1874-ben jelent meg először angolul Nászer ad-Din sah iráni uralkodó útinaplója, amely lenyűgöző betekintést nyújt előző évben tett oroszországi, nyugat-európai és kaukázusi útjába. Ez volt az első ilyen jellegű utazás iráni uralkodó részéről.

Az alábbiakban – nagyrészt a sah saját szavaival – részleteket közlünk az utazásról, amely szerepet játszott Irán átalakításában. A történetben felhasznált fényképek azokon a helyeken készültek, amelyeket a sah nagyjából abban az időben látogatott meg.

„Hála Istennek megmenekültünk a nyílt tengertől, és beléptünk a Volga nevű nagy folyóba, amely varázslatos – írta Nászer az orosz birodalomban szerzett első benyomásairól, miután 1873 májusában hajóval átutazott Iránból a Kaszpi-tengeren. – Ez a folyam nagyon széles; olyannyira, hogy (…) egy közönséges muskétagolyó nem jutna el partról partra.”

„Minden faluban épült egy templom, nagyon szép és fenséges. E falvak lakóinak foglalkozása a halászat” – jegyezte le a sah az egyszerű oroszokról szerzett első tapasztalatait.

Ahogy elhaladtak a települések mellett, Nászer szerint „a helyiek a folyópartra sereglettek, és azt kiáltották: Hurrá!”

Amikor egy volgai város polgármestere kihozta a hagyományos ajándékokat, a kenyeret és a sót, a sah szerint a tálcára megérkezésének dátumát írták.

Dél-Oroszországból a sahot és kíséretét vasúton szállították, ami nyilvánvalóan újdonság volt számára.

„A vonat tempója olyan volt, hogy megelőztük a repülő varjakat” – írta csodálkozva Nászer.

A sah a jelek szerint Oroszországban tanulta meg a vasúti szókincset.

„Az állomás az a hely, ahol a vonatok megállnak, hogy megolajozzák a kerekeket, és ahol az utasok kávét és frissítőket fogyasztanak” – jegyezte meg.

Máshol az alagutat, amelyen áthaladtak, „a hegyben lévő lyuknak” nevezte.

Ahogy a vonat Moszkva felé közeledett, megkezdődött az utazás hivatalos része, amelynek során a sah és kísérete felvette a díszegyenruhát, és megmutatták neki a Kremlt, majd feltehetően meghívták a Nagyszínházba, ahol először láthatott balettet.

„A függöny felemelkedett, és egy különös világ tárult elénk. Rengeteg nő kezdett táncolni. Ezt a táncot és előadást balettnek, azaz beszéd nélküli előadásnak és táncnak nevezik.”

A művészeti forma sajátosságait, mint írta, „nem lehet szavakba önteni”.

Szentpéterváron a sah leírása feltűnően diplomatikussá válik, amikor találkozik II. Sándor cárral, egy „magas termetű és fenséges férfival, aki nagy komolysággal beszél, és méltóságteljes a járása”.

A két uralkodó közötti beszélgetést a sah egyértelműen titkosnak tartja, és csak futólag említi, hogy „hosszú és kellemes” volt. Valójában sok függött a két uralkodó közötti interakciótól, akiknek országai csak nemrég kötöttek kényes békét a Kaukázus feletti ellenőrzésért folytatott évszázados konfliktus után.

Szentpéterváron a színházi előadások valamivel bohókásabbak voltak, mint a balett, amely Moszkvában elvarázsolta a sahot. Az egyik fellépő, akit egy „harisnyás, kövér nőként” ír le, „fedetlen keblekkel és lábakkal”, a színpadon elhelyezett lángoló borosüvegek körül biciklizett.

„Végül a járműről a padlóra esett, és a szoknyája lángra kapott” – jegyezte meg.

Az iráni uralkodónak különösen a Szentpéterváron kívüli királyi rezidencia, Pétervár tetszett. „Olyan volt, mint a paradicsom” – áradozott a szökőkutak és a Finn-öbölig húzódó lombos utak részletes leírása közepette.

