A mitikus múlt éppúgy része történelmünknek, mint a valós – mondja a székelyudvarhelyi történész a székely különállás/magyarsághoz tartozás tényeiről és mítoszairól. A virtuális székely mára kilépett a politika és a közösségi tudat szintjéről: a székelység piaci márkává vált.
Mit jelent most a székely? Milyen jelentéstartalmai vannak 2023-ban?
Eredetileg, a XVIII. században volt egy mondás, hogy siculus non fit, sed nascitur. Tehát a székely nem lesz, nem azzá válik, hanem születik. Vannak ismerőseim, akik tartják magukat ehhez az elvhez, hogy vérségileg kell kötődni a székelységhez. Valamikor megvolt a jelentősége, nem csak szimbolikusan, mert egy privilegizált társadalomban az odatartozás társadalmi státuszt és anyagi előnyt jelentett egy ideig.
Természetesen már a középkortól bekerültek vérségileg nem székely elemek is, jobbágyok például. Nem is nagyon kismértékben románok is, házasság útján. Volt egy elv, hogy ha nem volt fiú örökös, és a székely család legidősebb lányát feleségül vette egy nem székely, tehát jobbágyi vagy polgári státuszú személy, akkor ő is székellyé vált, és átvette a hadi kötelezettségeit a családnak. De máig vannak, akik ehhez tartják magukat.
És mik a jelentései? A furfangos, a hűséges, az esszenciális magyar?
Pesten igen.
Tehát számít, hogy ki honnan nézi.
Ezek inkább kívülről jövő jelentések. De nem teljesen kívülről, mert a székely irodalom – nevezzük őket így – klasszikusai, mint Nyirő, Tamási, valóban létrehoztak egy ilyen székely figurát, egy toposzt. A furfangos, eszes, csavaros eszű, főleg a hegyvidéki székely típusát kreálták: Ábelt, Uz Bencét.
Vagyis ez helyi gyökerű.
Igen, de itt nem volt ennyire tudatosítva. Ezzel együtt éltek, de a mítosza mindenképpen a Székelyföldön kívül lett felnagyítva. Valószínűleg a két világháború közötti emigrációnak is szerepe volt ebben. A székely, Ábel és Uz Bence a havasok világában.
Pedig az aranyosszékiek is székelyek.
A nem hegyvidéki Székelyföld talán kisebb, mint a hegyvidéki, de semmiképpen nem általánosítható a hegyvidéki, zord körülmények közt élő székelynek a képe, mert Aranyosszéken, a Kisküküllő mentén, a Nyárád mentén, ami híres zöldségtermesztő vidék, vérségileg ugyanannyira székelyek élnek.
A másik, hogy most már kezd területileg megfogalmazódni ennek az eszes, csavaros eszű, életrevaló székelynek a képe a köztudatban. Ez a kettő párhuzamosan él, például Székelyudvarhelyen. Akár több száz éves udvarhelyi múltra visszatekintve vannak az udvarhelyi polgári réteghez tartozó kispolgárok, kereskedők, szűcsök, különféle mesterségeket űzők, akiket általában nem tekintettek székelynek.
Most már ez megszűnt, ők székelyek. Nem a legutóbbi időkben szűnt meg, már korábban elmosódtak ezek a határok. Például az én nagyapám szász eredetű családból származott, de régóta el voltak már magyarosodva itt, Udvarhelyszéken. Már a dédnagyapám magyar identitású volt, amennyire tudom. Nagyapám nem is tudott rendesen németül, csak gyenge konyhanyelvet tört. Édesapám egyáltalán nem tudott, ahogy én sem tudok. Ennek ellenére ők, a nagyapám és a családja székelynek számított. Pedig nagyapám ugyancsak polgári rendű és idegen származású nőt vett el. Nagyanyám édesapja Kelet-Csehországból jött, és az erdélyi szociáldemokraták között az egyik első volt, aki importálta ide ezt a szellemiséget.
A székelység esszenciájától oly távol álló balosságot.
Nagyapám tagja volt már a két világháború között a Székely Dalegyletnek, ami székelyudvarhelyi, immár elmúlt 150 éves. Végül is ez a réteg befogadást nyert, de még mindig vannak olyanok, akik az igazi székelyt vérségileg tekintik.
Hermann Gusztáv Mihály (1955, Bukarest)
Székelyudvarhelyen nevelkedett és végezte elemi és középiskolai tanulmányait (1974). A kolozsvári egyetemen szerzett történészoklevelet (1980), később ugyanott doktorált (2000). Dolgozott a közoktatásban, majd művelődési intézmények munkatársaként, illetve tanított a Sapientia és a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Kutatási területe a székelység újkori története. Mintegy hetven magyar, román, német és angol nyelven megjelent tanulmány, illetve tíz (magyar és román nyelvű) könyv szerzője. Székelyudvarhelyen él.
Most menjünk a konstruálódásra. Minden népnek van eredetmítosza, ami döntően a nacionalizmus kialakulásához kötődik. A székelység eredetmítosza Csaba királyfiról, a hunok leszármazottjáról szól. Honnantól konstruálódik ez, és kik konstruálták meg? És hogyan jutottunk el a Székely himnuszig?
