Európában tizennégy országban működik sorkatonaság, és három állam készül arra, hogy visszahozza. A magyar kormány nem gondolkodik rajta, legfeljebb politikai megmondóemberek nosztalgiáznak időnként a 2004-ben megszűnt sorkötelességről. Nyugalmazott tiszteket és a HM-et kérdeztük arról, mit mondana a sorkötelezettség mellett és ellen.
Még csak az kéne! – ez volt a leggyakoribb válasz, amikor Pécsett, az utcán megállított fiatal férfiakat arról kérdeztünk mi a véleményük: legyen-e újra Magyarországon sorkötelezettség?
Két tucat tizen- és huszonévest szólítottunk meg. A kérdezettek közül kettő hezitált, egyikük régebben katonának készült, a többiek viszont nem kértek az angyalbőrből. Az elutasítók tipikus válasza volt, hogy az legyen katona, aki az akar lenni.
Megszólítottunk húsz nyugdíjaskorú férfit is. Felük ellenezte a sorkatonaság feltámasztását, főképp mivel egykor bakáskodtak, és rosszak az emlékeik. Válaszaik a 68 éves asztalosmester, Müller Ferenc szavaival összegezhetők:
„Csak a kiszúrás ment. Káromkodás, üvöltözés. Értelmes feladat zéró. Eltáv alig, karácsonykor és húsvétkor se mehettem haza. Vártam, hogy vége legyen.”
Több idős férfi szerint viszont kár volt megszüntetni a sorkatonaságot, mivel fegyelemre tanította a fiatalokat. Ők úgy vélték, hogy amióta megszűnt a katonaság, a fiatalok csapott vállúak, nyeglék, visszadumálósak és nem „bírják a gyűrődést”.
Friss, reprezentatív felmérés nincs arról, hogy a magyar társadalom miképp fogadná a 2004-ben megszüntetett sorkötelezettség felélesztését. Évekkel korábban készült ilyen vizsgálat, akkor az elutasítók voltak döntő többségben. A bevezetőnkben idézett beszélgetések nem statisztikai igényességgel készültek, ám annyit talán kijelenthetünk, hogy a sorkötelezettséget továbbra sem kívánja vissza honfitársaink többsége.
Amúgy Európa tizennégy országában (közöttük kilenc uniós államban) még mindig él a sorkötelezettség, és – az orosz fenyegetéstől tartó – Lettországban 2023-tól újra lesz sorozás. Lengyelország hasonló megfontolásból vezetné vissza a sorkötelezettséget, de Szerbia politikai vezetői is a sorkatonaság reneszánszáról beszélnek. Nálunk kormánykörökből mostanában nem hallottunk ilyet, mindössze annyi történt, hogy május elején Schmidt Mária, a kormány meghatározó történésze egyik nyilatkozatában újragondolásra érdemesnek vélte a hadkötelezettség visszaállítását, szerinte erről nemzeti konzultációt kellene kezdeményezni. A Honvédelmi Minisztérium azonnal reagált, és úgy fogalmaztak, hogy Schmidt a magánvéleményét mondta el, az semmiben sem egyezik a kormány álláspontjával, amelyet márciusban a HM akkori első embere, Benkő Tibor ekképp foglalt össze: „A cél továbbra is az, hogy a fiatalok önkéntes alapon akarjanak katonai szolgálatot vállalni, mert a kötelező szolgálat nem jó”.
Vagyis a kormány – bár sok kérdésben visszanyúlt a múlt eszméihez – a sorkatonaság dolgában nem nosztalgiázik. Pedig indokot találhatna rá. Az Ukrajnában dúló háború és a Magyarországon elrendelt veszélyhelyzet ilyen indok lehetne, ahogy a migránsok is, hiszen rájuk hivatkozva országszerte határvadászokat toboroznak. Hivatkozási alap lehetne, hogy a koronavírus-járvány elhárításában feladatot kapott a katonaság, és ez a szerepvállalás még szükségessé válhat, hiszen az egészségügy nemzetközi korifeusai világjárványokat prognosztizálnak. Emellett a globális felmelegedés okozta szélsőséges időjárás csapásainak elhárításában is bevethetők a sorkatonák.
