A beszélgetés összefoglalója:

Magyarország, nyelv és újrakezdés

Vlada Budapesten tanul pszichológiát, és három év alatt sajátította el a magyar nyelvet. „Ez nekem tisztelet” – mondja –, „ha én ebben az országban lakom, szeretnék magyarul beszélni.” Bár az egyetemen angolul zajlik az oktatás, a nulláról kezdte a magyar tanulást, mert természetesnek érezte, hogy így kapcsolódjon a környezetéhez.

Nyelv és identitás

Gyerekkorában nem tisztán ukránul vagy oroszul, hanem a kettő keverékén, szurzsikul beszéltek. Az iskolában ukrán volt a hivatalos, a városban azonban sokszor oroszul kellett megszólalni, mert „az volt a király, és ha nem így beszéltünk, akkor falusinak néztek”. Vlada szerint ez a nyelvi kettősség szándékos kulturális megszállás öröksége. Az orosz invázió azonban fordulópontot jelentett: „csak erősebbé tette az ukrán identitásomat”. A gyakori propagandaállítást, miszerint ukránok és oroszok „testvérek”, elutasítja: „Mi csak létezni akarunk.”

Menekülés és családi veszteségek

A háború kitörésekor Lvivben volt, ott érte az első nap: „valaki a folyosón kiabálta, hogy megtámadtak minket! Akkor kaptam az első pánikrohamom.” Onnan indult menekülőútra Lengyelországon és Olaszországon át Magyarországig. Édesanyja és nővére követte, az édesapja azonban Zaporizzsjában maradt, mert a határok zárva vannak. A családi házukban előbb orosz katonák, később ukrán menekültek laktak: „furcsa érzés, hogy a te dolgaid ott vannak, de már más használja.”

Magyarországi mindennapok és kommentek

Vlada videókat is készít a magyar kultúráról, mert úgy érezte, itt nincs más ukrán, aki megmutatná a saját nézőpontját. Sok a pozitív visszajelzés, de a negatív üzenetek néha bénítóak: „ami negatív volt, az annyira negatív, hogy néha félek kijönni az utcára.” A legfájóbb komment számára: „nincs is hazád.” Mégis azt mondja: „egy picit már magyarnak is érzem magam” – híreket olvas, szlenget tanul, és tisztelettel beszél a magyar történelemről: „büszke vagyok rá, hogy ez az ország 1025 éves.”

Kárpátalja és kisebbségi kérdések

A kárpátaljai magyarokról azt mondja: személyes tapasztalata szerint a mindennapi együttélés természetesebb, mint ahogy azt sokan kívülről látják. „Beregszászon legtöbbször magyarul beszéltünk, senki nem szólt ránk.” Az iskolákban a magyar és ukrán nyelv együttélése szerinte nem mindenhol okoz feszültséget, inkább vegyes képet mutat. A nyelvtörvény körüli vitákat emiatt árnyaltan látja.

Orosz kultúra vitája

Számára különösen fájdalmas kérdés az orosz klasszikus kultúra helyzete. Bár elismeri, hogy Dosztojevszkij vagy Tolsztoj az európai kánon része, ukránként másképp éli meg: „nekem ez fáj, csak fáj.” Arra emlékeztet, hogy miközben orosz írókat ünnepelték, az ukrán alkotókat elnyomták és üldözték, példaként Tarasz Sevcsenkót említve.

Jövőkép és újjáépítés

Vlada egyszerre beszél félelmekről és reményről. A múlt miatt tart attól, hogy a háború akár tíz év múlva is megismétlődhet. Ugyanakkor lát esélyt a megújulásra: „külföldiek is építeni fogják Ukrajnát”, és paradox módon a háború éppen az ukrán nemzet erejét tette láthatóvá.