Richter Gyula élete nem alakult a legfényesebben. Az anyja a karjai közt halt meg. A veje kirabolta a kistarcsai takarékbankot és a pénzt neki kellett elrejtenie a lajosmizsei tanyáján a nyúlketrec alatt. Az egykori kamionosnak érszűkülete lett. Annyira fájt a lába, hogy a végén már ő könyörgött: vágják le. Amputálták. Két évvel később megölték a lányát. Mindenkit elveszített, ezért 2020-ban úgy döntött: beül az autójába, vesz egy üveg viszkit, elkortyolgatja majd felakasztja magát. Mielőtt a kiszemelt fához ért volna a lajosmizsei tanyavilág földútján megfogták a rendőrök. Ez volt a második alkalom. Így összesen négy év három hónapot kapott ittas vezetésért. De a magyar börtönrendszer nincs felkészülve a mozgáskorlátozott rabokra. Gyulát az egyik helyen emeleti zárkába rakták. A lépcsőn felfelé, csak kúszni tudott. Nemrég szabadult és két börtönt is beperelt.
Lajosmizse külsőn, a tanyavilág homokos úttalan útjain bolyongunk már egy órája. Hatszor tévedünk el, pedig telefonon útbaigazítást is kaptunk:
Az ötösön Budapest felé jobbra az első betonúton be, azon végig padlógázzal egészen a boltig, ahol egy kettős kereszt áll. Ott balra, majd végig egyenesen a felüljáróig. Aztán jobbra, egészen a zöld postaládákig. A földúton megint jobbra, az bevezet egy erdőbe. Ott a harmadik tanya.
Már éppen feladtuk volna az egészet, amikor hetedik próbálkozásra egy olyan erdei útra tévedünk, amit láthatóan évek óta nem koptatott kocsi kereke. A természet lassan visszavette magának a nyomvonalat. Kétségeink vannak, de már minden mindegy alapon elmegyünk a falig.
Kétszáz méternyi bozótharc után egyszer csak egy udvaron találjuk magunkat. Egy romos – második ránézésre is legalább százéves – tanya teraszán egy férfi üldögél. Tíz másodperc múlva kiderül: őt kerestük.
Kötél helyett
Richter Gyula 1990 óta lakik a lajosmizsei tanyán a semmi közepén. Budapesten született. Egészen addig ott is élt, amíg egyszer csúnyán át nem verték másfél millióval. Akkor ábrándult ki az emberekből. A tanyát még az édesanyja vette, akinek szintén emberundora lett. Családi vonás ez. Gyula egyedül él a szebb napokat látott házában. Negyvenhét évig fuvarozott, taxisofőrködött, vállalkozást vitt. Minden volt már, csak akasztott ember nem. Igaz, majdnem az is.
Gyula szerint az élete elmúlt tizenöt éve tragédiák sorozatával volt tele. Végett vetett volna neki, de a sors közbeszólt.
„’12-ben rákos lettem, ’15-’16-ban elváltam. ’18-ban levágták a lábamat, ’20-ban megölték a lányomat ott a boltnál, ahol hétszer eljöttetek. Most akkor mi értelme van még élni? 2020-ban úgy éreztem már nincs miért. Beültem az autómba, elmentem a boltba, vettem egy üveg viszkit. Elkortyolgattam. Utána jött volna a kötél.”
A kötél helyett a rendőrök jöttek. Gyula érzése szerint már utaztak rá. A földúton kapták el. Megszondáztatták és már kapta is a bilincset.
„Hoppá! Amikor megláttam őket, mondom: b---d meg Richter, az utolsó napodra is rendőrök? Aztán bilincsben visszahoztak ide a házhoz a lábamért”
– magyarázza Richter Gyula, aki korábban sosem ivott vezetés közben. A bajok a tragédiák sokasága után jöttek, amikor már nem volt profi sofőr volt. Gyula végül a két ittas vezetésért összesen négy év 3 hónap letöltendőt kapott.
Csúszva-mászva, megalázva
Gyula már korábban is volt elzárás alatt még 2011 környékén. Azt mondja: sosem bántott ő senkit, maximum rossz döntéseket hozott. Akkor is, amikor részegen vezetett a földúton, meg akkor is, amikor a veje kirabolta a kistarcsai takarékbankot és félelmében a szajrét ide, az apósához, Gyulához hozta.