A társadalom mélyrétegeibe nyúló dokumentumaink nyilván nincsenek a régi korokra, de amikortól tetten érhetők, akkor már látszik – legalábbis a székely közéleti elit soraiban – egy huntudatú, szkíta huntudatú meghatározó elem.
Mikortól?
Már a XVIII. század közepén, a határőrezredek szervezésekor hivatkoznak erre. Van egy oklevél, egy dokumentum, amiben kérik a köztük élő nem székely nemesek segítségét. Mert, mint mondják a közszékelyek, „Hunortól és Magortól egyaránt származtunk”. Már akkor megjelenik ez a hun dolog. Testvéreknek mondják magukat a Magortól származókkal is, de azért mi Hunortól származunk. Nagyon sokszor a szkíta – amit ők a hunnal azonosnak tekintettek – eredet van kihangsúlyozva. Mindig úgy is mondják, hogy őseink kijöttek Szkítiából, Szkíciából.
A XVIII. század közepét mondja, de már Anonymusnál, Kézai Simonnál megjelenik a hun eredet.
Igen, de ők nem voltak székelyek. Ezek már székelyek, tehát már önmagukról vallanak. Anonymus nem biztos, hogy látott élő székelyt.
A székelyek eredetéről három elméletcsoport különíthető el:
- a nomád magyarokhoz csatlakozott sztyeppei türk népességtől való leszármazás;
- a székelység eredetét tekintve is a magyarság része;
- a László Gyula nevéhez kötődő „kettős honfoglalás” elmélete: eszerint 670 körül érkeztek a Kárpát-medencébe az avarok második hullámaként. A szakemberek körében ez a leginkább vitatott vélemény.
„A köztudatban ma is élénken jelen lévő eredethagyomány viszont valósként kezeli a mítoszt, miszerint a székelyek Attila hunjainak utódai, akik folyamatosan a mai lakterületükön élnek, a hunok európai területfoglalása óta.”
Hermann Gusztáv Mihály: Hit által teremtett székely múlt
Az nem lehet, hogy itt kanonizálódtak ezek a geszták, történetírások? Ön írja egy tanulmányában, hogy az egyházi iskolarendszer terjedésével ezek megjelentek a könyvtárakban.
Más magyar vidékekhez képest nagyon korán megjelennek itt iskolák. Már a XV. században vannak falusi iskolák. Kevésről tudunk, nyilván nem is sokkal lehetett több, de vannak kántortanítók, úgynevezett rektorok.
De az még a könyvnyomtatás előtti időszak. Azokba a könyvtárakba nem kerülhettek be a korai krónikák.
Ez biztos. Ellenben a XVI. századtól, és már a XV. században is tudunk székely egyetemjárókról. Pontosan tudjuk, hogy hányan voltak. Tonk Sándor és utána mások is, Szabó Miklós átnézte a közép-európai és a német földön működő, később a németalföldi egyetemek diáknyilvántartásait, azoknak a listáit, akik ott végeztek, mesteri rangot szereztek. Tudjuk, hogy mindegyik székely székből voltak nyugati egyetemre járó emberek, akiknek egy része hazatért. Az egyik legismertebb ilyen székely peregrinus, aki viszont nem tért haza, Benczédi Székely István, aki az első magyar nyelvű világtörténelmet írta Krónika ez világnak dolgairól címmel.
Aki katolikusnak indult, de református lett.
A krakkói egyetemen tanult, Ferenc-rendi szerzetes volt, amikor beiratkozott oda. Azután pedig református prédikátor lett. Úgy tűnik, volt olyan időszak, amikor Károli Gáspárral egy településen is szolgált.
A peregrinusok terjesztették ezt az eredetmítoszt? Vagy ez a népi tudatban is élt, amiről nincs forrásunk?
Ők biztos, hogy terjesztették. Érdekes, hogy a jezsuiták – akik egyetemes szervezettségű rend volt, ennek ellenére – az egyik olyan közösség, amelyik erőteljesen ragaszkodott a hun leszármazás mítoszához. Történelmi, irodalmi művekben igyekeztek alátámasztani a hun leszármazás mítoszát, de nemcsak a székelyekre, hanem az egész magyarságra. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért ők.
Nem zavarta őket, hogy egy csomó pogány dolog is volt ebben a mítoszban?
Érdekes módon nem. A keménykezű, határozott uralkodó Attila alakja a XVIII. században egyre pozitívabb ábrázolásban jelenik meg a jezsuiták munkáiban. És ez nem csak a magyar jezsuitáknál létezett, mert a moldvai román krónikások, az első román nyelvű krónikák szerzői a XVII. században – akik a lengyelországi jezsuita egyetemeken tanultak – a magyarokra vonatkozóan szintén erőteljesen állítják a hun leszármazást.
Azzal párhuzamosan ők a dákoromán elméletet is vallották, vagy az csak később alakult ki?
Dák nélkül, csak a római leszármazást.
