Óvatos egyezkedésre készül az egyházakkal kormányon az ellenzék. Szektorsemlegességről, finanszírozási automatizmusokról és a politika kiszolgálásáról kérdeztük illetékesüket, Lukácsi Katalint. Mit szól ehhez a „legfüggetlenebb” nagy egyház, az evangélikusok képviselője, Prőhle Gergely?
Több lépcsőben készült el az egyesült ellenzék egyházpolitikai programja. Először a Mindenki Magyarországa Mozgalom, Márki-Zay Péter szervezete készített egy tízpontos alapvetést, amelybe tőlük független egyházpolitikai szakértőket vontak be, köztük egyházi neveket, például Beer Miklós nyugalmazott római katolikus püspököt is – mondta lapunknak Lukácsi Katalin, az ellenzék egyházpolitikai kabinetjének vezetője. „Remélem, hogy felrázza a keresztény közvéleményt, hogy nem csak fideszes agitprop egyházi megnyilvánulások vannak.”
A pártok is dolgoztak ilyen programon, aztán a kettőt fésülte össze az Egységben Magyarországért szakpolitikai kabinetje. A program még mindig nem nyilvános, illetve amit meg lehetett belőle ismerni, nagyon általános. Ezt egyrészt magyarázza, hogy nem kormány-, hanem választási program készül. (A Fidesznek utoljára 2010-ben volt programja.)
Másrészt a téma érzékenysége, a vallás és az egyházak Magyarországon erős politikaitábor-építő és a politikai identitást meghatározó jellege miatt valószínűleg a hat párt (plusz a gyakorló katolikus) Márki-Zay Péter nézetei is széttartanak.
Amihez hozzájön még az, hogy mivel a Fidesz kiemelten támogatta az egyházakat, sok politikai indulat is rárakódott az eleve erősen szekularizált magyar társadalom ellenzéki választói felére, ami bizonyos pártoknál identitásképzővé vált. Hasonlóan egyébként az élsporthoz, pláne a focihoz.
Mit fizessen az állam?
Úgy tudjuk, vitatott kérdés volt, hogy mennyire szabad hozzányúlni az utóbbi években megduplázódott egyházi oktatási intézményekhez, és a pártok élesebbek voltak a szektorsemleges finanszírozás terén is. Lapunk kérdésére, miszerint a program hogyan értelmezi az állam és az egyház szétválasztásának elvét – az USA gyakorlatához közelítve, ahol teljesen a hívőkre van bízva egyházuk eltartása, vagy az eddigi magyar gyakorlathoz hasonlóan, ahol az állam nemcsak az intézmények, hanem a hitélet támogatásába is beszáll –, a korábban hitoktató Lukácsi Katalin az utóbbihoz kapcsolódott.
„Vannak olyan adottságok, amelyek szükségesek az egyházak működőképességéhez és fenntarthatóságához. Reményeink szerint áprilistól Márki-Zay Péter személyében konzervatív hívő, gyakorló katolikus miniszterelnökünk lesz, de ez nem jelenti azt, hogy a világnézetét rá akarná kényszeríteni a leendő kormányzásra. Ezt modern konzervatív gondolatnak és eszmének tartom. Ez nem sikerült a volt pártomnál, a Kereszténydemokrata Néppártnál, amely nem látja, hogy a kereszténydemokrácia nem világvallást jelent, hanem egyfajta politikai, erkölcsi alapállást. Ez nagyon karikaturisztikusan jelent meg a kormányzásban. Ezzel szemben az ellenzéki szövetség hitet tesz az állam és az egyház szétválasztása mellett, de a történelmi örökséget vállalja, és nem megyünk el az amerikai irányba. Az államnak felelősséget kell vállalnia az egyházi közösségekért is.”
„Jó hírem van az ellenzéknek, mert ennek a rendszerváltással kialakult a törvényi szabályozása” – mondja Prőhle Gergely, amikor a véleményét kérem az ellenzék – Lukácsi Katalin szavaival – „szerződésalapú, akár költségvetési ciklusokon túlmutató támogatási keretrendszerről” szóló, nem részletezett elképzeléséről. „Újítást nem, inkább hárítást vagy őrlődést látok benne, hiszen az ellenzék legerősebb pártja ellenében nem lehet könnyű jó egyházpolitikai koncepciót kitalálni” – mondja a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője. (Kettejüket külön-külön kérdeztük.)
