Hogyan kerülhet az ember a történelem jó oldalára, amikor előtte rossz kormányzatokat szolgált magas pozíciókban? A tehetséges embernek van-e választása az opportunista karrierizmus és a morál között? A magas rangú katonatiszt Király Béláról, az 56-os forradalom hőséről Eörsi László írt életrajzot.
Király Béla cseppet sem konfrontálódott a nyilas rezsimmel: vitézi címét '45 márciusában kapta, Kőszegig kísérte a nyilas kormányt, csak ott állt át. A ’45 utáni igazolási eljárása során mondta valaki, hogy kitűnően tudott kart lendíteni. Mégis visszavette az un. demokratikus hadsereg, tábornok lett, közben a katonai elhárítás, a Katpol, a Katonapolitikai Osztály ügynöke. Ő az egyetlen tábornok a Rákosi-rendszerben, aki megúszta az akasztófát.
Ha 56-ot nem Orbán Balázs-i felfogásban látjuk, értelmetlen áldozatként, hanem a magyar történelem egyik csúcspontjaként, akkor az – ahogy ön is írja megjelenés előtt álló könyvében - Király Béla életének is csúcspontja volt. Miközben minden rezsimet kiszolgált. Az ő sorsából, és más ötvenhatosokéból is, milyen választ lehet adni: mitől válhat hőssé egy opportunista karrierista, elnyomó rezsimek korábbi kiszolgálója?
Neki az a balszerencséje, hogy rossz helyre született. Egy szerencsés országban, ahol nincs ennyi rendszerváltás, a probléma nem merül föl. Az, hogy volt egy szakmája, amit nagyon jól vitt, nagy szorgalma is volt hozzá, kifejezetten élvezte is, és nagyon jól tudott vele érvényesülni. Ez nagyon is determinálja az ember sorsát. Kevesen mondják, hogy inkább nem csinálom, mert az ezzel járó morális problémát nem tudom elvállalni.
Ha ilyen szigorúan ítéljük meg, hogy kiszolgált minden rezsimet, akkor azt is látni kell, hogyha saját magán múlott volna, hogy mit tehet, akkor nem ezt az utat járta volna be. Ennek legjobb példája '56, amikor volt lehetősége dönteni, hogy milyen oldalra áll. Később is, amikor már szabadon dönthetett, hitelesen tud érvelni a saját politikai szimpátiája mellett. Ez nem volt számára megadott a Horthy-rendszerben, még kevésbé a Szálasi- és a Rákosi-rendszerben. Ha rajta múlik, ő valószínűleg nem ezeket a rendszereket választotta volna.
'56-ban jött el először az, hogy nemcsak a rossz oldalon, egy gyilkos szövetséges mellett vívott vesztes háborúban, egy rémes kormánynak dolgozva lehetett csak bizonyítani, hanem már a szabadságeszmények mellett is. És szerintem ezt Király Béla kiválóan végezte. Megtette, ami tőle tellett a szabadság, a függetlenség, a demokratizálódás érdekében.
Ugyanezt lehet mondani később az emigráció és az ellenzéki lét kapcsán is. Természetesen nem ennyire heroikus küzdelemben, mint amit '56 jelentett, de ott is választott, és az amerikai demokráciát választotta, a polgári demokráciát a kommunista diktatúrával szemben, aminek az egyik legjelentékenyebb ellenzékévé is avanzsált. Kádárék is így látták.
Mégis, ahogy valaki mondta róla egy tanúvallomásban, mindenre hajlandó volt azért, hogy katona maradhasson. Ezt elég felmentésnek érzi?
Ha nem is teljesen, de azt látnunk kell, hogy ha végig megyünk az ilyen történeteken, vagy akár azon, hogy a jelenlegi politikai életben ki mit vállal el, akkor azt kell mondjuk, hogy az érvényesülés érdekében az emberek nagy része elvállalja akár az amorális cselekedeteket is. Ilyen szempontból lehet bírálni Király Bélát, de ez nem egy kivételes attitűd, a társadalom többsége hasonlóképpen cselekszik. Ő, már a kommunizmusban, csakis a házasságáért még erről is lemondott volna, annyira bele volt szerelmesedve Gömbös Gyula unokahúgába.