Szóval ez elkezdődik a középkorban, jezsuiták, majd a reformáció iskolahálózata is terjeszti. Hogyan jön rá erre a XIX. századi magyar nacionalizmus? Ad-e hozzá valamit? Mikor kerül versenyhelyzetbe a székely identitás?
A XIX. század eleji sajtóban és párhuzamosan a széki közgyűlési jegyzőkönyvekben is ugyanaz a retorika. Az Erdélyi Híradót nemzeti liberális sajtóorgánumnak tekinti a sajtótörténet. Ebben van egy erőteljes igyekezet, amivel a székely rendi nacionalizmusra próbálják ráépíteni az etnikai-kulturális alapú nacionalizmust.
Van a rendi nacionalizmus, ami a székely ősrögös kiváltságokhoz kötődő székely rendi tudat. Nevezzük rendi tudatnak, de valójában nációknak nevezték ezeket a rendeket. Tehát a székely náció egy rend volt, igazából nem egy etnikum. Erre a rendi nacionalizmusra, rendi tudatra próbálják ráépíteni, ezzel összhangba hozni valahogy a modern magyar nacionalizmust, a polgári-kulturális alapú, modern nacionalizmust.
Mi születik ebből?
Ebből mi tud születni? Kettős identitás, amiben fokozatosan egyre nagyobb arányt kap a magyarságtudat. De marad, és erőteljes hangsúlya van a mai napig is a székely összetevőnek.
Tehát innen van a „székely szülte a magyart”?
Én először egy XVIII. századi szövegben találkoztam ezzel a kifejezéssel. Valószínűleg egy, az udvarhelyi gimnáziumban tanító paptanár írta bele egy könyvbe. Akkor az volt a szokás, talán papírspórolás okán, hogy olvastak egy könyvet, és az olvasás élménye szülte gondolataikat a könyv üres lapjaira írták. Egy ilyenben találtam ezt a kifejezést, mellette az egész szöveg latinul volt. Ez egy XVIII. századi szöveg, de van valószínűleg ennél korábbi gyökere.
Tehát egyszerre erősödik fel a magyarságtartalma az imaginárius székelynek és egyszerre van a magyarhoz képest is egy fensőbbségtudata?
Fennmarad a székely ősiségre apelláló…
Attila, Csaba királyfi...
Nem tudnám megmondani, hogy Csaba királyfi mikor lép a képbe. Kézainál úgy tűnik, hogy ez egy székely hagyomány. Vannak kortárs történészek, akik azt mondják, hogy valóban létezhetett egy ilyen, Csabára vonatkozó hagyomány a viszonylag korai középkori székelységnél, tehát a Kézai-kortárs, XIII. századi székelységnél. Jeles történészek szerint ez nem az Attila fia Csaba királyfi lehetett, mert róla nincs sem a feltételezett korával kortárs, sem a közelebb eső, későbbi évtizedekből feljegyzés, ami említene ilyen nevű fiút Attila vállalt fiai között. Mert rengeteg volt neki állítólag.
Nem a hun Csaba, hanem egy honfoglaló magyar Csaba?
Egy későbbi. Talán az Aba nemzetség egy tagja lehetett, és egy későbbi időszakban, tehát már a honfoglalás körül, de inkább utána.
Ez akkor kihagyja a hun eredetmítoszt.
Nem tartja összefüggőnek a hun királyfi Csabával. Majdnem velünk kortárs történészek, Györffy György, Kristó Gyula, Kordé Zoltán számol egy ilyen nevű, székelyek körében népszerű figurával, akire mondják, hogy talán lehetne az Aba nemzetség egy tagja. De nem lehet tudni, hogy ki, nem tudunk róla semmit egyébként.
Nekem viszont furcsa, hogy Magyarországon több Csaba-komponensű, Csabát magába foglaló helynévvel találkozunk: Békéscsaba, Piliscsaba stb. Székelyföldön egy sincs. Lehet persze mondani, hogy rengeteg székely név elveszett azzal, hogy nagyon sok esetben megkeresztelték a „hun korból” visszamaradt székely települések nevét. De az is lehet, hogy eredetileg is már így voltak elnevezve, akkor, amikor idetelepedtek a székelyek. Nem tudjuk, hogy ezek a székely helynevek utólagos átkeresztelések-e, vagy a letelepedéskor már ezeket a neveket kapták az illető falvak. De egyetlen településnév sincs, ami a Csaba nevet tartalmazná. Mi több, még településrészek, dűlők vagy székely nemek és ágak között, tehát a nemzetségi szervezet nem- és ágnevei között sem találkozni – az én ismereteim szerint – Csabával.
Maga a Csaba-mítosz dokumentálhatóan a székelyek körében viszonylag későn bukkan fel, akkor is indirekt módon. 1854-ben közli Ipolyi Arnold Lugosi József közlése nyomán. Ezt Lugosi egy, a forradalom idején elesett székely nemzetőrtől, katonától – nem tudjuk – kapta. Nem is személyesen tőle, hanem egy barátja mondta el Lugosinak. Ez az első információ, ami a székelyekhez köthető Csaba kapcsán.
