Varsó és az Európai Unió jogállamisági csatája miatt szóba került a Polexit lehetősége, bár a lengyel kormány hevesen elutasítja ezt. Viszont az EU kötelezettségszegési eljárásokat indított, és befagyasztotta az uniós pénzek kifizetését, súlyos bírságokat szabott ki, és akár az ország szavazati jogát is felfüggesztheti, mivel szerinte a lengyelek átpolitizálják az igazságszolgáltatást. A Szabad Európa megvizsgálja, mit akar elérni Varsó.
Miért teszi a PiS, amit tesz?
A rövid válasz: hatalom és ellenőrzés. Ha az igazságszolgáltatást irányítod, könnyebb elérni a politikai céljaidat, különösen ha olyan nagyratörők, mint amilyeneket a PiS tűzött maga elé.
Ennél azonban egy kicsit bonyolultabb a helyzet. A lengyel kormány több érvet is felhoz a nagyszabású igazságszolgáltatási reform mellett. A legegyértelműbb lehetséges érv a 2015-ös választási programban jelent meg – ekkor vált a PiS az első olyan párttá, amely az ország posztkommunista korszakában teljes többséget szerzett.
A PiS programja szerint a lengyel bíróságok „korruptak, nem hatékonyak és a kommunista korszak bírái uralják őket”, és a párt több politikusa is megjegyezte, hogy a bírák „egy különleges kaszthoz” tartoznak, amelyet meg kell reformálni.
A PiS 2015-ös kirobbanó választási sikere – azzal együtt, hogy hónapokkal korábban megválasztották elnökjelöltjét, Andrzej Dudát – lendületet adott a pártnak, hogy teljes gőzzel haladjon előre. Először a az Alkotmánybíróságot vette célkeresztbe, elutasítva három korábban megválasztott bíró beiktatását, és egy olyan trióval helyettesítve őket, akiket a kormánypárthoz közelibbnek tartanak. Ez váltotta ki az első konfliktust Brüsszellel (utána még jött számos másik, mivel még szorosabb lett a politikai befolyás az ügyészség, a Legfelsőbb Bíróság és az ezekbe bírákat jelölő és felügyelő szervek felett).
De hát a PiS-nek igaza van, nem?
Ez enyhén szólva kétséges. Vegyük a PiS érvelését, miszerint a bíróságokat a kommunista korszak figurái uralják. A Legfelsőbb Bíróságról kiszorított 23 bíró közül csak három bíró ítélkezett a kommunista korszakban, és a PiS által a közelmúltban különböző pozíciókba jelölt bírák között voltak olyanok, akik szintén tevékenykedtek azokban az időkben.
Ellentmond a hivatalos irányvonalnak az is, hogy a múltban voltak a lengyel igazságszolgáltatási rendszerben úgynevezett kommunistamentesítési átvilágítási folyamatok.
Ami a különleges kaszt vádját illeti, igaz, hogy a bírák fizetése magasabb, mint sok más lengyelországi közhivatalnoké, és számos egyéb előnyt élveznek. Ugyanakkor azzal is lehet érvelni, hogy erre azért van szükség, hogy ne lehessen őket könnyen megvesztegetni.
Talán a legnehezebben cáfolható kormányzati érv az, hogy az igazságszolgáltatási rendszer nem hatékony. Sok lengyel panaszkodik a nehézkes igazságügyi bürokráciára, és a PiS gyakran hivatkozott olyan közvélemény-kutatásokra, amelyek szerint a lakosság nyolcvan százaléka úgy véli, hogy szükség van az igazságügyi reformra. De olyan felmérések is készültek, amelyek azt mutatják, hogy a nagy többség nem bízik a rendszer kormánypárt által megvalósított reformjaiban.
Miért ragaszkodik tehát a PiS a változtatásokhoz?