Július közepén megkérdeztük a HM-et, hogy az elmúlt években készültek-e a tárcánál olyan tanulmányok, amelyek azt vizsgálták, szükség lehet-e újra a sorállományra, és ha igen, mi szól a sorkatonaság mellett, illetve ellene. A tárca választ ígért, ám ez végül elmaradt.
Beszéltünk három magas rangú nyugdíjas katonával, őket is arról faggattuk, hogy a már felsorolt változások és kényszerek miatt indokoltnak látják-e a sorkötelezettség visszaállítását. Mindhárman ma is elkötelezettjei, szerelmesei hivatásuknak, és véleményüket nyugodtan kifejthetik, hiszen elöljárójuk nincs, így csakis a szakmai meggyőződésüknek tartoznak elszámolással.
Dr. Kladek András nyugalmazott ezredes 1997-től a vezérkar hadkiegészítési csoport főnökhelyetteseként felelt a sorozásos rendszer működéséért. Kladek 2003 óta civilként tevékenykedik, ám azóta is többször értekezett a mozgósítás, a haderőszervezés és az önkéntes tartalékos rendszer működéséről, vagyis szaktudása naprakész. A 76 esztendős ezredes nem tartja indokoltnak a sorkötelezettség újraélesztését, mivel a 2010-ben létrehozott önkéntes tartalékos rendszer harmincezer katonája biztos hátteret ad békeidőben a hivatásos hadseregnek. Háborús helyzetben mindenképp sorozni kellene, de békeidőben ezzel foglalkozni felesleges, hiszen az idő múlásával avul a kiképzésen szerzett tudás, ha nem tartják karban. Hogy mennyi pénzt emésztene fel a civilek sorállományi kiképzése, és járna-e haszonnal, arra vonatkozóan Kladek András szerint nem készült felmérés (ezért nem érdemes ilyen adatokat remélni a HM-től). A HM – vélhetően – azért sem foglalkozott ezzel, tette hozzá az ezredes, mert a magyar társadalom elutasítja a sorkötelezettséget.
Amúgy Kladek András is osztja, hogy az egykori sorkatonák gyakran haszontalan feladatokat végeztek, sűrűn voltak részesei megaláztatásoknak, ám azzal vitatkozik, hogy a sorállományúak semmi hasznosat se kaptak a seregtől.
„Aki igyekezett, az igenis tanulhatott és erősebbé vált a katonai szolgálat alatt – állítja az ezredes. – A fiatalok otthon megszokták, hogy körülöttük forog a világ, a sereg kicsit helyrebillentette az önértékelésüket, megtanultak alkalmazkodni, összefogni. Amikor árvíz idején hordták a homokoszsákokat, és látták, hogy milyen értéket mentenek meg, az élmény volt számukra.”
A 78 esztendős Kovács Gyula is azon a véleményen van, hogy a sorkötelesség bevezetésére nincs logikus érv. Kovács 1985 és 2000 között a pécsi tüzérdandár parancsnokhelyettese volt alezredesi rangban. A nyugdíjas tiszt már a nyolcvanas években is pazarló rendszernek látta a sorkatonaság intézményét, és a rendszerváltáskor csatlakozott a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájához. Később a Fidesz és az SZDSZ számára is adott katonai kérdésekben szakmai tanácsokat, és abban, hogy a Medgyessy-kormány a szabaddemokraták követelésére, a Fidesz maradéktalan egyetértésével (az MSZP ódzkodásával) megszüntette a sorkötelezettséget, Kovács Gyula érvei is belejátszottak. A sorkatonai szolgálat a hetvenes évekbeli két évről előbb tizennyolc, majd tizenkettő, végül hat hónapra rövidült, és Kovács Gyula egyik tanulmányában leírta, hogy ennek a szolgálati időnek alig 26 százalékát kötötték le a valódi katonai feladatok, még a képzett egyenruhások esetében is.
Az ötvenesztendős Koltai Arnold mélységi felderítőként, majd különleges műveleti főtisztként szolgált a seregben, többször vett részt külföldi misszióban, aztán 22 év után egészségügyi okokból nyugdíjazták. Az alezredesként leszerelő, pécsi férfi szívében ma is katona, így amellett hogy cégével biztonsági munkát vállal, rendszeresen indít ötnapos, fizikai és pszichés képességeket próbára tevő képzést, amelyhez hasonló követelményeket kell teljesíteniük a különleges műveleti erőkbe jelentkező katonáknak, kommandósoknak vagy terrorelhárítóknak. A 20-22 fős csoportokban folyó képzésre főleg férfiak jelentkeznek, alkalmanként legfeljebb egy-két hölgy vállalja a megpróbáltatásokat. Átlagosan a résztvevők harmada jut célba, ők alkalmasak lehetnek akár a legkeményebb katonai szolgálatra is. Az Elite Challenge nevet viselő képzést végigcsinálók húsz százaléka később katonai pályára megy, tudom meg Koltai Arnoldtól.