Ez azt jelenti, hogy a hun eredetmítosz évszázadokon keresztül úgy létezett, hogy a Csaba királyfi, a csillagösvény-motívumok már a XIX. században kapcsolódtak hozzá?
A csillagösvényt nem tudjuk, a Hadak útja elnevezés úgy, ahogy megjelenik a mondában, megjelenik a XIX. század elején már székely forrásokban is. Az 1830-as években jelent meg egy magyar tájszótár, ahol székelyföldi adatközlő igazolja, hogy igen, a Székelyföldön használt elnevezés a Tejútra vonatkozóan a Hadak útja. Korábbi közvetlen székely forrás tudtommal, illetve jelenlegi tudásom szerint nincsen. Ez megvolt más magyar vidékeken is, Magyarország legkülönbözőbb részein gyűjtötték.
Az volt a köztudatban, hogy a székely mint hadakozó nép nevezte így. Benedek Elek és Sebesi Jób gyűjtött Háromszéken egy olyan mondát, amelyben nem jelenik meg Csaba. Ez egy kétmondatos szöveg, ha jól emlékszem, egy rövid leírása van ennek a mondatöredéknek, hogy a csatában elhullott székely katonák lelkei térnek vissza ezen az úton segíteni a székelyeknek.
A Csaba-mítosznak a Hadak útja-csillagmítosszal való összekapcsolása nem tudjuk, mikori keletű. Van olyan elképzelés, hogy csak akkortájt, a XIX. század közepén született. Létezik olyan vélemény (Boér Máté, Boér Hunor, Boér Laura), hogy az, aki a Csabával társított Hadak útja-mítoszt kreálta, azonosítható egy Sükösd Sámuel nevezetű, háromszéki származású református lelkész személyében, aki az Enyedi-kollégiumban végzett, és német földön, Berlinben peregrinált.
A XIX. század az egész régió nemzetépítéseinek kora, vagyis versenyhelyzetben faragja mindenki a maga nemzetképét. Ebben hogyan jelent meg a székely?
Ezzel a kettős identitással látom megjelenni abban az időben. Egy nyelvi, kulturális alapú polgári nemzettudat kezd kialakulni, nem tudom, milyen mélységig. Az elit mindenképpen vallja ezt. Különböző nüanszokkal, tehát vannak, akik a székely összetevőre teszik ebben a kettős identitásban a hangsúlyt. Mert a privilégiumokat vissza kell szerezni a XIX. század első felének erőteljes modernizációs körülményei között is. Az adómentesség és a privilégiumok az autonómia hagyományos összetevői, és ezek visszaszerzendők vagy kiterjesztendők.
A másik oldalon pedig vannak azok, akik a magyar nemzeti oldalra, a magyar nemzeti hangsúlyra próbálnak koncentrálni. Ott a magyarsághoz tartozás a fontosabb összetevője a székelységtudatnak.
De aztán jön a román eredetmítosz is, és az, hogy végeredményben ki volt itt előbb.
A román eredetmítosz a XVIII. században jelenik meg, akkor még a dákokhoz nem kötötten, tehát mint azoknak a rómaiaknak az ivadékai, akik itt, Dácia provinciában éltek.
A székely és a román eredetmítosz megfért egymás mellett, vagy kizárólagosság volt?
Megfért egymás mellett.
Tehát a románok is hihettek abban, hogy itt voltak már.
A rómaiak hamarabb jöttek, mint a hunok.
Vagyis ezzel a dákoromán kontinuitás is legitimálható?
Nem. Csak a római vagy részben római eredete a románságnak.
Nem ez a dákoromán kontinuitás elmélete?
Nem. A román történészek között még a két világháború közt is voltak jelentős figurák, akik az úgynevezett immigrációs elméletet vallották. Vagyis római leszármazottak, de a román nép bölcsője vagy a bölcsőjének a súlypontja nem a Kárpát-medencében, nem Erdélyben volt, hanem délebbre, valahol Albániától északra.
Olvastam olyan – történeti-néprajzi szempontból alátámasztott – román véleményt is, miszerint egy nagyon mobilis bölcsőről beszélhetünk, mert ez egy olyan nép volt, amelyik kisállattartással, főleg juhok tartásával foglalkozott. Ebből adódóan olyan népek mellett, akik a völgyeket, síkságokat uralták, sztyeppei népek, bolgárok, avarok, magyarok mellett a hegygerinceken közlekedett óriási távolságokon. Macedóniától egészen a Tátráig.
A régi csobánok?
Ilyen értelemben – ha most elkezdünk prioritáselméleteket boncolgatni, ami egyébként szamárság, de ha mégis, akkor – lehet, hogy átvonultak az erdélyi hegyláncokon is akkor a juhaikkal. Úgy tűnik, hogy a Duna sem volt számukra akadály, tapasztalatuk volt a juhok átúsztatásában, átvitelében. Mert később is mentek az erdélyi csobánok Dobrudzsába teleltetni a juhaikat. Ott is valahol át kellett kelni a Dunán.
Tehát ez nem függ össze a dákoromán elmélettel. A dákoromán elmélet a románság eredetét az itt élő, esetleg már itt született rómaiakkal és a dákokkal hozza összefüggésbe.