Eörsi László 1991-ig főleg fizikai munkásként dolgozott, ekkor az 1956-os Intézet tudományos munkatársa lett. Első írása 1988-ban jelent meg az Élet és Irodalomban a Kossuth téri sortűzről. Fő kutatási területe az 1956-os forradalom budapesti története, kéttucatnyi kötete jelent meg ebben a témakörben. Számos tanulmányt, cikket is írt.
A 2010-ben bemutatott Kolorádó Kid című játékfilmnek és több 1956-os témájú dokumentumfilmnek volt történész-szakértője. 2013-ban a kaposvári Csiky Gergely Színházról jelent meg tanulmánykötete, 2022-ben pedig Harangi Zoltánról írt biográfiát. Saját honlapot is szerkeszt (www.eorsilaszlo.hu). 2019 óta nyugdíjasként dolgozik. Király Béláról írt életrajza júniusban jelenik meg.
1945 márciusában átállt az oroszokhoz, de már annyira későn, hogy hadifogságba küldték, igaz, még a szovjet határ előtt meg tudott szökni. Fényezve saját szerepét Beregfy nyilas hadügyminiszter minisztériumában végül átment az igazoláson, és visszavette hadsereg. De közben nyugatra is kémkedett, sikeresen beszervezték. Ön az 1951-es peréről írja, hogy egy demokratikusabb rendszer normái alapján is volt mivel megvádolni Királyt. Mennyire volt a nyugati kémtevékenysége aktív és kiterjedt?
Kapcsolódik az amoralitás kérdéséhez, hogy miért vállalkozott rá. Tudni kell, hogy akkoriban a III. világháború bekövetkezte szinte axióma volt, a '40-es évek végén mindenki biztosra vette, hogy a közeljövőben kirobban. Enélkül nem érthető Király döntése, mert ő és a főtisztek nagy része is ezt gondolta. Bizonyos jelentések szerint korábban is szimpatizált a nyugati rendszerrel, ez is okozta az akkori kommunista vezetés bizalmatlanságát iránta.
Akkor adódott számára egy ilyen lehetőség. El kell dönteni a történésznek, hogy ez elsősorban számítás volt, tehát azért vállalta el, hogy így jelentős érdemeket szerez majd az új hatalom vagy a nyugati szövetségesek szemében, vagy pedig valóban meggyőződéssel szerette volna megbuktatni a kommunista diktatúrát. Szerintem mindkettő. Bár nagyon is elkényeztetett tisztnek számított, elég gyorsan tábornok lett, mégsem tudott a rendszerrel azonosulni. Ugyanakkor szerette volna, hogy ha valóban bekövetkezik az, amire mindenki gondolt, és a nyugati szövetségesek kerülnek ki győztesen az új világháborúból, akkor megint ott lehessen.
Tehát egyszerre vezette az elégedetlenség a totalitárius rendszerrel és egy feltételezett új, demokratikus rezsimnek való megfelelés.
Igen. Élete második részében igazolható, hogy alapvetően a demokráciával szimpatizált, de mivel nem volt más, a diktatúrát is kiszolgálta.
Nem volt kiterjedt a kémtevékenysége. Egyszer beszervezte egy bizonyos Kiss Zoltán nevű barátja, akinek ki is adott kémanyagokat: ez bizonyítható az akkori igazságszolgáltatás irataiból. Ezután – hihető vallomása szerint – megijedt, hogy túl veszélyes pályára lépett. Úgyhogy meg is szüntette ezt a nexust, és többet nem állt Kiss Zoltán rendelkezésére. Talán nyilvánvaló, hogy a kémkedés tényleg rendkívül veszélyes. Még egy demokratikus rendszerben is, hát még egy diktatúrában.
Kiss Zoltánt föl is akasztották.
Az, hogy Király Béla számára nem végződött halálosan, annak volt köszönhető, hogy nagyon előrelátóan olyan kémanyagot továbbított, amelynek már lejárt a szavatossága. Horthy-korszakbeli laktanyák felszereltségéről, létszámáról tájékoztatott, és az ügyvédje sikeresen érvelt emellett a védőbeszédében. A másodfokú eljárás bírái elfogadták, hogy a kémanyag nem volt jelentős, nem okozott súlyos károkat.
