19 évesek mind ott voltak. Sokan szolgáltak közülük horvátországi laktanyákban, és sokan fogságba estek. Zadarban meghalt egy osztálytársa is. A magyar hadifoglyokkal kicsit kivételeztek a horvátok, mert Magyarországon keresztül szabadon engedték őket. Ha visszamentek Szerbiába (a megmaradt kis-Jugoszláviába), besorozták őket.
„Én voltam az ezredírnok, legalább húsz embernek kellett temetést intéznem, plusz a sebesültek. Akik visszajöttek Vukovártól, azok is meg voltak zakkanva – mondja. – 18 évesen, teljesen kiképzetlenül mentünk oda harcolni, ahogy most az oroszok.”
Ő kutatást is végzett egykori frontharcos magyarok között. „Mindenki inkább hallgatni akar. A katonakönyvükbe bele sincs írva, hogy ott jártak.”
„Leütötte, mondván, mi magyarok vagyunk”
A nemzetközi megfigyelők a csatát követően sikertelenül próbálkoztak az emberi jogok betartatásával. A JNA szisztematikusan akadályozta az ENSZ Vukovárba látogató képviselőinek munkáját. A volt amerikai külügyminiszter, Cyrus Vance (korábban ő hozta vissza Magyarországra a koronát) szerette volna látni a vukovári kórházat, ahonnan sebesült pácienseket hoztak ki, hogy megöljék őket, de Veselin Šljivančanin polgármester, a vérengzés egyik vezetője elutasította, ahogy a Vöröskereszt küldöttjeit is. Később elítélték Hágában.
Nagybecskerek mellett is volt egy fogolytábor egy téeszistállóban a vukováriaknak – meséli Szerbhorváth. „Én nem voltam ott, mert akkor háborús bűnös lennék, de én írtam ki sok papírt, például a kutyás őrökét. Egy magyar kutyavezető mesélte akkoriban, novemberben, hogy odahívta a szerb tiszt egy kikötözött horvát fogolyhoz. Az azt mondta, hogy anyám magyar, apám magyar, de én horvát vagyok, és akkor az én vajdasági magyar kollégám leütötte, mondván, mi magyarok vagyunk.”
Máshol is voltak Szerbiában fogolytáborok, de ez tabutéma. „Szerb részről semmilyen támogatása nincs ezeknek a frontot megjárt, traumatizált embereknek. Semmilyen segítséget nem kapnak ezek a magyarok, és ez a családjukra is kihat. Sokan isznak közülük, vagy már meghaltak. Ezzel nem bagatellizálni akarom Vukovár ostromát, mert brutális, ami ott történt, de van ez is.”
Szerinte a nacionalizmus messze nem dübörgött annyira, ahogy a közvélekedésben szerepel. „Nem akarom a szerbeket védeni, de még a tisztjeim sem nagyon akartak Vukovárra menni. A katonák között sem találkoztam eggyel sem, és akik visszajöttek, mint a szakaszom egy része, teljesen le voltak törve.”
A horvátok a hazájukat védték, a magyarok nagy része pedig nem érezte ezt a saját háborújának. „De először a vajdasági magyarok lázadtak fel sok helyen a mozgósítás ellen, háborúellenes tüntetések voltak – folytatja. – Ez volt a legjobb arca a közösségünknek. Furcsa, hogy erre nem emlékezünk, ’56-ra pedig igen, pedig ott nem is volt ’56. Ez ki van törölve az emlékezetkultúránkból, abban még mindig 1944–45-ben járunk.”
A kisebbségi magyarság fenyegetettsége miatt is törekedett arra a magyar kormányzat, hogy ne romoljon meg véglegesen a szerb–magyar viszony, ezért is tartották fenn a külképviseletet – mondja Jeszenszky Géza. „Sőt, amikor ’92 és talán ’93 folyamán a nemzetközi közösség embargót, olajszállítási tilalmat vezetett be a maradék Jugoszlávia ellen, amit persze Romániából megszegtek, akkor is arra törekedtünk, hogy a jóindulatot valamennyire megőrizzük a vajdasági magyarság érdekében.”