A székely tudat, a székelykép hogyan módosult Trianon után? Máig élő, kanonizálódó manifesztációja a Székely himnusz megszületése volt.
Lényegében nem módosult. Ugyanaz, a részben ősrögös székely rendi nacionalizmusból továbbgyűrűző székely regionális tudat marad meg egy nagyon jelentős magyar nemzettudattal társulva.
Nem okozott sokkot a székely nemzettudatnak Trianon?
Szerintem nem. Ebben sok minden szerepet játszott.
Ez eleve egy kívülállásos tudat volt.
Volt valamennyi kívülállás addig is benne. Azt nem mondanám, hogy felerősödött, de hogy nem gyengült és nem veszített a konokságából, az biztos.
A székelyek 1848 októberében az agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen mondanak le a kiváltságaikról, úgymond önként. Ezzel betagolják magukat is a polgári modern magyar nemzet kötelékébe.
Utána vannak elszólások a közéletben, hogy mekkora áldozatot hozott a székelység ezzel, és ezt valahogy honorálni kéne. Mert a régi királyok honorálták a székelyek szolgálatait a határon és a hadászatban.
A megmaradás és a magyarság esszenciájának képe Budapesten konstruálódott, úgy, ahogy Csanády György is ott írta meg a Székely himnuszt?
Nem ott konstruálódott, ott tovább élt. Ezért mondom, hogy nem gyengült az ősrögös székely tudat Trianon után. A kint tanuló székelyeket Csanádyék közösségbe építették, a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületébe. Ők esküt tettek arra, hogy visszatérnek a szülőföldre. Nem tudom, hogy mindegyik központban ez megtörtént-e, de én a Hargitaváralja című lapban olvastam egy tudósítást 1936-ból, a debreceni székely diákok esküjéről, amit a vármegyeháza dísztermében tettek. Ennek az eskünek a szövege a következőképpen szólt: „Nekünk nem hazánk semmiféle ország, nekünk nincs testvérnép, csak mostoha. Hargitán kívül [más] hegyet nem látunk, Királyhágón túl nem vágyunk soha.”
Az ősrögös, székely rendi eredetű – persze már rég nincs rendiség, amikor ez történik – regionális tudat, regionális nacionalizmus jellemzi. Ami ezeknek a Magyarországon tanuló diákoknak, hallgatóknak a tudatában felerősödött. Hozzá egy misztikus körítés, amiben Csanádyék…
Aki idevaló, ugye?
Udvarhelyi születésű, igen. Itt is van eltemetve, a hamvait titokban hozták haza valamikor a régi rendszerben. Tehát ez a magyar nacionalizmussal szemben is megfogalmazza önmagát nagyon erőteljes hangsúlyokkal. Hozzá a misztériumjátékok, amiket évente minden májusban megrendeztek, ezek is ebbe az irányba, a székely szülte a magyart felfogás irányába hatnak.
Ez hogyan szivárgott le a székelység tudatába?
Valószínű, hogy voltak negatív élményeik is. Az állam támogatta őket, mert másképpen, erőteljesebb, konzisztensebb támogatás nélkül nem tudták volna végezni az egyetemet Magyarországon. Ők is támogatták egymást nyilván. De lehettek, sőt egészen biztosan voltak a hivatalokban negatív élményeik, ahol éreztették velük, hogy ők befogadott, másodrendű magyarok. Én ezt hallom ki az esküszövegből, hogy nincs testvérnép, csak mostoha.
Nagyapámék generációjában több embertől is hallottam, hogy voltak negatív élményeik a bécsi döntés utáni négy évben is.
A kicsi magyar világban.
Azzal együtt, hogy gazdaságfejlesztés szempontjából, infrastruktúra szempontjából, ellátottság szempontjából, nyelvi jogok szempontjából csomó pozitív dolog történt. Ennek tudatában voltak, de mégis több ilyen esetet hallottam, hogy megaláztatást szenvedtek. Hallottam egy történetet, hogy kiküldi többször az illetőt a hivatalnok, hogy amikor belépik, akkor őt úgy szólítsa meg, azon a címen és azon a rangján, ami neki jár.
Márai is írja, hogy mennyire rendiesnek tűnt Felső-Magyarországon a Horthy-adminisztráció. Haladjunk tovább. Más, ellenzéki jelentéstartalma volt a szocializmusban a Székely himnusz éneklésének Budapesten. Itt az ugyanúgy megvolt?
Megvolt. Szűk baráti körben olykor, amikor a veszélyérzet megszűnt, a kocsmában is, mikor már az italfogyasztás arányában csökkent a veszélyérzet. Illetve lakodalmakon, amikor ugyancsak előre haladtak a fogyasztásban.
Akkor ez nem egy Budapestről importált dolog volt, mint mondjuk a Wass Albert-mítosz. Ez szervesen itt volt.
Ez lehet, hogy a Horthy-korszakban épült igazán mélyen és széles lefedettségben a székelyföldi lakosság tudatába. De létezett a „létező szocializmus” időszakában.