Az evangélikusok 2020-ban kötötték meg új szerződésüket a kormánnyal. Ez nemcsak az állam finanszírozói és egyházfeladat-ellátói szerepvállalásait veszi sorba, hanem a hitélet támogatását is: az állami iskolákban folytatott hit- és erkölcstanoktatás és az Evangélikus Hittudományi Egyetem finanszírozásától kezdve az egyház budapesti kórházának létrehozásáig. Szó van benne több tucat parókia felújításáról, óvodabővítésekről, az evangélikus örökség megőrzéséről.
Az egyházakkal kötött ilyen megállapodásokon túl év végén rendszeresen milliárdos kormányzati, egyedi döntésű kormányzati pénzesőben is részesülnek az egyházak (míg a szeged-csanádi katolikus püspökség például focistadiont is kapott, az evangélikusok csak nagyon ritkán részesülnek ilyesmiben).
Kérdésemre, hogy nem érzi-e és nem fenyegeti-e az egyházakat, hogy a bőkezű támogatásokkal a Fidesz-kormány saját politikai szolgálóleányává teszi az egyházakat, az országos felügyelő így felel: „Az evangélikus egyház részéről azt tudom mondani, hogy ez egy korrekt viszony, amelyet minden fórumon jó lelkiismerettel tudunk vállalni.”
Az ellenzék egyházpolitikai elképzeléseinek kulcsfogalma viszont a lehető legnagyobb anyagi függetlenség a mindenkori kormánytól. „Elutasítjuk a kormány mostani büntető-jutalmazó finanszírozási rendszerét. A büntetés látványos, és azonnal rontja meg az egyházakat, a jutalmazó egyházfinanszírozás pedig lassan korrumpálja a közösséget” – mondja Lukácsi Katalin.
Prőhle Gergely másféle politikai logikáról beszél:
„Alapvetően csak méltányolni lehet, hogy a jelenlegi kormány igyekszik az infrastrukturális lehetőségek feljavításával segíteni az egyházak működését. A politika alaplogikája, a szavazatmaximálás mentén még az is érthető, hogy ezt a legnagyobb lélekszámú közösségek esetében teszi igazán, bár nem lenne szerencsés, ha ennek nyomán az amúgy nagyon változatos hazai keresztény közösségben egyfajta katolikus–református kétosztatúság nyerne teret. Ugyanakkor egy templomfelújítás sem pótolja azt a missziós tevékenységet, amelyet az egyházaknak kell elvégezniük. A fő kérdés az, hogy miként tudjuk megállítani az elvilágiasodást, hogyan tudjuk megszólítani a fiatalokat, hiszen az erős szekularizáció sem a Jóisten ügye, sem a politikai megfontolások szempontjából nem jó.”
Információink szerint egyébként az ellenzéki miniszterelnök-jelölt javaslata az egyházak olyan feltőkésítése volt, ami teljes anyagi függetlenséget adhatna nekik, de ez nem ment át a pártokon. (Egyébként hasonlóra törekszik a Fidesz az egyetemek magánosításánál.)
Az evangélikus vezetés – tudtuk meg Prőhle Gergelytől – kidolgozott egy tervezetet az egyház önfenntartó képességének erősítéséről, ami az állam mellé a hívek anyagi felelősségének erősítését célozza egyházközségük fenntartásában. „Ennek nem pusztán gyakorlati oka van, hanem erős teológiai is: a protestáns gondolkodás számára elengedhetetlen, hogy a hívek maguk is viseljenek anyagi felelősséget a saját közösségükért, még ha negyven év kommunista diktatúra után és a rendszerváltozást követő megállapodások alapján nem is nélkülözhető az állami segítség.”
Szektorsemleges intézményfinanszírozás
A mostani rendszer kritikusai és az egyházak képviselői között vita van abban, hogy az oktatási, szociális, egészségügyi intézmények fenntartói ugyanannyit kapnak-e a feladatellátásért az államtól. Utóbbiak szerint az egyházi iskolák, amelyek száma az elmúlt tíz évben megduplázódott, most sem kapnak több forrást, mint az államiak, míg például a szakszervezeti vezetők szerint van olyan év, amikor az egyházi iskolák az államtól négyszer annyi támogatást kaptak egy diák után, mint egy állami iskola.
A Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője ezt vitatja, mondván, az egyházaknak ugyanazt a háttérintézmény-hálózatot is fenn kell tartaniuk, ami az államiaknál adott, például a pedagógiai intézeteket. Vagyis nemcsak a normatívákat, hanem ezt is bele kellene számítani az egyenlegbe.
Lukácsi Katalin a szektorsemlegességet célozná meg. „Költségvetési kérdés, hogy ez hogyan fog megvalósulni. Nekünk nem az törekvésünk, hogy az egyházakét faragjuk le, hanem az állami, önkormányzati finanszírozást emeljük meg.”
Az egyházi iskolákra nem vonatkoznak olyan szabályozások, amelyek az államiakra igen. Például ők szabadon választhatják ki a tankönyveiket, és a körzetükben élő hátrányos helyzetű gyereket sem kötelesek fölvenni. Lukácsi Katalin itt sem jogok elvételéről, hanem kiterjesztéséről beszél. „A tankönyvválasztást visszaadjuk az iskoláknak. Egyébként az az izgalmas helyzet állt elő, hogy az egyházi tankönyvek minőségibbek lettek, mint a világiak.”
„Én azt az álláspontot képviselem, hogy a lehető legkevésbé szabad beleszólni az egyházak működésébe. Személyesen nagyon visszásnak tartom, hogy éppen az egyházi iskolák szelektálnak a diákok között, ami létező gyakorlat. Katolikusként számomra szomorú, mert pont ellentétes a keresztény gondolattal, de egyházpolitikusként diplomatikusabban kell megszólalnom. Az biztos, hogy az állam törekedni fog arra, hogy azokban a régiókban is érvényesülni tudjon a világnézetileg semleges oktatás, ahol már igazából nincs is más, csak egyházi iskola, és hogy az egyházi iskola ne válogassa ki az elitet. De ezt a leendő oktatás- és egyházpolitika nem oktrojálva fogja elérni. Mindenben mindig tárgyalni fogunk az egyházakkal. Mert annak ellenére hogy a mai kormány magát kereszténydemokratának nevezte vagy hazudta, a legfontosabb törvényeket az egyházakkal való érdemi egyeztetések nélkül hozta meg. Mi velük tárgyalva szeretnénk érvényesíteni a szándékainkat. De tudjuk azt is, hogy ez komplex kérdés, keresetkiegészítés nehezebb helyzetben lévő lelkipásztorok számára, ezért mi is komplexen kezeljük.”
Például azt az elvet, amit alkotmánybírósági határozat is kimondott még a kilencvenes években, hogy ha egyházi kézbe kerül is állami iskola, az államnak kötelessége a nem vallásos neveltetés megszervezése azon a településen? És mi van, ha hiába tárgyalnak? Akkor visszaveszik? Hiszen azt mégsem lehet mondani, hogy csinálunk még egy iskolát.
„Felmerült például az az ötlet, hogy állami tagozat induljon abban a körzetben, abban az iskolában. Azt gondolom, hogy lehet tárgyalni a nagy intézményekkel. Ők is értik, érzik, hogy mi az állam kötelezettsége. Hiszen még a kötelezőnek nevezett, de egyébként nem kötelező hitoktatással kapcsolatban is felmerült még a katolikus egyház részéről is, hogy nem feltétlenül ez a leghatékonyabb módja a hitterjesztésnek, a hitébresztésnek. Biztos vagyok benne, hogy az egyházak ebben tárgyalópartnerek lesznek.”
Nincs kapcsolat
Az ellenzéki összefogás és az egyházak között nem volt hivatalos kapcsolatfelvétel, és Lukácsi Katalin optimizmusának ellentmond, hogy a Fidesz politikusai egyház- és keresztényüldözéssel riogatnak ellenzéki kormányzás esetén. (Lapunk megkeresésére a katolikus egyház sajtóosztálya azt válaszolta, hogy a választás előtt korai lenne a program értékelése, a reformátusok sajtószolgálata pedig azt írta: nem kívánják egyik politikai oldal nézeteit sem kommentálni.)
