Féltik a jövőjüket és a szabadságukat a képzett fiatal afgánok, miközben a fundamentalisták átveszik a teljes irányítást Kabulban. A tálibok az agyelszívás veszélyével szembesülve arra buzdítják az afgánokat, hogy maradjanak otthon és szolgálják a saját nemzetüket.
Ahmad Davúd alig hagyta el csendes, a kabuli Hairhana negyedben található házát azóta, hogy a tálib harcosok augusztus 15-én – amikor Asraf Gáni elnök külföldre menekült – diadalmasan bevonultak az afgán fővárosba.
Alig két nappal később egy fegyveres arra utasította a 24 éves szabót, hogy zárja be a Lycée Maryam utcában, egy rendszerint pezsgő kereskedelmi negyedben lévő ruhaboltját.
„Azt mondta, hogy férfiak nem varrhatnak nőknek ruhát” – meséli Davúd.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy népszerű üzlete lehúzhatja a rolót, mivel ügyfeleinek többsége nő.
Davúdnak most más munka után kell néznie. Korosodó szüleit és fiatalabb testvéreit is ő támogatja munkájával, amelyet 15 évesen, tanoncként vállalt, hogy eltartsa szegény családját.
„Most kevesebbet költünk ételre, éppen csak annyi pénzünk van, hogy egy hónapig kibírjuk – mondta Davúd a Szabad Európának. – A bátyám, aki rendőr, szintén elvesztette az állását, a két nővérem pedig otthon van, mert az egyetem bezárt. Ilyen sok minden változott mindössze néhány nap alatt.”
A piacok és pékségek továbbra is nyitva tartanak a több mint 4,4 milliós városban, bár az élelmiszerárak megugrottak, és a korábbinál jóval kevesebb a vásárló.
Sok helyi médium továbbra is működik, és néhány irodai dolgozó – főként férfiak – visszatért a munkahelyére. A tömegközlekedés is újraindult részben, bár jóval kevesebb járművel, mint korábban.
De a normalitás e jelei ellenére a Davúdhoz és testvéreihez hasonló emberek számára megállt az élet Kabulban. Most arra várnak, hogy kiderüljön, milyen irányba fordítja a háború sújtotta országot a keményvonalas mozgalom.
„Az iskolánk még mindig zárva van, még nem kaptunk semmilyen hivatalos utasítást arról, mikor nyithatjuk újra vagy hogy milyen változások lesznek az oktatásban” – meséli egy 25 éves tanár, Basír Forogh.
Forogh iskolája Kabul központjában található. Az ENSZ által támogatott kormány bukásának és a tálibok bevonulásának napján bezárt.
A diákok alig várják, hogy visszatérjenek az iskolába
Ahogy Forogh visszaemlékszik, a tanítás délben állt le, a szülők pánikszerűen rohantak az iskolába a gyerekeikért, és mindenki kétségbeesetten telefonált, hogy megtudja, biztonságban vannak-e a családtagjai. A telefonvonalak nem működtek – mondja –, és az iskola egy órán belül kiürült.
„Senki sem mondta el, mi lesz a tantervvel, a diákok egyenruhájával vagy a vegyes lány- és fiúosztályokkal, ha újra megnyitjuk az iskolát” – teszi hozzá.
Azt mondja, gyakran kap telefonhívást a diáklányok szüleitől, akik „alig várják, hogy még az új, szigorúbb öltözködési szabályok mellett is visszatérjenek az iskolába”.
A tálibok azt mondták, hogy nem ellenzik a lányok oktatását és azt, hogy a nők munkába járjanak, amíg iszlám ruhát viselnek; ám az ország minden tájáról származó szemtanúk beszámolói szerint nem tartják be az ígéretüket.
Egy magas rangú tálib tisztviselő még egy női televíziós műsorvezetőnek is interjút adott Kabulban, miközben az ultrakonzervatív iszlamista csoport igyekszik magát mérsékeltebb erőként bemutatni a több mint húsz évvel ezelőtt uralkodó tálibokhoz képest.
A tálib tisztviselők ragaszkodnak ahhoz, hogy az iszlám normáin belül tiszteletben tartják a nők jogait, de hogy hogyan, azt nem részletezik.
Több női újságíró és irodai alkalmazott állítja, hogy tálib harcosok hazaküldték.
„Semmi sem világos, a tálibok nem magyaráznak el semmit, és ez aggasztja a fiatalokat” – mondja Razma Szaad, egy egyetemi hallgató lány Kabulnak a szovjet invázió éveiben elnevezett Mikrorajon 3 (Lakótelep 3) nevű negyedéből.