A másik vád a háborús bűnössége volt. Ebben is eredményesnek bizonyult az ügyvédi védőbeszéd, amely védence alacsony rendfokozatát hangsúlyozta. Azaz egy vezérkari százados semmiképpen sem tekinthető vezetőnek. Valójában Beregfy miniszter igencsak megbízott a képességeiben, döntő fontosságú szervezési feladatokat bízott rá, akár a szolgálati szabályzat megszegésével is.
Kémkedett a nyugatnak, de közben a kommunista katonai elhárításnak, a Katpolnak is ügynöke volt. A Kádár-kor későbbi sikeres lektűrírója, Berkesi András volt a tartótisztje. Zsarolták, vagy itt is a karriervágy miatt lett ügynök?
Karriervágyból és kényszerből egyszerre. Gondoljunk bele, hogy ha bekerülsz egy ilyen gépezetbe, akkor enyhén szólva is kockázatos nemet mondani, amikor azzal állnak elő, hogy csapdába kéne csalnunk a Czebe Jenő elvtársat, aki az imperialisták ügynöke. Nem biztos, hogy élve megúszható az elutasítás.
1952-ben életfogytiglant kapott, 56 őszén szabadult. De még ekkor sem a rendszer elleni lázadóként, pedig akkor már volt forrongás értelmiségi körökben. Bata Imre tábornoknak írja Király, hogy „várom ügyem igazságos elintézését, és azt, hogy ismét változatlan lelkesedéssel állhassak munkába a szocializmus építésében és a magyar nép szolgálatában.” Miért nem lett belőle ezután Janza Károly vagy Bata Imre, azok a tábornokok, akik a forradalom alatt is a hadsereg vezetőiként szolgáltak, de annak célkitűzéseivel a legkevésbé sem azonosultak? Király végül miért nem lett ilyen, amikor szeptemberben még fölajánlkozott?
Sokszor kritizálták őt később, de az törjön felette pálcát, aki halálos ítélet után feltételesen kijön a börtönből, és egyből ellenzékiként lépne fel. Akik a leghangosabban bírálták, kiszolgálták a kommunista diktatúrát.
Király továbbra is bele volt szerelmesedve a szakmájába, és érvényesülni akart. Amikor viszont kirobbant a forradalom, akkor már élve a döntési lehetőségével mérlegelés nélkül csatlakozott a forradalomhoz, lelkesen belevetve magát a forradalmi karhatalom létrehozásába. Ez szerintem hiteles forduló volt, itt talált önmagára, és a forradalom eszmeiségéhez később is hű maradt. Pedig választhatta volna a passzívitást vagy a helyezkedést is.
A nemzetőrségnek az volt a célja, hogy a decentralizáltan működő felkelőcsoportokat egy olyan egységes szervezetbe fogja össze, amelyben a katonák és a rendőrök is benne vannak. Nagy Imre kinevezte őt a nemzetőrség főparancsnokává, a kormány október 31-én pedig Budapest katonai parancsnokává. Ő ezt úgy fogta föl, hogy ezzel az összes fegyveres szervezet felett diszponálhat. Igaza volt ebben?
Nem feltétlenül, mert hitelesnek tűnik Maléter Pál és Marián István ellenvetése is, akik szerint így a honvédelmi miniszterrel kettős parancsnokság valósul meg ezzel az egyszemélyes parancsnokolás elve megdől, s ez zavart kelthet. De a forradalom napjaiban ebből nem volt sok probléma.
Azzal, hogy Király Béla ennyire be akarta vonni a felkelőket a rendfenntartásba, elismerését fejezte ki, hogy azok oroszlánrészt vállaltak a függetlenség és a szabadság kivívásában A tiszttársai (Malétert és Mariánt kivéve) viszont egyáltalán nem bíztak a felkelőkben, huligánoknak vagy reakciósoknak tartották őket, noha kiderült, hogy a civil fegyvereseket is valamilyen baloldali célkitűzés vezérelte, semmiképpen sem sírták vissza a Horthy-rendszert.
A honvédség egyébként vajmi keveset tett a szabadság kivívása érdekében.
Azért, mert a főtisztek kommunisták voltak, vagy azért, mert nagyon szétesett a honvédség? És egyébként mennyire volt szétesett a honvédség a forradalom alatt?