A válaszhoz vissza kell nyúlni a közelmúlt történelméhez. Az első időszak, amelyet meg kell vizsgálni, 2005–2007, amikor a PiS legutóbb hatalmon volt. Akkoriban Jarosław és Lech Kaczyński – egy ikerpár – töltötte be a miniszterelnöki és az elnöki posztot. Ahogy most is, a párt átfogó reformokat akart végrehajtani, beleértve egy ambiciózus átvilágítást, amelynek során több ezer közalkalmazottnak kellett hivatalosan nyilatkoznia arról, hogy együttműködött-e a korábbi kommunista rendszer biztonsági szolgálataival.
A reformokat azonban a bíróságok megakasztották, Kaczyńskiék pedig dühösek voltak az általuk „jogi akadékoskodásnak” nevezett helyzet miatt. Két kaotikus év után a PiS kiesett a választók kegyeiből, és éveket töltött a hatalom előszobájában. Úgy vélik, hogy Jarosław ez idő alatt afféle többségi demokratává vált, aki úgy vélte, hogy egy győztes politikai pártnak a legtöbb fék és ellensúly nélkül teljesen a kezében lehet a gyeplő.
A másik időszak, amely a PiS és támogatóinak gondolkodását formálta, a kilencvenes évek és különösen a korszakot uraló gruba kreska (keményvonal) politika volt. A kifejezést Lengyelország első nem kommunista miniszterelnöke, Tadeusz Mazowiecki használta nyilvánosan, 1989-ben, első parlamenti beszédében a parlamentben.
Sok állampolgár ezt úgy értelmezte, mint a rendszer által 1989 előtt Lengyelországban elkövetett bűnöket nem büntető politikát. Lengyelországot sok szempontból megosztotta a kérdés, és azóta is megosztja.
Az egyik oldalon voltak azok, akik a kompromisszum és a nemzeti egység jegyében beleegyeztek abba, hogy együttműködjenek a kommunista rendszer tisztviselőivel, a másik oldalon pedig azok, akik tiszta szakítást és igazságszolgáltatást akartak.
Kaczyńskiék határozottan az utóbbi táborba tartoztak, és sok lengyellel együtt felháborította őket az a benyomás, hogy a volt kommunisták és kollaboránsok szuperkapitalistákká váltak, akik a vállalkozások, a biztonsági szolgálatok kontrolljával fenntartották az ország irányítását.
Szerintük ’89 dicsősége megkopott, és helyette szükség volt arra, amelyet sok jobboldali gondolkodó Negyedik Lengyel Köztársaságnak nevezett – egy erkölcsi és politikai forradalomra, amelyet a hazafiság és a katolicizmus jellemez, és amely a berlini fal leomlása után született, tökéletlen Harmadik Köztársaság helyébe lép.
Mennyire szól ez valójában Jarosław Kaczyńskiról?
Ez elsősorban róla szól – és arról a jelenlegi küzdelemről, hogy ki lépjen a helyére, amikor végül távozik a politikából. Annak ellenére hogy csak miniszterelnök-helyettes, kétségtelen, hogy ő az ország tényleges ura, és vasmarokkal irányítja a PiS-t.
Megfigyelők szerint olyan politikus, akinek lételeme a konfliktus és aki képes a szavazóit olyan megosztó kérdésekben mozgósítani, mint a bevándorlás és az LMBTQ-jogok. Továbbá képes kihasználni a Lengyelország nagy szomszédaival, Németországgal és Oroszországgal szembeni történelmi bizalmatlanságot.
Jarosław Kaczyński még radikálisabbá vált a 2010-es, szmolenszki légi katasztrófa után, amelyben testvére, Lech – az akkori elnök – életét vesztette. A tragédia először összekovácsolta a nemzetet, de Jarosław hamarosan összeesküvés-elméleteket kezdett terjeszteni a balesettel kapcsolatban, és mind az ellenzéket, mind Moszkvát vádolni kezdte, annak ellenére hogy több nyomozó is arra a következtetésre jutott, hogy baleset történt az oroszországi repülőtér közelében.
A veszteség nem csak bosszúvágyat ébresztett benne. Bátyja személyében egy visszatartó, mérséklő erőt is elvesztett, mivel neki – vele szemben – családja volt, és Lechet tartották kettőjük közül a világiasabbnak.