„11 millió forintot hozott ide, hogy rejtsem el. Beraktam a nyúlketrec alá. Amikor először házkutatást tartottak a rendőrök nem találták meg, pedig végig ott volt az orruk előtt. Aztán persze, megtalálták, én meg csücsültem orgazdaságért, na ez is milyen hülyeség már, nem is vagyok orgazda”
– emlékszik vissza Gyula, akinek akkoriban még mindkét lába meg volt. A fuvarozás mellett struccokat is tartott a tanyán, de majdnem mind megdöglött. Gyula azt mondja: a hülyeség öl és a strucc nem kifejezetten okos állat. Annyira nem, hogy még a csirkehálót is megette. Bele is halt.
A férfit megviselte a szerettei elvesztése, a mozgáskorlátozottsága és az ittas vezetés miatti börtönévek is. Az ítéletét elfogadta, amit kiszabtak rá, de azt nem, hogy folyamatosan megalázták amiatt, mert, – ahogy ő mondja – nyomorék.
A négy év három hónapnyi büntetését négy börtönben töltötte. Volt, ahol zuhanyozni sem nagyon tudott, mert mire odabicegett a járókerettel, már letelt az idő. Az állampusztai börtönben meg az első emeletre rakták a B28-as cellába. A lépcsőn se korlát, sem pedig rács nem volt, amiben meg lehetett volna kapaszkodni. Lefelé még csak-csak le tudott botorkálni, de felfelé már egyáltalán nem.
„Összecsuktam a járókeretem és négykézláb mentem föl a lépcsőn, ahogy tudtam. Egyszer egy arany vállapos őrnagynő volt szolgálatban. Amikor meglátott, hogy éppen csúszok-mászok, akkor összecsapta a kezét és azt mondta: Hát ez mit keres itt? Olyan megaláztatásnak éreztem… Én soha, soha nem alázkodtam meg senkinek. Taxiztam, szállításvezető voltam, kamionoztam. Rettenetes érzés volt ez az egész”
– emlékezett vissza Richter Gyula, aki férfiasan bevallja: amikor bekerült a börtönbe megfogadta, hogy fél lábbal is kibírja, de arra nem számított, hogy ennyire nehéz lesz majd. Szerinte a mozgáskorlátozott rabokra nincs felkészülve a börtönrendszer.
A férfi a Magyar Helsinki Bizottság segítségével perre ment a személyiségi jogai megsértése miatt. Bieber Ivóna ügyvéd szerint fontos, hogy a büntetés-végrehajtás rendszere a kiszabott büntetésre még ne pakoljon rá semmiféle extrát.
„Akármennyire is forráshiányos az az intézet vagy nem áll rendelkezésre a megfelelő szaktudás, akkor is az intézet felelőssége az, hogy megfelelő körülmények között az emberi méltóságát nem sértve tartsák fogva, azaz, hogy csak a kiszabott, a ténylegesen kiszabott büntetést hajtsák végre, és ne valami ennél súlyosabb joghátrányt. És Richter Gyula esetében nagyon jól tetten érhető, hogy nem ez történt”
– magyarázza a Szabad Európának Bieber Ivóna, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje, aki szerint Gyula példája azt mutatja: a megfelelő hozzáállás hiányzott a börtön részéről.
„A Kúria iránymutatása alapján, ha valakinek van egy szemmel jól látható, egyértelmű fogyatékossága, akkor nem neki kell szólnia, nem neki kell jeleznie, és kérnie, hogy emberhez méltó módon tartsák fogva, hanem hivatalból észlelnie kell a börtön személyzetének, hogy itt speciális igények vannak és ezeket számára biztosítani kell. Illetve, hogyha nem tudják biztosítani, mert ez abszolút előfordulhat, akkor kezdeményezni kell az ő átszállítását egy másik intézménybe. Richter Gyula példája nagyon jól alá húzza ezt a mondatot, hogy a megfelelő alkalmazkodás, az persze nagyon sokszor pénzkérdés, de bizonyos esetekben csak a megfelelő hozzáállás hiányzik. Az, hogy egy féllábú, protézissel élő embert nem kétfordulós lépcső tetején, emeleten helyezek el, hanem egy földszinti zárkában, ez nem kerül semennyibe”
– fejtette ki a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje.
