Nem hekkelik a választást, hanem felborítják a pályát – közpénzből finanszírozott kommunikációval, az állam és a párt összemosásával. Ettől a verseny papíron szabályos lehet, de a játéktér nem egyenlő. A Szavazatszámláló második adásában László Róberttel, a Political Capital választási szakértőjével és Döbrentey Dániellel, a TASZ választási jogászával a választási csalásokat vesszük végig szavazatvásárlástól, kamupártokon át a kampányfinanszírozásig.

A beszélgetés összefoglalója:

Csalás vagy visszaélés?

„Egy csalással megszerzett mandátum az annál marad, aki megszerezte”, mondja Döbrentey Dániel. Egy csalás miatt ugyanis nem írnak ki új választást. A büntetőjog arra alkalmas, hogy például egy szavazásra kényszerítést, szavazatvásárlást megbüntessen, de nem alkalmas arra, hogy a szavazás eredményét megváltoztassa.

A választási rendszer így nem elsősorban törvénytelen, hanem aránytalan: a jogszabályi keretek lehetővé teszik, hogy a kormányzati erőforrások politikai célokra forduljanak, miközben papíron minden rendben van.

Nem „hekkelik” a választást – a pályát döntik el

„A magyar választási rendszer papír alapú… így informatikai eszközökkel nem meghekkelhető”, mondja László Róbert. A 2018-as „leállás” sem bizonyíték beavatkozásra, a jegyzőkönyvek egyeztek. A hangsúly azon van, ami napról napra formálja a terepet: „minden áldott nap” a kormányzati nyilvánossági fölény alakítja a választói akaratot.

Állam/Párt

Nem létezik ma Magyarországon állami semlegesség, az állam és a Fidesz teljesen összeforrt. A beszélgetés több példát hoz az állam–kormány–párt határainak elmosódására (kormányzati kommunikáció, nemzeti konzultáció), és idézi, hogy intézményi gyakorlatban akkor sem mindig állapítanak meg jogsértést, ha az üzenet „90%-ban” egy kormánypártnak kedvez.

Kampány- és pártfinanszírozás: papíron egyenlő, a valóságban aszimmetria

A magyar kampányrendszer első ránézésre kiegyenlítettnek tűnik: a törvény rögzíti, hogy minden párt azonos állami támogatásból gazdálkodhat. A valóságban azonban a különbség hatalmas. A kormányoldal közpénzből finanszírozott kommunikációs kampányai, hirdetései és állami szereplői révén naponta akár egymilliárd forintot is elkölt politikailag hasznos üzenetekre – miközben ezek hivatalosan nem számítanak kampánykiadásnak.

A szakértők szerint a pártfinanszírozás szerepe ezért egyre kisebb: a választási verseny nem a pártok hivatalos kasszáiban dől el, hanem abban a kormányzati–gazdasági hálóban, amely folyamatosan politikai üzeneteket közvetít, közpénzből. Ez a rendszer nem feltétlenül törvénysértő, de olyan aránytalanságot hoz létre, ami mellett az ellenzéki pártok nem tudnak azonos feltételekkel megszólalni.

Kamupártok – „legalizált lopástól” a megtévesztésig

A 2014-es választásokat ellepték a kamupártok, amelyek az állami támogatások megszerzésére jöttek létre. A szabályok szigorításával a közpénzlenyúlás csökkent, de a megtévesztés funkciója megmaradt. Ezek a pártok összezavarják a választókat, megosztják az ellenzéki szavazatokat, és rombolják a bizalmat a választási rendszer iránt. A csalás szó talán túl erős, de a hatásuk mégis súlyos: a verseny tisztaságát ássa alá.

Szavazásnapi visszaélések: mi reális, mivel kell számolni?

A választási nap tipikus visszaélései – láncszavazás, buszoztatás, szavazatvásárlás – továbbra is előfordulnak, de a szakértők szerint nem ezek a legnagyobb veszélyek. Nem a szavazóköri bizottságok „csalnak” – a tagok döntő többsége tisztességes mondja Döbrentey Dániel –, a jellemzőbb gondok: adminisztratív hibák, illetve külső nyomás, „segítő” hozzátartozók jelenléte, befolyásolás.

Adatkezelés, listák, mozgósítás

A pártok legálisan is juthatnak alapadatokhoz, de a profilozás és a „ki kivel van” kategorizálás már „minimum szürke zóna” László Róbert szerint. A kampányban a mozgósítás természetes, a határ ott húzódik, ahol tiltott befolyásolásba vagy jogosulatlan adatkezelésbe csúszik.

Törvényes, tisztességes, demokratikus

A 2026-os választás nagy valószínűséggel törvényes lesz abban az értelemben, hogy a papíralapú rendszer nem „hekkelik meg”, a jogorvoslati utak formálisan működnek. Tisztességesnek ugyanakkor korlátozottan nevezhető: a nyilvánosság hosszú ideje fennálló aránytalanságai és az állam–kampány összemosódása mindennap torzítják a versenyt. Demokratikus értelemben a tét az, hogy ezeket a hátrányokat mennyire tudják ellensúlyozni a megfigyelők, civil kezdeményezések és a gyors jogorvoslatok—különösen egy szoros eredmény esetén, amikor minden szavazat számít, és a „kisebb” visszaélések is döntő hatásúak lehetnek.