Számos jelentés szerint Kaczyńskinek megromlott az egészsége, és hamarosan félre akar állni, ezért máris megkezdődött a versenyfutás az utódlásért. Az aspiránsok megpróbálják túlszárnyalni egymást a radikalizmusban.
Mateusz Morawiecki jelenlegi miniszterelnököt mérsékeltnek tartják, de sokan megjegyzik, hogy a Brüsszellel folytatott küzdelem sok szempontból lehetőséget ad arra, hogy megkedveltesse magát a PiS törzsszavazóival.
A másik trónörököst, Zbigniew Ziobro igazságügyi minisztert viszont kemény katolikus nacionalistaként jellemzik, aki eljátszott azzal a gondolattal, hogy Egységes Lengyelország-frakciója kilépjen a PiS-szel kötött szövetségből, ha Brüsszel megnehezíti a vitatott igazságügyi reformokat. Vagyis a háttérben sok minden történik Varsóban, ami magyarázatot ad az EU-val való szembenállásra.
Miért nem tiltakozik több lengyel a változások ellen?
Sokan megtették. Varsóban és más városokban az elmúlt évek során többször is sor került a legnagyobb kormányellenes tüntetésekre a kommunizmus 1989-es bukása óta. Az igazság azonban az, hogy a PiS a vitás ügyek ellenére továbbra is nagyon népszerű a választók körében. Miután hat évvel ezelőtt sikeresen visszatért a hatalomba, a 2019-es parlamenti választásokon még nagyobb arányban söpörte be a szavazatokat.
Dudát egy évvel később újraválasztották elnöknek. Ha hinni lehet a legutóbbi közvélemény-kutatásoknak, a PiS az egész Polexit-vihar kirobbanása óta nem veszített hazai népszerűségéből: a választók stabilan 35 százalékos támogatottsága egészséges két számjegyű előnyt jelent legközelebbi riválisával szemben.
A kormánypárt átütő népszerűsége a lenyűgöző gazdasági adatokkal magyarázható. A munkanélküliségi ráta rekordalacsony – 3,5 százalék –, az ország egészséges, közel évi ötszázalékos növekedést produkál, és gyorsan kilábalt a Covid-járvány hatásaiból. Amikor 2004-ben csatlakozott az EU-hoz, Lengyelország GDP-je az uniós átlag 44 százaléka volt, ma már több mint hetven százaléka.
Vannak, aki szerint a PiS alatt jobb az élet
Lengyelországról elmondható, hogy aranykorát éli, és ironikus módon éppen az uniós tagsága egyengette ezt a folyamatot. Varsó több milliárd eurónyi uniós pénzeszköz és a blokk belső piacához való hozzáférés jóvoltából fejleszthette az országot. A PiS büszke lehet arra, ahogyan felhasználta az uniós pénzek egy részét.
Sok korábbi kormánytól eltérően a kormányzat összehangolt erőfeszítéseket tett azért, hogy a források eljussanak a kisebb városokban és vidéken élő, egyesek által hátrányos helyzetűnek nevezett emberekhez.
A párt kedvelt, 500+-programja havonta körülbelül ötszáz złoty (115 euró) támogatást ad minden gyermek után. Ez jelentősen emeli a gyermekgondozási segélyeket, és sok, a szegénységi küszöb közelében élő, nehéz helyzetben lévő embernek segített. Bár először fiskális gondatlanságnak minősítették, a program olyan népszerűvé vált, hogy egyetlen párt sem merte támogatni a megszüntetését.
A PiS azt is megígérte, hogy 2023-ra havi négyezer złotyra, azaz duplájára emeli a minimálbért, évente két hónap plusz nyugdíjat fizet, több mezőgazdasági támogatást ad és több tartományban növeli az infrastrukturális kiadásokat. Mindez jól cseng sok választó fülében, miután sokáig elhanyagoltnak érezték magukat.
Ők ezért nem fogják hagyni, hogy az átpolitizált igazságszolgáltatás bagatell ügye elrontsa a partit.
