Miközben Oroszország akkora haderőt vont össze az ukrán határ mentén, amire a Krím 2014-es annektálása és az azt követő kelet-ukrajnai háború óta nem volt példa, az embert a déjà vu érzése keríti hatalmába, amikor az Moszkva tevékenységére adott nyugati választ látja.
2014-ben is, akárcsak most, sok nyilatkozat hangzott el Nyugaton arról, mennyire aggódnak a helyzet miatt. De-eszkalációra szólítottak fel és a szavak szintjén támogatták Ukrajnát. De a szép szavakon és néhány jelképes gesztuson kívül nem sok minden van, ami bizalmat adhatna Kijevnek.
Pedig, diplomáciai szempontból jó hete volt Ukrajnának.
Dmitro Kuleba külügyminiszter április 13-án tájékoztatta a NATO-Ukrajna Bizottságot, majd másnap a szövetség védelmi és külügyminiszterei egy hosszú tanácskozáson jelentős időt szenteltek az orosz-ukrán határon kialakult helyzetnek, pedig az eredeti menetrend szerint a NATO afganisztáni kivonulása lett volna a téma.
Kuleba a héten az EU külügyminiszteri üléséhez is csatlakozik, Andrij Taran védelmi miniszter pedig már tájékoztatót tartott európai parlamenti képviselőknek.
Közben a három balti állam külügyminisztere jelképes értékű látogatást tett Kijevben. Emellett az EBESZ Állandó Tanácsa Bécsben több mint két órát szentelt a témának, miközben Volodimir Zelenszkij ukrán elnök azzal volt elfoglalva, hogy sorra felhívta a nemzetközi vezetőket.
Április 16-án még egy gyors párizsi találkozóra is sikerült meghívatnia magát. Francia kollégájával, Emmanuel Macronnal tartott megbeszéléséhez video hívásban csatlakozott Angela Merkel német kancellár is.
Kijev európai és észak-amerikai szövetségesei és barátai tehát az elmúlt héten váltig hangoztatták, hogy eltökélten támogatják Ukrajnát.
De vajon elég-e ez?
Az EU csak utólag tud büntetni, de akkor se nagyon
Lengyelország felvetette, hogy további orosz személyeket kellene szankciókkal sújtani, amikor az EU nagykövetei a héten tárgyaltak a kérdésről. Hét tagállam, főként a blokk keleti részéből, Varsó álláspontjához csatlakozott a kérdésben.
Az EU azonban “jogi alapon” kezeli a problémát, azaz semmit sem tesz megelőző jelleggel.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az orosz csizmáknak át kell lépniük a kelet-ukrajnai szembenálló feleket elválasztó demarkációs vonalat, mielőtt bármi is történhetne. Sőt, még ezután is valószínűleg csak egyes orosz illetékesek feketelistázása várható, nem pedig átfogó gazdasági szankciók.
Abból ítélve, hogy mi történt 2014-ben és tavaly Belarusz esetében, ezeket az intézkedéseket nem fogják villámgyorsan megszavazni és bevezetni. Továbbá: az EU-nak eddig nem sikerült megváltoztatnia sem a moszkvai sem a minszki rezsimek számításait vagy politikai magatartását.
A NATO-nál a dolgok első látásra talán kicsit bíztatóbbnak tűnhetnek
A Szövetség szorosabb együttműködést folytat Kijevvel, mint még 2014-ben. Az elmúlt években egyre több közös hadgyakorlatot tartottak, a NATO pénzt szabadított fel az ukrán hadsereg fejlesztésére, és a szövetség egyes tagjai kétoldalú alapon juttatták fegyverekhez és más típusú felszerelésekhez a Kijevi központi kormányt.
Ez valószínűleg folytatódni fog, de arra nem lehet számítani, hogy a NATO katonai segítséget nyújtana Kijevnek, ha kitör a háború. Abban sem érdemes reménykedni, hogy Ukrajna közelebb kerülne a NATO-tagsághoz.
A tagsági akcióterv nevű programba, a MAP-ba való felvétel, - amelyet Zelenszkij elnök nemrég a NATO-főtitkárral folytatott beszélgetésében sürgetett -, ugyanolyan nehezen elérhetőnek tűnik, mint amilyennek az ezt közel egy évtizede kérvényező Georgia számára bizonyult.
A NATO a szavakban kifejezi a támogatását, de a szövetség 30 tagja közül sokan egyszerűen nem akarnak belekeveredni abba, ami Európának ezen a részén történik.
Az igazság az, hogy még most is vannak olyan nyugati NATO- és EU-tagok, melyek nem igazán akarnak szembenézni azzal, amit Oroszország művel.
Franciaország és Németország néhány nappal ezelőtti, szégyenteljes nyilatkozatot adott ki a témában, amely sürgette, hogy "mindkét lépjen vissza az eszkalációtól". És ez nem egyszeri baki, hanem inkább az Európa egyes részein tapasztalható általános vonakodást tükrözi.
Ahogy Moszkva láthatja: itt az ideális pillanat a bajkeverésre
Az EBESZ-en belül például Olaszország és Portugália, Spanyolország és Görögország támogatásával, olyan nyilatkozatokat sürgetett, amelyekkel nem egyértelműen Kijev mellett állnak ki Moszkvával szemben.
Oroszország ezzel nagyon is tisztában van, és ez jelentős mozgásteret ad neki, hogy büntetlenül cselekedjen, és hogy - egyes kommentátorok szerint - gúnyt űzzön a nyugati intézményekből.
És miért is ne tenné meg?
Az egyik érv: ez az ideális pillanat számára a bajkeverésre.
Az EU tagállamai kimerültek a pandémia kezelését és a vakcina-beszerzések körüli fiaskót övező belső harcokba.
Az ankarai "kanapé-gate" botrány nagy szakadékot okozott az Európai Bizottság és az Európai Tanács között, és tovább gyengítette a két elnök, Ursula von der Leyen és Charles Michel pozícióját.
Németország már gyakorlatilag választási üzemmódban van a szeptemberi parlamenti voksolás előtt és a kormányzó CDU a jelek szerint nem találja Angela Merkel igazi utódját.
Franciaországban Macron hamarosan szintén saját újraválasztási kampányával lesz elfoglalva, és jövő tavasszal kemény kihívásra számíthat a szélsőjobboldali jelölt Marine Le Pen részéről.
Hollandiában a tapasztalt Mark Rutte azon küszködik hogy tető alá hozza a hatalmon maradásához szükséges koalíciót. Olaszországban a technokrata Mario Draghi a gyengélkedő gazdaságra összpontosít, míg Nagy-Britannia hamarosan újabb skót függetlenségi népszavazással nézhet szembe.
Lengyelország a jogállamiság vita miatt szinte ’pompás elszigeteltségben’ találja magát. A balti államok pedig bátrak, de politikailag jelentéktelenek.
Ukrajna így abban reménykedhet, hogy az amerikai Biden-kormányzatnak lesz elég kapacitása arra, hogy valódi válaszra ösztökélje a Nyugatot, ha Oroszország tényleg csinál valamit.
Ha nem, akkor újra átélhetjük 2014-et.