Ideszoktak és most is járnak ide tömegével a magyarországiak különböző motivációkkal. Hogy látja, az ő fejükben, szemükben mi a székely?
Ők egy idealizált székelyt képzelnek el.
Aki?
Uz Bencéket, Ábeleket keresnek mindenfelé, csalódnak, hogy nem találják őket éppen olyannak, amilyennek Tamási leírja.
Én egy időben botcsinálta idegenvezetőként több csoportot is vezettem valamikor a kilencvenes években. Főleg az elején találkoztam ezzel a mítoszkereső mentalitással. Nemcsak pesti – itt pesti embernek mondják –, de magyarországi emberekkel, akik azt a székelyt keresték, hittek benne, és minden táj elragadta őket.
Ez az egyik csoport.
A kilencvenes években létezett a másik is, amelyik csodálkozott azon, hogy itt a vendéglátóik milyen szépen beszélnek. Vajon az ő kedvükért beszélnek magyarul? Ilyennel is találkoztam.
Ez már csak elmúlt!
Ez már elmúlt.
A Székely himnusszal kapcsolatban van egy érdekes történet. Az udvarhelyi románságnak volt egy régebbi, lehet, hogy még Trianon előtt az itteni társadalomba beépült része. Történetesen az illető, akiről beszélni fogok, egy ilyen családból származott. És volt az új hullám, amely a Ceaușescu-időkben érkezett.
Volt egy eset, amikor nyugdíjasbúcsúztató vagy valami hasonló volt egy munkahelyi kötődésű társaságban. Valahol kocsmában, vagy lehet, hogy a Szejkén egy üdülőházikóban elénekelték a Székely himnuszt. Ez a szeku (az akkori román titkosszolgálat, a Securitate – K. Gy.) tudtára jutott, és behívatták őket. Többek között ezt a tudatilag is román embert is, aki úgy beszélt magyarul, mint én, de származásában tekintve, identitásában is román volt, már családilag összevegyülve a helyi lakossággal.
Próbálták ilyen módon is megszólítani, hogy igazat mondjon, maga román. Igen, az vagyok. Énekelték-e a Székely himnuszt? Nem tudok róla. Hogyan, maga nem ismeri a Székely himnuszt? Mondta az illető, hogy tessék énekelni belőle egy kicsit. A szekus énekelt két sort a Székely himnuszból, mire ő azt mondja, hogy nem emlékszem, hogy énekelték volna. Kiment, kérdezték a kollégái, hogy volt a szekunál. Mondta, hogy rendben volt, elénekeltettem a szekussal a Székely himnuszt.
Udvarhelynek most az is problémája, hogy helyet kell találni a felállítandó Csanády-szobornak.
Ezzel két probléma is van. Az egyik, hogy a szobor Csanády András, tehát Csanády György fia szerint sem hiteles, egyebek mellett mert az ő édesapja életében soha nem hordott vitézkötéses Bocskai-felöltőt. De a megrendelő ragaszkodott hozzá.
Helyi a megrendelő, vagy magyarországi?
Helyi. Ez a kisebbik probléma. A másik, hogy nekem tényleg nem volna semmi bajom azzal, hogy a Csanády-szobor valahol köztérre kerül. De ragaszkodnak ahhoz, hogy egy reprezentatív köztéri pontra kerüljön, és ezt nem találják. Azért nem, mert itt óriási szoborállítási láz volt különböző konjunktúrákban. A reprezentatív köztéri helyszínek, pontok beteltek. Nincs ahova, egyszerűen keresni kell, hol van az a hely, ahol nem terheli túl azt a közteret téresztétikailag. Ez nem létezik, de a szerényebb, rejtettebb vagy kevésbé szembeötlő helyszíneket nem akarják elfogadni.
Ez a problémám nekem a Csanády-szoborral. Nem az, hogy a Székely himnuszon irodalmilag, zeneileg vitatkoznak. Nekem személy szerint az a gondom, hogy el kéne fogadni egy kevésbé reprezentatív helyszínt, mert másképpen nem mozdul ki az ügy a holtpontról.
A kopjafa hogyan jelenik meg a székely mítoszban vagy a székely brandben?
A kopjafa folyamatosan jelen volt népi környezetben. Konkrét adatok a XVIII. századra vonatkozóan léteznek. Korondon is hagyománya volt a fejfaállításnak, ami egyúttal kopjafa is volt, mert valamikor egy zászlót a fejfába helyeztek el. A fejfában volt egy üreg, amibe beleállították a kopját. Innen eredhet az elnevezés. Például Erdőfülében a mai napig hagyománya van a fejfaállításnak. De ezt a néprajzkutatók tudják jobban.
Ez egy klasszikus népi hagyomány.
Igen, a maga szimbolikájával. Ki lehetett olvasni, ami változott vidékenként, de voltak közös vonásai.
Mi volt a jelentése, mit lehetett kiolvasni?
Az életkorát, a társadalmi szerepét, azt, hogy iskolázott, tanult ember, vezető egyéniség volt-e.
Hogyan kapcsolódott a kopjafára Magyarország?
