Miközben az orosz csapatok a határ felől nyomulnak előre, és könyörtelenül bombázzák Ukrajna második városát, Harkiv tűzoltóinak különösen nehéz dolguk van. „Rulett – így jellemezi egyikük a tipikus 48 órás műszakot. – Minden a véletlen műve.”

Az orosz határtól mindössze harminc kilométerre fekvő Harkivban gyakrabban van légiriadó, mint ahányszor nincs – különösen, hogy az oroszok a levegőből bombázzák a várost, és a szárazföldi csapatok egy új offenzíva keretében észak és kelet felé nyomulnak előre.

Így amikor május 3-án, egy szikrázó tavaszi délutánon megszólaltak a szirénák, Ukrajna valaha második legnépesebb városának központjában az emberek fel sem néztek. De a robajt és a csattanást, amely nem sokkal délután két óra előtt visszhangzott Harkivban, már lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.

Ihor Terekov polgármester szerint a becsapódás az orosz csapatok által a városra ledobott bomba egyike volt – amelyek kisebb hatótávolságúak, de nagyobbak, veszélyesebbek és hírhedten pontatlanabbak, mint az országot ellepő cirkálórakéták.

Ez a rakétatámadás túlnyomórészt egy lakónegyedet ért Harkiv belvárosának közelében. A becsapódás következtében az egyik házban meghalt egy idős asszony, több háztömbnyi ablak betört, és a tető a nappalijában ülő Viktor fejére omlott.

Miközben Viktor orrán végigfolyt a vér, tűzoltók lepték el az udvarát és a körülötte lévő területeket, tömlőkkel és tűzoltóbaltákkal hadonászva, hogy megfékezzék a lángokat. A földútra vitték a tévéjét. Az egyikük cigarettát és mobiltelefont nyújtott neki.

„Ne sírj – mondta többször is, amint elérte a lányát. – A ház, az autó… minden leégett, semmi sem maradt. De én élek.”

Megváltozott munkakör

A tűzoltásnak minden helyzetben nagy tétje van; Harkivban mostanában vitathatatlanul még nagyobb.

A város központi tűzoltóságán tapintani lehet a feszültséget, ami egyre nő, ahogy Oroszország fokozza a város elleni támadásokat.

A munka gyökeresen megváltozott, amióta Oleh Szamojlenkov huszonnégy évvel ezelőtt csatlakozott a testülethez.

„Korábban szinte soha nem dolgoztunk romokon. Igazából csak akkor, ha valahol ne adj isten felrobbant egy gázvezeték vagy valami hasonló – mondta az állomáson, utalva a a tűzoltásra, a törmelék eltakarítására, a darabok összeszedésére, ami egy súlyosan megsérült vagy megsemmisült épület esetében vár most rájuk. – Na, ez a mi fő feladatunk.”

„Régen csak tüzek voltak. Most már tűz tűz hátán, és mindennek, ami történik, valamilyen katonai jellege van” – mondta Viktor Danilenko, egy másik tűzoltó ugyanezen az állomáson.

Szamojlenkov elmondta, hogy a legijesztőbb, amire emlékszik, az volt, amikor először volt úgy ügyeletben, hogy közben repültek a repeszek. De jobb híján már hozzászokott – tette hozzá.

Manapság a tűzoltók a szokásos felszerelésükön felül golyóálló mellényt és katonai sisakot is viselnek. Bohdannak, aki a teherautókat őrzi, amikor nem ő vezeti az orvosi felszereléseket szállító járművet, mindig fel kell vennie, amikor légiriadó van érvényben, amit az állomás garázsának nagy üvegajtói mellett vár ki.

Az alapfelszerelésüket képező tűzálló kabáttal, gázálarccal és oxigénpalackkal együtt súlyosan megrakodott ukrán tűzoltók régimódi búvárokra emlékeztetnek, de egy egészen más elemmel állnak szemben.

Szinte megkönnyebbülés, amikor egy rendes tűzesethez kell sietniük, például valaki késő éjjel felgyújtott egy kukát. „Gyerekjáték, semmiség” – mondja Szamojlenkov legyintve.

Előző nap az állomás fényei a régióra kiterjedő áramszüneteknek megfelelően kialudtak, amíg valaki be nem indított egy generátort. Akkor legalább láthatták a kombinált öltöző- és ülésterem fölött lógó órát, amelynek mutatói reggel fél nyolc, a 48 órás műszak vége felé tartottak.