Elsősorban mert kommunisták voltak. Élt bennük az is, hogy ez a szedett-vedett társaság miért akar a mi szakmánkba beleavatkozni.
De szét is esett a honvédség, nem volt egy egységes akarat. A legjobb példa erre az, ami közismert visszaemlékezésekből, hogy az egységtisztek parancsnokai azt mondták a nekik alárendelt, más helyszínen lévő csapattestek parancsnokainak, amikor azok parancsot kértek tőlük, hogy tégy a legjobb belátásod szerint.
Az október 28-i fordulatnak, Nagy Imre bejelentésének is nagyon fontos hatása volt, amikor elismerte a forradalom létjogosultságát. Ez teljes zavart okozott a honvédségen és a rendőrségen belül. Akkor eddig ők a rossz oldalon álltak? Teljesen megzavarodtak ettől.
Ami érthető is, nem?
Igen. Más egy civil és más egy fegyveres szervezet, ami elvileg nem politizál, hanem parancsot teljesít, és akkor a helytelen parancsokért nekik kellett vállalni a felelősséget.
Ez rezsimváltásokkor nagy dilemmája lehet a fegyveres testületeknek: akkor eddig rossz hatalmat szolgáltam, és most tulajdonképpen ki is a nép? Aki most ostromolja a laktanyát, vagy az, akit eddig annak mondtunk?
Ez teljes zavart okozott a seregen belül. Aztán jött november 4-e, ami szintén.
Király nem hitt a forradalom nyugati segítségében. Miben bízott akkor, vagy az elejétől tudta, hogy halálra ítélt a forradalom?
Nem tudta. Még november 3-án is reménykedett abban, hogy a szovjetek nem támadnak. Semmi jele nincs, hogy nyugati katonai segítségben bízott volna. Valamilyen szintig reménykedett abban, hogy a Nyugat valamilyen részleges segítséget tud nyújtani, és segítségével a magyar és a szovjet vezetés valamiféle konszenzusra jut, amivel a forradalom egyes vívmányai megőrizhetők.
Van arra bármilyen forrás, hogy a Varsói Szerződésből való kilépéssel és az ország semlegességének meghirdetésével egyetértett-e?
November 1-ig, a Nagy Imre bejelentésig semmi jele nincs annak, hogy ilyen forgatott volna a fejében. De egyébként is elvszerűen alávetette magát a politikai vezetésnek.
November 4. után katonákkal visszavonult a budai hegyek felé, és később lényegében kitalálta a forradalom utolsó csatáját, a nagykovácsi csatát. Mi történt ott valójában?
Béla bácsinak az volt tán a legfontosabb igyekezete, hogy ezt elfogadtassa a közvéleménnyel. Részleges sikert ért el vele. De a források alapján kijelenthető, hogy ez kitaláció. Király Bélát lehet tisztelni, nem tisztelni, de a sok interjújából, memoárjából azt leszögezhetjük, hogy az igazmondás nem volt a fő erőssége.
Nagykovácsinál az történt, hogy november 9-én megjelentek páncélosok és az ott lévő felkelőcsoportokat szétzavarták. Ott a hegyekben, a mezőn nem volt semmilyen lehetőség az ellenállásra a nyomasztó túlerőben lévő szovjet erőkkel szemben. Míg a házak között még valamennyit lehetett a Molotov-koktélokkal operálni, addig kint a terepen egyetlen egy szovjet katona haja szála sem görbült meg. A felkelők közül páran meghaltak, párat elfogtak – ezeket deportálták – a többiek menekültek a szovjet páncélosok elől. Úgyhogy Király Béla bácsi, aki tekintélyes parancsnok volt, kedvelték a felkelők is szintén menekülőre fogta.
Hogy a határ átlépése hogyan történt, azt teljes homály fedi. '57. január 4-én írt egy cikket már kint, amit úgy fejezett be, hogy most még nem árulhatja el, hogy miként hagyta az országot. Ezt a titkot azonban még a 2004-es memoárjában sem fedte fel, ehelyett valótlan dolgokat állított azzal, hogy több száz kísérő tartott vele. Hiszen titokban aligha mehettek át.
Tehát valószínűleg egyedül, vagy néhány emberrel mehetett csak.