Szerintem azzal, hogy egyfajta ideológiai önbesorolás is volt a magyarországi emberek részéről az, hogy hogyan kapcsolódnak ők a székelységhez.
A nemzeti irányultság kifejeződéseként? Egyfajta politikai identitásjelző?
Igen. Úgy látom, az emberek politikailag is besorolják magukat azzal, hogy állítottak-e kopjafát a Madarasi-csúcson vagy a Nyerges-tetőn vagy más szimbolikus helyszínen.
Amikor én voltam fent, a kilencvenes évek első felében, mintha egyet láttam volna. Most pedig azt hallom, hogy rengetegen idejönnek, és mindenki állít.
Egy erdő van ott belőlük, stiláris, néprajzi, esztétikai szűrő nincsen. Mindenki tetszés szerint állítja, minél átütőbb szöveggel.
A székelység ezek szerint megkapta a nemzeti konnotációt a politikai gondolkodásban. Ez mikor tevődött rá? Már a ’90 utáni demokráciában kapta ezt a mellékzöngét? Mintegy hordozója a magyar nemzeti gondolkodásnak, a konzervativizmusnak, a jobboldaliságnak?
Nagyon szórványos tapasztalataim szerint már a nyolcvanas években a nemzeti gondolkodású, egyben ellenzéki alapállású emberek körében jelentkezett a székelység iránti érdeklődés, érzékenység, ami ’90 után ebben a csoportban felerősödött.
Én úgy veszem észre, hogy a Hargitán nem mernek hozzányúlni ahhoz a kopjafaerdőhöz sem a helyi közigazgatási szervek, sem a román állami és természetvédelmi hatóságok. Az egyik román hegycsúcson – persze Románia területén van a Hargita is, ilyen értemben román hegycsúcs –, tehát történetileg román hegycsúcson, Retyezáton vagy a Fogarasi-havasok egyik csúcsán, ahol legújabb időkig csak a román pásztorok, ha megfordultak, ott egy padot állított fel valaki, amelyre le lehessen ülni. Szimbólumok nélkül, nemzeti színű kifestés nélkül, egy nagyon szerény, egyszerű padot.
Nem egy magyar padot.
Nem magyar és nem román padot. Tehát nem piros-sárga-kékre festve, mint Funar idejében Kolozsváron, és nem piros-fehér-zöldre, nem koronás címerrel és nem nagy-Románia-címerrel. A környezetvédelmi hatóság lebontatta.
A székely identitást nem lehet lebontatni. Idáig a társadalmi, politikai transzformációiról beszélgettünk a virtuális székelyképnek. De megjelenik a XX. század végén egy székely brand, tehát a virtuális székely monetarizálódása is. Megjelennek a székely termékek, az igazi Csíki sör, a székely csipsz. A székely gazdaságfejlesztési, üzleti lehetőséggé válik.
Tulajdonképpen alapjaiban véve ezt a jelenséget pozitívnak tartom. Mivel ez egy, nem jó szó az, hogy elmaradott vidék…
Románia fejletlenebb régiója.
De beszéltünk arról, hogy a nagyon korai időkben és széles körben alfabetizálódott a lakosság akkor, amikor a magyar Alföld nagy része még írástudatlan volt. Nemcsak a magyar Alföld, hanem erdélyi régiók is, a szászokat kivéve. Talán egyes dunántúli régiókkal volt mérhető a Székelyföld alfabetizációja a korai időkben.
Vagyis nem elmaradott volt ez a régió, hanem a gazdasági potenciálja az akkori gazdasági struktúra mentén nem nagyon adott lehetőséget arra, hogy gazdag vidék legyen. De nem volt elmaradott. Vannak felmérések a XIX. század első feléből a polgárosultság szintjét jelző kisdedóvókról. Az 1840-es években elég sok olyan kisdedóvó működött Székelyföld területén, amit a helyi lakosság hozott létre, tehát nem a földesúr nagylelkűségéből működött.
Na most ezeket a nem szerencsés adottságokat elkezdték brand formájában megpróbálni visszájára fordítani, tehát azt, ami nem szerencsés volt, azt most kihasználni, beépíteni a barandbe. Én ezt pozitív jelenségnek tartom. A túlzásokat nem tartom pozitívnak.
Mire gondol?
Volt úgy, hogy megfogalmazódott bennem, hogy azért ezt ennyire nem kéne túlhajtani.
Nem kéne ennyi bőrt lehúzni a székelységről? Nézem az óriásplakáton, hogy Tiltott Fesztivál. Tehát amit a Tiltott Csíki Sör tulajdonosa felépített marketingfogásként, már más termékekre is kivetül. Voltam itt, Udvarhely mellett a történelmi emlékparkban, aminek számomra a makettek révén van történelmi hitelessége is, tehát a skanzenkultúra felé is nyitott, de amellett ott van a tömény giccs is, egy piacosított valami. Ez egy érdekes folyamat.
Az én véleményem szerint addig, amíg az itt élő székely vagy nem székely közösségnek a hasznát szolgálja, amíg megélhetést jelent, akár itteni embereknek minél nagyobb számban, addig ez rendben van. Ha nem esik olyan túlzásokba, amelyek a jó ízlést esztétikai tekintetben sértik.