Nem nyilvánosság előtt vezető egyházi személyek is utalnak rá, hogy az egyházak a Fidesz-politika szolgálóleányaivá váltak. Nem véletlen Beer püspök visszafogott megjelenése az ellenzék mellett, de ilyen veszélyeket az evangélikus Fabiny Tamás püspök is emlegetett (volt is egy év, amikor a keményen menekültellenes kampányt vivő kormányt kritizáló lutheránusok kimaradtak az év végi pénzosztásból). Miért gondolja Lukácsi Katalin, hogy a nagy egyházak ki fognak tudni szállni ebből a szerepből?
„Pontosan azért, amit mi képviselünk. A Fidesz–KDNP politikusai szeretik úgy feltüntetni, mintha csak ők lennének keresztények és a kereszténység hiteles letéteményesei. Ez nem igaz, és ezt az egyház is tudja.”
„Másrészről a programunk is egyértelműen üzeni, ha csak egy kis jó szándékkal olvassa bárki, hogy az sem egyház-, sem keresztényellenes. Az egyházakat arra is bátorítjuk, hogy ne csak hitéleti tevékenységet folytassanak, és azt is tudomásul vesszük, hogy a közéletről is van üzenetük. Bátorítjuk is, hogy ezt vallják meg. Akár a mindenkori hatalmat is kritizálják.”
„Látom, hogy egyházi szereplők szóba sem mernek állni ellenzéki politikusokkal, akár velem. Én el vagyok tiltva az egyházi szolgálattól, pedig korábban felolvastam a szentmiséken. Ezt felháborítónak tartom. Ez ellentétes a vallásszabadsággal és a kereszténységgel is. Ha leemelődik ez a teher róluk, ez a kés, ami az egyházak torkán van, szabadabbak lesznek, és bízom abban, hogy ez a szabadság nem abban fog megnyilvánulni, hogy szabadon gyalázzák az új kormányt.”
„Teljesen legitim, hogy vannak papok, akik kormánypártiak, mások ellenzékiek. Szabadon és a másikat tisztelve lehessen ezt megvallani, ne tartsuk a másként gondolkodókat sátánnak. Ami olykor felmerül, hála istennek nem egyházi személyek, hanem propagandisták részéről. De a folyamatban, hogy ne polgárháború alakuljon ki a társadalmunkban, hanem elinduljunk egy békés közbeszéd irányába, az egyháziaknak élen kell járniuk. Bízom benne, hogy felnőnek ehhez a feladathoz.”
Lesz-e közös fotó?
Nagyon széles az ellenzéki pártok (és M.-Z. P.) ideológiai palettája: a magát most is keresztényként definiáló Jobbiktól a legszekulárisabb (ellenfelei szerint egyházellenes) DK-ig. Nem lesz könnyű majd költségvetésre, törvényekre lefordítani az egyházpolitikai választási programot, hiszen mindegyik meg akar majd felelni a saját választóinak.
Hasonlót említ Prőhle Gergely is: „Az evangélikus egyház nyilatkozatot is adott ki, miután a miniszterelnöki vitában Dobrev Klára támadta az egyházi iskolák finanszírozását. Az egyházellenes hangoknak egyértelműen a tábor megerősítése a céljuk, ami nemcsak az egyházakat, hanem azokat a szülőket és gyerekeket is sérti, akik egyházi iskolába járnak.”
Lukácsi Katalin nem gondolja a DK-t a legszekulárisabb pártnak, inkább hangsúlyokról beszél. Állam és egyház szétválasztását normális, Eötvös Józseftől eredeztethető alapelvnek tartja. „Az az abnormális, hogy a politika szolgálóleányává süllyesztjük le őket, kereszténydemokráciának hazudva az egyházfinanszírozást.”
Olyan fotóra azért ne számítsunk püspökökkel, amilyet Hodász András katolikus plébános készített M.-Z. P.-vel, aki családjával együtt ott volt egy miséjén? – kérdeztük Lukácsi Katalint.
„Ha lesz részükről nyitottság, megtisztelnek vele bennünket. Egyébként normális lenne egy közös fotó arról, hogy tárgyaltak a reménybeli, leendő miniszterelnökkel. De sajnos a mai magyar valóság a normalitáson kívül van.”
Prőhle Gergely sem zárkózik el semmilyen konzultációtól. „Korábban a választások alkalmával mindig megvolt annak a menete, egyfajta rituáléja, hogy egyes jelöltek vagy a vezető politikai erő képviselői látogatást tettek az egyházak vezetésénél. Ha ilyen megkeresést kapunk, természetesen állunk elébe.”