Meglepő, hogy a Háry Jánosok világában nem akadt egyetlen követője sem, aki elhagyta volna vele az országot.
Azt írja, hogy lehetséges, hogy a magyar irodalmi élet nagyasszonya, Sárközi Márta, akinek jó kapcsolatai voltak nem is csak a kommunista kulturális elittel, de állami vezetőkkel is, plusz persze a polgári elittel, valahogy kijuttatta.
Király volt felesége, a Sasa becenevű Gömbös Sarolta tett egy ilyen jelentést, valamilyen vallomás alapján megpedzette ezt. Ennél többet nem tudunk, de lehet, hogy leakasztott egy vöröskeresztes autót, és Király avval ment ki.
Teljesen elképzelhetetlen, hogy Király Bélát valamilyen módon a kommunisták juttatták ki külföldre?
Teljesen kizárt. Mi érdekük lett volna ebben?
Az emigráció tele volt ügynökökkel.
De nem ekkora nevekkel, mint Király Béla. Ő első számú közellenség volt. A szovjetek is fölvetették, hogy vele is példát kéne statuálni, gyorsan perbe kéne fogni.
Ő kiemelt célszemély volt, aki, pláne amikor már kint volt, a népi hatalom legnagyobb ellenségévé nőtte ki magát. Szerintem Király a hősi legendát akarta megtartani, és nem lett volna elég pofás, ha azt mondta volna, hogy Sárközi Márta bulizott ki neki egy vöröskeresztes autót, és azzal hagyta volna el az országot.
Az amerikaiak tudták Király Béla köpönyegforgatásait?
Valószínűleg tudták, de azt képzelem, nem nagyon tartották fontosnak.
Ráadásul Kádárék egyfolytában dobták kifelé a kompromittáló adatokat Király életéről a Rákosi-rendszerben.
Az amerikaiakat ez nem befolyásolta, inkább azt nézték, hogy Király mennyire fontos számukra.
Kimondottan futtatták őt. Például egy dél-ázsiai körútra is elküldték, ahol előadásokat tartott a már a koreai háború utáni, de még a vietnámi háború előtti helyi közvéleménynek, királyoknak, miniszterelnököknek is a kommunizmus veszélyeiről. Kimondhatjuk mai divatos értékeléssel, hogy az amerikai soft power, a puha befolyásszerzés része, eszköze lett.
Igen.
Csak alkalmazták, vagy rendes, fizetett befolyásoló ügynökük lett?
Erősen pénzelték. Nem a CIA közvetlenül, hanem más területen keresztül. De ebben még a CIA is titkolózik.
Nehéz kérdés, hogy mi az ügynök definíciója ilyen esetben. Érdemes lenne összevetni azzal is, hogy tulajdonképpen miből éltek az emigráció első, másod, harmadvonalbeli vezetői. Tehát mondjuk Dálnoki Veress Lajos, a sok horthysta főtiszt vagy Nagy Ferenc. Nekik valamilyen módon szintén az amerikai állam adott támogatást, nem? Mégsem mondjuk rájuk, hogy amerikai ügynökök voltak.
Az emigráció vezetését elsősorban a Szabad Európa Bizottság javadalmazta. Kezdetben,1961-62-63-ig vezetők szélesebb körét támogatták. Nyilvánvalóan nem ügynökként, hanem a hidegháborús helyzetnek megfelelően ezek az emberektől remélték azt, hogy gyengítik az ellenfél pozícióit.
Befolyásolják a közvéleményt.
Befolyásolják a közvéleményt és a táboron belül is gyengítik valamennyire a struktúrát.
Hozzájuk képest Királyra mégis mondhatjuk azt, hogy befolyásoló ügynök lett?
Azért szintkülönbség van a Király által elvállalt feladatok és egy magyar szabadságharcos szervezet tevékenysége között, Például az említett ázsiai körutazás nem csak a Magyarországon vagy emigráción belüli hatalmi játszmáról szól, hanem világpolitikai esemény, kiemelt szereplés volt. Nem csak Ázsiába ment, hanem Egyiptomba és más helyekre is.
Ezen kívül járatos volt a hadiügyekben, képzett ember volt. Főleg olyanokban, amelyek fontosak voltak az amerikaiak számára. A szovjet hadseregről, a magyarországi fegyverzetekről, fejlesztésekről nyilván sokkal többet tudott másoknál. Ez fontosnak számított az amerikai politikában.