Kevesebb mint két hónappal ezelőtt Szaad még optimista volt, és arról beszélt, hogy „talán megváltoztak a tálibok”.
Július közepén a Szabad Európának nyilatkozva Szaad azt mondta, reméli, hogy folytathatja a tanulmányait, és hogy „a helyzet nem lesz olyan rossz, mint amitől sokan tartanak”.
Most viszont arról beszélt, hogy aggódik a tálibok „homályos megfogalmazásai” miatt és azért is, mert nem adnak „nyílt és őszinte” garanciákat az embereknek.
Hozzáteszi, hogy az elmúlt hetekben sok közeli barátja elhagyta Afganisztánt.
Szaad viszont Kabulban marad. Továbbra is reméli, hogy a tálibok enyhítenek a nézeteiken és tiszteletben tartják az emberek kívánságait, hogy hatékonyan tudjanak kormányozni.
Agyelszívás – ezzel lövik lábon magukat a tálibok
Ugyanakkor sok afgán kételkedik abban, hogy a tálibok másképp fognak viselkedni, mint az 1996 és 2001 közötti időszakban, amikor Afganisztán nagy részére kiterjedt az uralmuk, amely az iszlám törvények fundamentalista értelmezésére épült.
Az afgánok fiatal generációja az ENSZ által támogatott kormány alatt nőtt fel, hozzászokva a viszonylagos szabadsághoz, például ahhoz, hogy világi iskolába járhatott, zenét hallgathatott, modern ruhákat és divatos frizurát engedhetett meg magának.
A tálib bevonulás óta így több tízezer, a jövőjét féltő afgán özönlött a főváros nemzetközi repülőterére, és kétségbeesetten próbálja elhagyni az országot.
A tálibok az agyelszívás veszélyével szembesülve arra buzdítják az afgánokat, hogy maradjanak otthon és szolgálják a saját nemzetüket.
Ám Afganisztán legsúlyosabb humánerőforrás-válságát talán maguk a tálibok idézik elő azzal, hogy a dolgozó nőket – tanárokat, orvosokat, rendőröket és más szakemberek millióit – otthonukba zárják.
„A tálibok nem tudják fejleszteni az országot, ha a lakosság fele – a nők – eltűnik a közéletből” – mondja Mahzsabin Ramz kabuli egyetemista.
Az újságíró-diplomával rendelkező Ramz néhány nappal Kabul elfoglalása előtt kapott állásajánlatot egy helyi médiumtól.
Ezen a héten ugyanez a lap felhívta, és közölte vele, hogy határozatlan időre felfüggesztették a felvételi folyamatot.
Van, akinek nem sokat változott az élete, de „a pénz nem minden”
Sapúr számára, aki két sikeres gyógyszertárat vezet Kabulban, és családjával eddig kényelemben élt a Hairhana elitnegyed egyik új házában, egyelőre nincs sok érzékelhető változás. Mindkét patikája továbbra is nyitva tart.
Bár mostanában kevesebb a vásárló, Sapúr bízik abban, hogy az üzlet hamarosan újra beindul.
De, mint mondja, a pénz nem minden.
Nem szeretné, ha családja elveszítené a szabadság – ahogy fogalmaz – „apró részleteit”: a feleségével való közös vacsorákat, a Valentin-napi virágvásárlást vagy azt, hogy a felesége elmehessen egy szépségszalonba.
Sapúr aggódik öccse miatt is, aki a múlt hónapig rendőrként szolgált.
A tálibok amnesztiát ajánlottak minden volt katonának, rendőrnek és kormányalkalmazottnak.
Több jelentés szerint azonban házról házra járva keresik azokat, akik a rendőrség állományában vagy kormányhivatalokban dolgoztak.
„Állandó félelemben és aggodalomban élünk” – mondja Sapúr.
Hairhana másik végén Davúd vonakodva próbál megbékélni az új kabuli valósággal.
Davúd, aki egykor a bollywoodi stílusú frizurák, a szűk fekete farmerek és a ropogósra vasalt fehér ingek rajongója volt, ma már hagyományos afgán ruhát visel. Leborotválta a fejét, és szakállat növeszt.
„Gyermekkorom óta keményen kellett dolgoznom – sok olyan éjszaka volt, amikor éhesen feküdtem le. De még soha nem éreztem magam ennyire reménytelennek – mondja Davúd. – Milyen szerencsétlen nemzet vagyunk!”