És a történelmi hitelesség? A történészt ez nem zavarja?
A történelmi valóval se kerüljön nagyon ellentmondásba. De az lehetetlen, mert a mitikus múlt éppen úgy része a történelmünknek, mint a valós múlt. Az eltérített repülőjárat is része a légi közlekedésnek, csak egy kicsit másként. Én azt mondom, hogy a mitikus múlt is része a múltunknak. Annak a történeti alakulását is követni, az egy kaland. Én most ezzel foglalkozom. Az is egy kaland, hogy egy bizonyos dologra vonatkozó tévhit hogyan alakul a különböző történelmi időszakokban. Tehát engem a történeti hitelesség torzítása ilyen szempontból nem zavar. Az igen, ha valami újabban, mesterségesen kreált mítoszt próbálnak ráépíteni a már létezőre.
A Székely himnusz nem pont ugyanez?
Nem, Csaba már jóval azelőtt felbukkant.
Vannak olyan mítoszok, amik most születnek, most faragják őket?
Hogyne. Van olyan sikeres szerző, aki szerint az emberiségnek körülbelül kétezer egyede létezett, és itt, a Kárpát-medencében, Székelyföld térségében. Ők székelyek voltak, szétszéledtek a világban, és az éghajlati adottságokból adódóan változott az antropológiai felépítésük, bőrszínük stb. De innen rajzott ki az egész emberiség.
Mint a sumér–magyar rokonság, vagy hogy Krisztus is magyar volt.
Az nagyon zavarna, ha ezeket próbálnák ráépíteni a brandre domináns jelleggel.
A Székelyföld-brand, gondolom, nem az idelátogató románság, hanem a magyarországiak kedvéért született, ugye?
Eredetileg igen.
A mi pénztárcánkat akarják megnyitni ezzel.
Igen, de a románoké jobban nyílik az utóbbi időben. Panziótulajdonosok mondják, hogy mostanában szinte jobban örülnek a Kárpáton túli román vendégeknek, mint a magyarországiaknak.
Miért? Viccesen magyarkodva: van egy történelmi lelkiismeret-furdalása a román embernek, ezért inkább költ? Megbocsátást vásárol?
Nem. A román embernek egyrészt az utóbbi időben lényegesen javult az anyagi helyzete a korábbi időkhöz képest. A magyaroknál ez, mondjuk ki, fordított jelenség, vagy legalábbis stagnálásról van szó. Ez azt jelenti, hogy körülbelül egy szinten kereshetnek, de a román sokkal alacsonyabb szintről került erre a szintre. Tehát ő úgy érzi, hogy neki most van pénze ahhoz képest, hogy mennyire nem volt.
A másik, hogy főleg a Kárpáton túli román, amikor ő nyaral, akkor nyaral, akkor ellazul. Míg a magyarországi csoportos turistáknál olykor azt tapasztaltam, hogy akkor is meggondolják a költekezést. Inkább otthonról hozzák a dobozos söröket, a süteményt.
A harmadik az is lehet, ahogy hallottam, hogy a román értékeli itt a szolgáltatás színvonalát. A magyarországi meg kritizálós.
Igen. Ez sokáig indokolt volt. Persze hogy idő kellett, hogy a szolgáltatások feltornázzák magukat arra a szintre, ami elvárható. A román kevésbé kritizálja a vendéglátóit.
Amiért nem szeretik a román vendégeket, hogy hangosak. A magyarok csillagtúráznak, kirándulnak, a románok is, de kevesebbet. Ellenben mulatnak a zöld gyepén a panzió kertjének. Szól a jellegzetes zenéjük, a manele, ami nem román népzene, hanem afféle balkáni eredetű lakodalmas. Ennek nem örülnek. De a pénz az pénz. Úgyhogy ez az egész brand, ami valóban a magyarországi idelátogatók kedvéért alakult ki, egyre inkább elkezd mozdulni abba az irányba.
Melyik irányba?
Abba, hogy legalábbis ne sértse a románokat. A Bukarestben megjelenő könyvemet én is úgy írtam, hogy mondjak el mindent, amit el kell mondani, tudjanak meg mindent, amit illik tudni a székelyekről egy művelt román embernek. De úgy mondjam el, hogy ne sértsem meg őt. Mondjam el az ő népének az elkövetett hibáit is, de úgy, hogy ezek feltárása ne legyen sértő.
Tudósként ezt jobban meg lehet csinálni, mint egy, a Székelyföldet népszerűsítő üzletembernek.
Ezt ösztönösen csinálja az egyszerű székely panziótulajdonos is. Úgy adagolni a dolgokat, hogy az ne sértse őket. A mellékmondatot tegyem hozzá: megmaradtak azok a terek, Madarasi-Hargita, Nyerges-tető, ahol ez nem szempont, ahol ez nem számít. Ott mindent lehet. De egyre inkább próbálják a Kárpáton túli román embert bevonzani turistaként. Azt, aki fizet, majd hazamegy, de alakul és árnyalódik a véleménye.