Az emigráció mint nyomásgyakorló csoport próbálta a szovjet rendszer ellen hangolni a nyugati kormányokat, a nyugati közvéleményt, és akár visszahatni a magyar közvéleményre is. De ahogy mondjuk Kossuthnak Turinban vagy Rákóczinak Rodostóban, nekik sem volt semmi esélyük Magyarországért lobbizni, nem? Vagy volt valami eredménye az emigrációnak?
Nem nagyon. Amikor döntő tárgyalásokat vívtak abban az ügyben, hogy Magyarországot fölvegyék-e az ENSZ-be és ellentételezéseképpen engedjék szabadon az 56-os foglyokat, ebben a bonyolult viszonyrendszerben fontosabbak voltak az emigráns politikusok, és akkor nagyobb támogatást is élvezhettek talán az amerikaiak részéről a küzdelmükhöz. De ahogy ennek vége volt, meg is szüntették a pénzeket, utána már csak nagyon kevesen kaptak juttatásokat Amerikától.
A döntő fordulat '63-ban következett be, amikor a magyar ügy lekerült az ENSZ napirendjéről, és ekkor Kádár amnesztiát rendelt el.
Ez egy folyamat volt. 60-ban kezdték el és 63-ban ért véget.
A nemzetközi politikában pedig jött az enyhülés, a közeledés, és ahogy ön írja, az amerikaiak egyenesen megkezdték az antikádárista fellépések betiltását.
Igen. Az emigráns politikusoknak ekkortól már nemigen volt súlyuk. Sokkal fontosabb volt az, hogy a szovjetekkel együtt kell élni, ez lett a vezérlő elv a csehszlovákiai bevonulásig. Akkor megint lett egy élesedése a helyzetnek, de odáig viszonylag nyugalom volt a kelet-nyugati politikában. Bonyolult játéka volt a kapcsolatoknak, és ennek függvényében változott a jelentősége a magyar és a népi demokratikus államokból érkezett emigrációnak.
Király Béla az emigráció különböző irányzatai között mérsékelt volt, és később, a hetvenes évek végétől már egyáltalán nem zárkózott el a Kádárékkal való dialógustól. Ennek egyik csúcspontja a korona hazahozatala volt '78-ban. Ő már az elejétől kezdve kiegyezéspárti volt, vagy ez mikor következett be nála? Vagy lekövette úgymond a megbízója, az amerikai kormány politikájának változásait?
A hetvennyolcas korona-ügy, habár az enyhülést szolgálta, de Király tudományos meggyőződésével is egybevágott. Mint történész és mint a magyarság sorsával foglalkozó kutató találta helyesnek - akár a túlnyomó ellentáborával szemben -, hogy a koronát haza kell vinni.
Ez megint egy bizonyítéka annak, hogy Király, ha nem volt kényszer, akkor autonóm személyiség volt. Úgy állt ki ezért, hogy tudta, hogy nagyon súlyos támadás éri majd az a szélsőjobboldali emigrációtól.
Miután az '56-os utóküzdelmek lebonyolódtak, valószínűleg érzékelte a változást, és az amerikai politikát is követve is valóban ekkor lépett elő ilyen állásponttal. De nem mondanám, hogy annak következtében. Valószínűleg meggyőződésévé is vált, hogy az használ jobban magyarok érdekének is, ha valamiféle konszenzuális, az enyhülés melletti politikát folytat. Ám a „kiegyezéspárti” kifejezés nem pontos, hiszen mindig is élesen elutasította a kádári diktatúrát. Igazából csak 1989-ben mondhatjuk róla ezt.
Magyarországon a Ludovikán tanult, már emigránsként végezte el az egyetemen a történelem szakot. És aztán, ahogy az emigráció politikai tevékenysége belassult, vagy el is tűnt, történészként kezdett el dolgozni, illetve létrehozott egy könyvkiadót és elindította a War and Society in East Central Europe sorozatot. Ön azt írja, hogy ez voltaképpen azért indult el, mert a CIA támogatta, mégpedig azért, hogy Ilie Ceaușescut - aki tábornok volt és Nicolae Ceaușescu, a román Conducator fivére és nemzetvédelmi miniszterhelyettese - sikerüljön beszervezni. Mivel Király kiadta a könyvét, Ilie Ceausescu kint járt, és a CIA-nak sikerült is beszerveznie. Magyarán Király nem csak a kelet-európai történelem iránti odaadásából szervezte a konferenciákat, hanem a CIA megbízásából is, nem?