Így például Budapest lett Belgrád, Szerbia repülőtere. Mivel repülési tilalom volt, és a belgrádi repteret lezárták, rendszeres buszjáratot működtettek a szerbek Budapestre, mert akik utazhattak, azok Budapestre jöttek. „Megszakíthattunk volna bizonyos hírközlési szálakat is, de ezt sem tettük. Minden diplomáciai csatornán felhívtuk a belgrádiak figyelmét a jóindulatunkra. Része vagyunk az embargónak, de semmivel nem teszünk többet, mint a nemzetközi és az akkor még európai közösség. Ez végül odáig vezetett, hogy bár engem személy szerint különösen sokat támadott a szerbiai sajtó, a helyzet annyira megváltozott ’94 elejére, hogy nemzetközi jóváhagyással elrepültem Belgrádba. Akkor már megjelent egy megegyezés távlata a bosnyák ügy lezárására, amire aztán csak egy évvel később került sor” – mondja a volt külügyminiszter.
Vukovár 1998-ig szerb kézen maradt, majd békés úton visszakerült Horvátországhoz.
Tanulságok
A nemzetközi közösség több alkalommal is próbált véget vetni a harcoknak – sikertelenül. A tűzszüneteket mindkét fél megsértette, gyakran órákon belül. Az Egyesült Királyság megvétózta az Európai Közösség néhány tagjának felhívását, miszerint be kellene avatkozniuk.
A mostani orosz agresszió kezelésében az EU már határozottabban lép fel. Jeszenszky Géza szerint ebben szerepet játszhat a jugoszláviai konfliktus emléke is. A nyugat-európai gondolkodásban megjelent 1938 és 1939, tehát a müncheni szerződés és Lengyelország megtámadása – mondja. Akkor a békevágytól vezérelve Nyugat-Európa hadat üzent ugyan a németeknek, de az ujját sem mozdította.
„Ezt még egyszer nem lehet elkövetni. Nem lehet tűrni a nemzetközi jognak ezt a rendkívül súlyos megsértését, ezenkívül a ’94 decemberi budapesti memorandumét is, amiben az Orosz Föderáció nevében Putyin jogelődje garantálta Horvátország területi épségét is.”
A nyugati gondolkodásban, ha nem is ismerik nagyon részletesen a történelmet – teszi hozzá a történész-exkülügyminiszter –, a precedens nagyon fontos szempont. „Tulajdonképpen ezért nem járultak hozzá ’91–92-ben ahhoz, hogy módosuljon a horvát–szerb vagy a boszniai határ, és az etnikai viszonyokat jobban tükröző kisebb területváltozások legyenek. Tárgyaltak róla, mérlegelte a Carrington-bizottság, de éppen a precedenstől félve elutasították. A koszovói önállóság is azért született meg nagyon nehezen. Még a ’99-es háború után sem ismerték el, mert ez megint precedens volt, és az 1945-ös határok nem változhatnak.”
A szerbek iránti eleinte még erős rokonszenvet megváltoztatták az általuk elkövetett háborús bűnök – mondja Jeszenszky Géza. Ez hozzájárult ahhoz, hogy végül Milošević megbuktatása is az Egyesült Államok és az európai közösség, a későbbi EU célja lett.
Nem lehet eltűrni, ha valaki háborút indít – mondja a volt külügyminiszter, amikor a mostani és az akkori háború összehasonlításáról kérdezem. „Ennek felismerése, elfogadása nehezebben született meg a délszláv háború esetében, de az orosz–ukrán konfliktusban teljesen egyértelmű. Lelkiismeret-furdalásnak is lehet mondani, mert amikor 2014-ben elfoglalta Oroszország a Krímet, arra elég enyhe tiltakozások születtek, bár jogilag soha nem fogadták el. Most ezt nem lehet megtenni újra, mert ez megint precedens lenne, és vérszemet kapna Putyin.
Megkockáztatom, hogy ha Ukrajna kezdetben nem tud ellenállni, akkor Putyinnak bevált volna az a terve és reménye, hogy nem ütközik komoly ellenállásba, és ha elfoglalja Kijevet, és ott létrehoz egy bábkormányt, azt nagyobb tiltakozással, de tudomásul vette volna a világ. Ez nem sikerült, ezután kezdtek a politikain túl katonai támogatást is nyújtani a nyugati országok” – fejezte be az Antall-kormány külügyminisztere.