Szabadlábon
Gyula május elején szabadult a börtönből. Bár azt mondja: abban sem volt sok köszönet, ahogy. A férfinak nincsenek hozzátartozói, senki sem várta se a börtön kapujánál, sem máshol.
„Nagyfáról 15-18 kilométerre bevitt a börtönbusz a szegedi Mars térre. Ott kiraktak a piacnál, hogy itt a vége. Szatyorral a kezemben, fél lábbal, járókerettel menjél másfél kilométert a vasúrállomásra, ahogy tudsz”
– emlékszik vissza Gyula.
A Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje szerint, akkor is hibázott a bv-intézet, amikor a büntetése letelte után így engedték szabadon Gyulát, hiszen a fogvatartottakkal foglalkozó reintegrációs tisztnek éppen az is lett volna a feladata, hogy felkészítse a társadalomba való visszailleszkedésre a férfit.
„Azt gondolom, hogy a büntetés-végrehajtási intézet hibázott. Gondoskodni kellett volna arról, hogy Gyula megfelelő módon haza is tudjon érni. Tekintettel arra is, hogy ő egy tanyán lakik. Egy olyan helyen, amit tömegközlekedéssel nem hogy nehezen, hanem tényleg sehogyan nem lehet megközelíteni. Őt kirakták Szeged kellős közepén, és ő nála lévő pénzből vásárolt vonatjegyet, buszjegyet, így jutott el Kecskemétig. Kecskemétről Lajosmizsére, és aztán Lajosmizséről egy szivességi alapon szerveződött fuvarnak köszönhetően tudott végül a tanyájára hazaérni”
– mondja Bieber Ivóna.
Gyula fogyatékossága nem titok. A vak is látja, hogy csak két bottal vagy járókerettel tud járni. Így a perben valójában az állampusztai börtönnél pattog a labda.
„A Büntetés-végrehajtásnak azt kell igazolnia, tehát nem csak valószínűsíteni, hanem igazolnia is a Kecskeméti Törvényszéken, hogy ők megtettek mindent, hogy ezt a hátrányt, ami az ő fogyatékosságából ered, ezt ő eltüntesse”
– mondja Bieber Ivóna.
Gyula négy évig volt távol az otthonától. Azt álmában sem gondolta volna, hogy mire hazaér a legjobb barátja az ellensége lesz.
„Amikor bevonultam odaadtam a barátomnak a tanya kulcsát meg a kocsi kulcsát, hogy légy szíves barátom, vigyázz a dolgokra, amíg lehet. A kocsit ripityára törte, kiszedte belőle az akksit, kuplerájt csinált belőle. Elvitte a tévémet, a gázpalackot, meg még ki tudja még mit. 30 valahány éve ismerem, de azt hiszem, akinek ilyen barátja van, annak nem kell ellenség”
– mondja Richter Gyula.
A tanyán nincs most se víz, se áram. Mindezek ellenére Gyula szerint ez a világ legbékésebb helye. Semmiért nem adná el. Bár ahhoz, hogy a telefonját fel tudja tölteni most két és fél órát kell sétálnia az egyik ismerőséhez, két és félórát meg vissza. Fél napba telik mire fullon lesz a telefonja, azon hallgat most rádiót. Gyula havi 40 ezer forintból él. Most épp 15 forint van a zsebében. Nem fél tőle, hogy kirabolják.
Mostanában már a lajosmizsei önkormányzat és más szervezet is besegít neki. De nem volt ez mindig így. Akkor sem, amikor amputálták az egyik lábát. Így nem volt hozzáférése sem a bevásárláshoz, sem semmilyen más ellátáshoz. Csak úgy, ha kocsiba ült és vezetett. Richter Gyula ügyvédje azt mondja: sok az elhivatott szakember, de ez nem tudja semlegesíteni az alapvető problémát, vagyis azt, hogy Magyarországon rendkívül alulfinanszírozott és szétzilált a szociális ellátórendszer, így a pszichoszociális vagy más fogyatékkal élők sokszor éppen ebből adódóan kerülnek rács mögé. Egy felkészült, megfelelő forrásokkal ellátott rendszerben talán Richter Gyula sem került volna börtönbe.
Ha úgy érzi, segítségre van szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123-as telefonszámot!
