A korábban az örmény etnikum által lakott területeken készült légi felvételek alapján a térség továbbra is ritkán lakott, annak ellenére, hogy több milliárd dollárt költöttek az infrastruktúra fejlesztésére, és tervek készültek az elüldözött azeriek „nagy visszatérésére”.

Amikor Ilham Alijev azerbajdzsáni elnök 2025 májusában átvágta a zöld szalagot a Lacsin nemzetközi repülőtér megnyitásakor, ez lett a harmadik, ragyogó létesítmény, amelyet 2021 óta avattak fel az örmény etnikumtól visszahódított régióban.

A három reptér kevesebb mint 100 kilométerre található egymástól, és alig vannak használatban a Hegyi-Karabahban és környékén zajló hatalmas építkezések ellenére is.

A több mint 100 000 fős örmény népesség szinte teljes egészében elmenekült a szóban forgó területekről a Baku által indított sorozatos katonai offenzívák miatt, amelyek 2023 szeptemberében Azerbajdzsán teljes hatalomátvételével zárultak le.

Hegyi-Karabah történelmileg többnyire örmény etnikumú lakosságot számlált, a Szovjetunió felbomlása után mégis Azerbajdzsán részévé vált, Baku pedig az 1980-as évek végén kitört első itteni háború elől menekült azeriek „nagy visszatérését” hirdette.

Az Alijev hivatala által közzétett, a Hegyi-Karabahban és környékén megnyitott új létesítményekről készült friss fotókon kis létszámú csoportok láthatók, akik az eseményeket ünneplik. A felvételeken azonban leginkább az elhagyatottság a feltűnő.

Az azerbajdzsáni közgazdász, Togrul Valijev a Szabad Európának elmondta, hogy Baku szerint 30 000–40 000 azerbajdzsáni tért vissza a régióba, de ő úgy véli, a területen érvényben lévő szigorú utazási korlátozások miatt „nehéz konkrét adatokat találni”.

Matteo Civillini azon kevés nyugati újságírók egyike, akik bejutottak a területre. Az olasz újságíró 2024 áprilisában, a COP 29 klímacsúcsot megelőző hivatalos látogatás után tudósított Hegyi-Karabahból.

Civillini a Szabad Európának arról beszélt, hogy a sajtótúra több biztonsági ellenőrzőponton is áthaladt, ahol a újságírók dokumentumait „alaposan átvizsgálták”, mielőtt beléptek.

Bentről nézve, szerinte, a régió „szürreális, kissé disztópikus légkörrel” rendelkezett, és egyetlen hatalmas építkezésre emlékeztetett. „Meglepő volt, hogy milyen kevesen éltek ott valójában.”

Civillini azt mondja, hogy „csak néhány másik autót látott az úton”, és hozzáteszi: „nyilvánvaló ellentmondás volt a létesítmények mérete és a helyi igények között”.

Az első hegyi-karabahi háború elől menekült azerbajdzsáni lakosoknak állami finanszírozású lakhatást ajánlottak fel, feltéve, hogy véglegesen visszaköltöznek a visszahódított területekre. Sokan a régióban a munkahelyek hiányát említik a visszatérés fő akadályaként.

A Lacsin régió egy korábbi lakosa egy interjúban így nyilatkozott: „Nem fontolnám meg a visszaköltözést, mert itt, Bakuban van a munkám.” Más elüldözött vidéki azerbajdzsániak szerint falvaik felismerhetetlenekké váltak a Dubaihoz hasonló építkezési láz hatására.

Az 1990-es években elmenekült Xocali falu egykori lakója a Szabad Európa azerbajdzsáni szolgálatának úgy nyilatkozott, hogy a hatóságok „gyönyörű” létesítményeket építenek, de „még egy csirkét sem engednek tartanunk. Mi nem Moszkvában éltünk, hanem [egy faluban]” – mondta.

A hegyi-karabahi és környékbeli újjáépítési és újratelepítési munkálatokra összesen mintegy 19,5 milliárd dollár kiadást terveznek.

Valijev szerint a hatalmas építkezési hullám részben a kőolajból származó dollárok állami „újraelosztásának” egyik módja. „Korábban Baku volt [az újjáépítés tárgya]” – mondta –, „most pedig Karabah.”