„Minden a véletlen műve. Lehet, hogy nem történik meg, lehet, hogy megtörténik. Rulett – mondja Szása, a fiatalabb tűzoltó hajnal körül. – Ma van a második nap, úgyhogy mindenki egy kicsit ideges.”

Amikor a műszakjuk véget ér, megérkezik a következő mintegy húszfős csapat. Elfoglalják a helyüket a másik öltözőben, és az első csapat hazafelé indul.

Húsvétvasárnapi támadások

Harkiv határváros. Az orosz csapatok a 2022 februárjában indított teljes körű ukrajnai inváziót követően elfoglalták a környező régiót, de a várost nem vették be. Ukrajna később egy nagyszabású ellentámadás során visszafoglalta a terület nagy részét.

Most újra heves harcok dúlnak a Harkivi területen: Oroszország új frontot nyitott a térségben azzal, hogy a várostól északkeletre átnyomult a határon, és elfoglalt több, a határhoz közeli falut, ami evakuálási hullámot indított el.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök május 16-án Harkivba látogatott, miután a kiújult harcok miatt lemondta külföldi útjait, és azt mondta, hogy a helyzet a régióban „általában véve ellenőrzés alatt áll”, de továbbra is „rendkívül nehéz”.

Hivatalos személyek és katonai elemzők szerint Oroszország valószínűleg nem lesz képes elfoglalni magát a várost, nem is ez a célja az offenzívának, de a helyiek az orosz siklóbombák fenyegetése alatt élnek. Ilyen például a KAB–500 szovjet korabeli fegyver, amely arról kapta a nevét, hogy ötszáz kilogrammos.

„Harkiv ma sokkal több, mint egy város. Harkiv az ukrán állhatatosság szimbóluma – írta Terekov, a város polgármestere a Telegramon az ortodox húsvét reggelén, május 5-én. – Több mint egymillió ember élete forog kockán.”

Aznap, később egy rakéta legalább tizenöt embert sebesített meg. Az S–300-asok – egy légvédelmi rendszer, amelyet Oroszország tüzérségként használ közelről – május 10-én kora reggel további károkat okoztak.

Május 2-án bomba csapódott egy gyárba Derhacsiban, a Harkiv központjától mintegy tizenöt kilométerre északra fekvő faluban. A tűzoltóság hatótávolságán kívül történt, de mégis otthon érte a Derhacsiban élő Viktort, akinek a felesége egy háztömbnyire a csapástól, egy élelmiszerboltban dolgozott.

Oleh Szinyehubov, a Harkivi terület kormányzója május 9-én azt mondta, hogy Derhacsi az egyik kulcsfontosságú helyszín, ahonnan a hatóságok evakuálják az embereket.

Biciklis menekülés

Az orosz támadások által okozott tüzek elleni küzdelem messze nem az egyetlen tapasztalat, amelyet Szamojlenkov a háborúval kapcsolatban szerzett.

A teljes körű invázió kezdetén még északabbra lakott; a kezdeti orosz előrenyomuláskor megszállt területen élt.

Huszonegy éves fia, Kirilo hat hónappal az invázió előtt lépett be a hadseregbe. Az orosz katonák megmotozták Szamojlenkovot, és megnézték Kirilo egyik barátjának telefonját is, amelyen megtalálták a fia egyenruhás fotóját, és azt követelték, hogy árulja el, hol van a családja.

Az invázió legelső napjaiban egy rögtönzött börtönbe vitték Szamojlenkovot. Amikor elengedték, rájött, hogy még mindig megszállt területen van. Először visszafordították, amikor megpróbált átjutni Harkiv városába, amelyet az orosz csapatok soha nem foglaltak el, végül egy mellékúton át tudott elmenekülni biciklivel.

A fiamat egy bevetésen ölték meg akkor decemberben – mondja Szamojlenkov, miközben a telefonján lévő fényképeket lapozgatja; egy sor olyan képet, amelyeken egy szőke fiatalember katonai álcát visel, és láthatóan öregszik a szolgálatban töltött hónapok alatt.

„Hála istennek még mindig van családom” – mondja, és háromszor köp a válla fölött, ami a babonás lekopogás megfelelője. Amikor orosz őrizetben volt, a felesége és a kislánya Oroszországon, majd Litvánián keresztül utazott, végül Németországban állt meg. Azt mondja, még mindig ott vannak, és várják, hogy hazajöhessenek.