Május 29-én nyugatra indult, és a mai Németországon, Nagy-Britannián, Franciaországon, Svájcon, Olaszországon, Görögországon és Törökországon keresztül tett egy kört, mielőtt visszaindult volna Iránba, Georgia felé.

A sah megérkezését a mai nyugat-georgiai területen fekvő Potiba égi dráma jelezte, amikor a királyi hajótól alig néhány méterre villám csapott a tengerbe, „ezer ágyú dörgésével megfelelő robajjal”.

A georgiai parton a sahot „különböző törzsek és nemzetiségek” fogadták, köztük cserkeszek, lezgek, örmények, grúzok és dagesztáni muzulmánok, valamint a sahot lenyűgöző etnikum, a mingrélek.

„Ez a vidék a Nyitott Fejek országának része – írta Nászer a mingrélekről. – A Nyitott Fejűek országának lakói mind meztelenül járnak. A nők, a férfiak és a gyermekek nem veszik át a szokást, hogy kalapot vagy sapkát viseljenek a fejükön.”

Szinte a következő lélegzetvétellel a sah ellentmondani látszott ennek, amikor úgy jellemezte a mingrél harcosokat, mint akik „turbánként vörös kendőt viselnek a fejükön, pisztolyt és egy nagy kést a derekukon”.

Egyenruhájuk „hasonlított a franciaországi zouávok és a hindusztáni törzsek egyenruhájára, de muskétáik a tulai gyárban készült tűpuskák voltak”.

A sah augusztus 29-én érkezett Tbiliszibe vonattal, és úgy tűnt, kellemesen meglepődött a város kinézetén.

„Ötven évvel ezelőtt ez a város nagyon nyomorúságos és mocskos volt – állította, anélkül hogy pontosította volna, honnan ismerte az állapotát saját születése előtt. – Most fokozatosan épülnek magánházak és középületek, iskolák és főiskolák, széles, kikövezett utcák.”

Akárcsak Potiban, a sahot itt is lenyűgözte Tbilisziben „a perzsák, grúzok, oroszok, dagesztániak, cserkeszek, németek, örmények” etnikai keveredése.

A helyi gyümölcsök kitűntek a minőségükkel. A sah naplójában kiemelte a görögdinnyét, a szőlőt és a körtét, valamint a tbiliszi uborkát.

A mai Azerbajdzsánban, Baku felé indulva azonban szikkadt pusztaként festette le a kelet felé vezető utat.

„Tbiliszit elhagyva az utunk két oldalán nyoma sem volt az ember munkájának: ameddig a szem ellátott, mindenhol csak mélabús síkságok vagy barna hegyek” – írta.

A mai Azerbajdzsán területén a sah nyilvánvalóan már nem érezte szükségét a diplomáciai tapintatnak, vagy megelégelte, hogy úton van.

„Gandzsa városát kertek veszik körül, de azon belül a házak szegények és nyomorúságosak” – panaszkodott.

A sah egy lakásban szállt meg, amelyet úgy jellemzett, hogy „egy nagyon nyomorúságos bérház egy domb tetején”.

Az utolsó szárazföldi útszakaszon, úgy tűnik, elfogyott a türelme.

„Az egész Bakuba vezető út száraz és rossz volt. Valójában ilyen száraz és nyomorúságos síkságot és hegyeket még nem láttunk és nem is hallottunk róla. Mai utunk az országnak egy olyan részén vezetett, amelyet Temetőföldnek neveznek, ami találó a vidékre.”

A sah csak rövid időre állt meg Bakuban, mielőtt felszállt a hazafelé tartó hajóra.

A több birodalmon át vezető út állítólag jelentős benyomást tett rá, és széles körben diplomáciai sikerként értékelték. Nem sokkal visszatérése után Iránba Nászer megkezdte a munkát egy kis vasútvonal létrehozására Teherán közelében.