Az előbbiek okán nem meglepő, hogy Koltai Arnold nem tartja ördögtől való ötletnek a sorkatonaság egy modernebb formáját, ám csakis fakultatív módon, vagyis sorkötelesség nélkül, mivel utóbbira ő sem érzi, hogy lenne ma társadalmi igény. Az alezredes szerint hasznos lenne, ha azok a fiatalok, akik érdeklődnek a katonaság iránt, kaphatnának egy pár hónapos kiképzést. Ők annyiban különböznének az önkéntes tartalékosoktól, hogy a kiképzésért cserébe nem kellene állandó vagy rögzített idejű szolgálatot vállalniuk. Vállalhatnának rövid időtartamú feladatokat – például katasztrófa elhárításában vagy a határvédelemben –, de ezt csak önként és ideiglenesen. Ez a megoldás megkönnyítené a sokszor a versenyszférában dolgozó, kiképzett fiatalok katonai rendszerbe történő integrációját és motivációjuk hosszú távú fenntartását. Kérdés azonban, hogy így a kiképzés költségét érdemes-e az államnak fedeznie.
Koltai szerint az ország haszna az lenne, hogy a fiatalok megtanulnák megbecsülni a katonai munkát, a kiképzés során edződnének, erősödne a hazaszeretetük, és olyan kollektív élményhez jutnának, amely hasznukra lehet a civil munkájukban is, és ha egy háborús helyzet miatt általános mozgósítást rendelnek el, a sorkatonai kiképzésen átesettek nehezebb feladatokkal megbízhatók, mint azok, akik először bújtak katonaruhába.
Koltai egészen másféle kiképzést tart hasznosnak, mint amilyet a 2004 előtti sorkatonák kaptak, mert annak hatékonyságáról ő sincs meggyőződve. A nyugalmazott alezredes szerint a legfontosabb, hogy a kiképzésben részt vevőket megfelelően motiválják, és a feladatokat az egyéni képességeikhez mérjék. Lényeges, hogy a kiképzést vállalók azt érezzék: egymást segítve szinte nincs olyan feladat, amit ne tudnának leküzdeni. Ha így történik, a legkeményebb próba is önépítő és élvezetes.
Kladek András ezzel nem vitatkozik, ám azt kétségbe vonja, hogy a központi költségvetés finanszírozna ilyen kiképzést, mivel az állam számára sokkal hasznosabb, ha a képzésen átesők szerződésben vállalt ellenszolgáltatást adnak az országnak. Ez a módszer viszont már működik az önkéntes tartalékos rendszernek köszönhetően. Kladek úgy látja, hogy legfeljebb évente pár száz ember jelentkezne sorkatonai kiképzésre, ők – valószínűleg – azzal a céllal vágnának bele, hogy próbára tegyék teherbírásukat. Ezért jobb, ha ők saját pénzükön sanyargatják magukat.
Kovács Gyula egyetért azzal, hogy a katonai kiképzésnek úgy kellene működnie, ahogy Koltai Arnold felvázolta, ám a volt tüzérparancsnok szerint ilyen kiképzésre a mai magyar hadseregnek nincsenek meg a személyi feltételei. Kovács Gyula sűrűn felvetett gondja, hogy a 22-23 ezer professzionális egyenruhást integráló magyar hadsereg vízfejű, alig hat-hétezerre tehető a hadra fogható katonák száma. A többiek a minisztériumban és annak háttérintézményeiben szolgálnak. A helyes arány az lenne, ha a vezetésben és a háttérintézményekben dolgozna az egyenruhások tíz százaléka, kilencven százalékuk pedig a végrehajtásban. Ezt tizenöt éve tudja a HM vezetése, állítja Kovács Gyula, még sincs változás, mivel a vízfej érdekérvényesítő képessége roppant erős.
De ez már egy másik kérdés…