Ez a példa rendkívüli módon ezt sugallja. De azért nem szabad egyoldalúan így magyarázni, mert fontos volt számára az is, hogy minél jobb köteteket, minél tudományosabb könyveket adhasson sokak kezébe erről a régióról és Magyarországról. A CIA támogatta ezt, és mindennek van ára. De ez valószínűleg egy szélsőséges példa. Ceaușescu történészként vett részt vett ebben, ami nyilvánvalóan engedmény volt a tudományosság terén a biztonságpolitikának.
Ha valaki ennyit konfabulált a saját élettörténete kapcsán, milyen hitelességű történész lehet?
Én ezt a kettőt nem tartom egymást kizárónak, talán lehet ettől valaki még jó történész, tudja a tényeket tárgyilagosan fölsorakoztatni, ha nem magával foglalkozik.
A rendszerváltáskor hazajött, rábeszélték, hogy Kaposváron, Somogy megyében induljon a választáson. Az első parlamentnek SZDSZ színekben volt képviselője, aztán…
Független volt, közös ellenzéki jelöltként indult.
De az SZDSZ-frakcióban ült.
Később, mert a taxisblokád idején nem volt megelégedve az MDF, személy szerint Antall József politikájával, és akkor ült be az SZDSZ padsoraiba.
De kritizálta őket, főleg Mécs Imrével viaskodott. Azt kifogásolta, hogy az ő katonapolitikai elképzeléseit mennyire nem tartotta fontosnak az SZDSZ. Aztán volt még egy utolsó átállása is: a Fideszhez. Vagy azt már nem tekinthetjük átállásnak, amikor Orbán Viktor tanácsadója lett annak első kormányzása idején?
Deklaráltan az ő személyes tanácsadója volt. Hogy mi volt ezzel kapcsolatban Orbán fejében, nem tudjuk, de régi barátság fűzte őket össze. De ott is nagyon visszaszorult Király, azt írta, hogy a legkevésbé hasznos két évét töltötte el Orbán Viktor tanácsadójaként.
Király egyébként is deklaráltan nem volt pártpolitikus, nem izgatták különösebben a pártpolitikai szempontok. Ezt értékelhetjük pozitívan is, hogy a különböző politikai célkitűzések esetében fontosabbak azoknak az igazsága, a meggyőződés melletti kiállás, mint a pártpolitikai érdek. Persze itt is vannak határok, mert egy politikai párt nem működhet úgy, hogy ne bizonyuljon összetartónak, különben szétesik.
Ilyen szempontból ezt nem mondanám átállásnak, inkább bizonyos fajta rugalmasságnak, ami szerintem még belefér abba, hogy ő a katonai, politikai szakértelmét mindenáron szerette volna az ország javára kamatoztatni, és ez fölülírja azt, hogy éppen kinek dolgozik.
A könyvét én egy meglehetősen deheroizáló életrajzként olvastam egy kissé ellenszenves emberről. Melyik Király igazi arca?
Érdekes, amit mond, mert például Peter Pastor szerint – aki nagyon sokáig Király közeli munkatársa volt, majd rossz viszonyba került vele – én lovaggá emelem Királyt a könyvemben.
Érzelmi hatások kizárásával dolgoztam, csak az adatok és a rendelkezésre álló források figyelembevételével. Ezek alapján úgy látom, hogy Béla bácsinak vannak szimpatikus és kevésbé szimpatikus vonásai, de figyelembe kell venni, hogy rendkívül nehéz élete volt a XX. század poklában.
Akkor kezeljük méltányosan az átállásokat.
Én kevésbé tudok alkalmazkodni, de ez alkati kérdés. Csak akkor kezdtem el a történészi munkát, amikor már semmiféle cenzúra nem fenyegetett, így nem kellett rossz kompromisszumokat kötnöm. Ám ennek is megvannak a hátrányai: azt az időt, amit elvesztegettem, soha nem tudom behozni.
