Mongólia száz évvel ezelőtt, 1924. november 26-án nyilvánította magát népköztársasággá. Annak ellenére, hogy fővárosának neve továbbra is Ulánbátor (Vörös hős), kevesen tartják számon az ország szovjet kötődésű múltját.

Dr. Jonathan Addleton, aki 2009 és 2012 között volt az Egyesült Államok mongóliai nagykövete, a Szabad Európának elmondta, hogy gyakran figyelmen kívül hagyják az ország szovjet múltját, mert „alapvetően Dzsingisz nagykán alakja határozza meg azt, ahogy a világ látja Mongóliát, semmi sem árnyékolhatja be vagy helyettesítheti a mongol történelem kulcsfiguráját”.

Addleton szerint távoli fekvése és a tény miatt, hogy Mongólia soha nem csatlakozott a Varsói Szerződéshez – a NATO szovjet megfelelőjéhez –, „nem igazán került be a köztudatba szovjet csatlósként”.

1924-ben a mai Mongólia kevéssé lakott területe évekig Kína és az orosz polgárháború csatározásainak színtere volt, jogilag azonban Kína része maradt.

1924-ben Mongólia nagyrészt nomád lakossága olyan tájékozatlan volt, hogy például egy fiatal tisztviselő a kommunista kormány grandiózus népköztársasági nyilatkozata kapcsán megkérdezte: „De mi az a köztársaság? Ez bizonyára ismeretlen a tartományokban.” Felszólította a küldötteket, hogy magyarázzák el a vidéki mongoloknak „az új államforma célját és jelentését”.

A Kreml egyik korai mongóliai tényfeltáró missziója arról számolt be Joszif Sztálin szovjet vezetőnek, hogy a kínaiak által igényelt terület hasznos „ütközőzóna lenne országuk déli határai mentén”, biztosítaná, hogy a szovjet és a kínai csapatok ne kerüljenek szemtől szembe egymással.

Mongólia hamarosan gazdaságilag és politikailag is a Szovjetuniótól függött és Moszkva radikális politikáját tükrözte. „Nagyon rövid időn belül ki kell fejlesztenetek a szocializmust. Használjátok ehhez a Szovjetunió tapasztalatait” – utasította a Kreml egyik követe a mongol kormányt.

1930-ban Ulánbátor jelentette, hogy „elkobozzák a feudális osztályok tulajdonát”. Mivel a nomád pásztorokat közös gazdaságokba kényszerítették, és az állam lefoglalta a szarvasmarháikat, egyesek elmenekültek az országból, mások fellázadtak.

Becslések szerint mintegy harmincezer ember menekült el Mongóliából a harmincas évek elején, és spontán lázadások törtek ki az ország egyes területein. „Harcoljatok mindhalálig ennek a »népi kormánynak« a boszorkányai és démonai ellen!” – hangzott az egyik vallási ihletésű lázadócsoport felhívása.

1937-ben Moszkvába hívták a mongol védelmi minisztert, Gelegdorzsijn Demidet, ám út közben meghalt ételmérgezésben. 1939-ben letartóztatták Mongólia népszerű miniszterelnökét, Anandin Amart, és Moszkvába küldték, ahol végül kivégezték. A halálesetek megnyitották az utat Horlógijn Csojbalszan, Sztálin egyik kedvence előtt, hogy átvegye a hatalmat Mongóliában.

Csojbalszan alatt a sztálini nagy tisztogatások terrorja visszhangzott az ulánbátori csarnokokban. Közvetlenül a szovjet Belügyi Népbiztosság (NKVD) rendőreivel dolgozott együtt, hogy összegyűjtse és kivégezze a megbízhatatlannak tartott kormánytisztviselőket, mielőtt az állam áttért a vallási vezetőkre. A mongóliai nagy elnyomás áldozatainak teljes száma ismeretlen, de 1937 és 1939 között mintegy tizenhétezer buddhista tanítót végeztek ki és több mint hétszáz kolostort romboltak le.

A második világháború alatt Mongólia létfontosságú forrás volt a szovjet hadsereg számára. 1945-ben a győztes Szovjetunió nyomást gyakorolt Kínára, hogy adja fel Mongóliára vonatkozó igényeit. A Mongólia Kínától való hivatalos függetlenségéről tartott népszavazáson állítólag száz százalékban támogatták a javaslatot.

Sztálin személyesen is érdeklődött Mongólia iránt, és többször felszólította a kormányt, hogy egyszer s mindenkorra pusztítsa el a vallást az országban. „Keményen kell bánni a lámákkal – mondta az ulánbátori vezetésnek –, nem szabad elfelejteni, hogy csak az lesz elismert, aki erős.”

Mint másutt is a szovjet befolyási övezetben, Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után Mongóliában is enyhült az elnyomás, és bürokratikus csatározássá vált a Kreml kíméletlen háborúja a vallásos hit ellen.

Addleton szerint a mongolok számára Oroszország a két erős szomszéd közül a kevésbé rossz lehetőségnek tűnt.

„Reálisan nézve az orosz kapcsolat fontos volt Mongólia számára, mind függetlenségének megerősítése, mind szuverenitásának garantálása szempontjából Kínával szemben” – tette hozzá a volt nagykövet.

A nyolcvanas évek végére a Szovjetunió mintegy ötvenezer katonával és ezernyolcszáz harckocsival, valamint háromszázhúsz repülőgéppel és helikopterrel rendelkezett Mongóliában, amelyek az ország bázisain állomásoztak.

Ahogy a Szovjetunió peremvidékén máshol is erősödni kezdtek a demokráciamozgalmak, a mongolok a nyolcvanas években szintén a szabadságért küzdöttek a meglepően engedékeny kormánnyal szemben.

Dzsambin Batmönh, a kommunista Mongólia utolsó vezetője felidézte, hogy ellenállt az egypárti uralom elleni tüntetések leverésére törekvő tisztviselőknek. „Nincs szükség a rendőrség bevetésére vagy a hadsereg bevonására” – mondta akkor. A tüntetők „a mi gyermekeink” – tette hozzá. 1990 márciusában leváltották Mongólia Politikai Hivatalát, Batmönh lemondott, és ezzel megnyílt az út a szabad választások előtt.

A volt nagykövet szerint azok a mongolok, akikkel hazájuk szovjet szatellitállamként eltöltött időszakáról beszélt, „nagyon különbözőképp vélekednek a Szovjetunióról”.

Addleton szerint „míg egyesek keserűségüket fejezték ki a harmincas évek sztálini tisztogatásai és a buddhisták kivégzése miatt, addig mások elismeréssel, sőt nosztalgiával tekintenek vissza a második világháború utáni korszakra”.